Április 1-jén Ferenc pápa a a hatodik boldogmondással folytatta a boldogságokról szóló katekézissorozatát: a tisztaszívűségről és Isten látásáról elmélkedett (vö. Mt 5,8).
Ahhoz, hogy
láthassuk Istent, le kell lepleznünk szívünk hazugságait!
Április
1-jén Ferenc pápa a a hatodik boldogmondással folytatta a boldogságokról szóló
katekézissorozatát: a tisztaszívűségről és Isten látásáról elmélkedett (vö. Mt
5,8).
A pápa magyarra
fordított katekézisét teljes egészében közreadjuk.
Kedves testvérek, jó
napot kívánok!
Ma a hatodik
boldogmondást olvassuk együtt, amely Isten látását ígéri, és amelynek a szív
tisztasága a feltétele.
Azt mondja a
zsoltár: „Szívem felhívásodat ismételgeti: »Keressétek arcomat!« Arcodat
keresem, Uram! Ne rejtsd el előlem arcodat!” (Zsolt 27,8–9).
Ez a fogalmazásmód
az Istennel való személyes kapcsolat utáni vágyakozásra utal. Nem gépies, nem
ködös, nem, hanem személyes kapcsolatról van szó, melyet Jób könyve is az
őszinte viszony jelének tart. Jób könyve azt mondja: „Azelőtt csak hírből
hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak” (Jób 42,5). Gyakran
gondolok arra, hogy életünk útja ilyen, ez jellemzi Istennel való
kapcsolatunkat.
Hallomásból
ismerjük Istent, de tapasztalatunkban egyre jobban haladunk előre, előre és
előre, és végül közvetlenül fogjuk őt megismerni, ha hűek vagyunk… Erre az
érettségre a Szentlélek vezet el bennünket.
Hogyan lehet eljutni
ehhez a meghittséghez, arra, hogy saját szemünkkel ismerjük meg Istent?
Gondolhatunk például az emmauszi tanítványokra, akik mellett ott áll az Úr
Jézus, „látásukat azonban valami akadályozta” (Lk 24,16). Az Úr felnyitja
szemüket egy olyan út végén, amely a kenyértöréssel zárul és egy feddéssel
indult: „Ó, ti ostobák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek,
amit megmondtak a próféták!” (Lk 24,25). Ez a kezdeti feddés. Vakságukat ostoba
és rest szívük okozza. És amikor valakinek ostoba és lassú a szíve, nem látja a
dolgokat. Mintha ködbe burkolóztak volna a dolgok. Itt ragadhatjuk meg e
boldogmondás bölcsességét: ahhoz, hogy szemlélhessük Istent, magunkba kell
szállnunk és teret kell adnunk Istennek, mert, amint Szent Ágoston mondja:
„Isten lelkem mélyénél is mélyebben lakozik bennem” („interior intimo meo”: Vallomások,
III. könyv, 6.11). Isten látásához nem szemüveget vagy megfigyelőállást kell
cserélni, de nem is teológiai szerzőket kell lecserélni olyanokra, akik majd
utat mutatnak: a szívet kell felszabadítani önbecsapásaiból! Ez az egyetlen
járható út!
Döntő lépés az
éretté válás útján: amikor rájövünk, hogy legádázabb ellenségünk gyakran a saját
szívünkben rejtőzik. A legnemesebb harc az, amelyet a bűnökhöz vezető belső
hazugságaink ellen vívunk. Mert a bűnök megváltoztatják belső látásunkat,
megváltoztatják a dolgok értékelését, nem igaz dolgokat láttatnak, vagy
legalábbis úgy láttatják, ahogyan nem igazak.
Ezért fontos
megérteni, mi a „szív tisztasága”. Nem szabad elfelejteni, hogy a Biblia
nyelvezetében a szív nemcsak érzelmekből áll, hanem a szív az ember legmélyebb,
legmeghittebb helye, az a belső tér, ahol az ember önazonos. Ez jellemző a
bibliai gondolkodásra.
Máté evangéliuma,
melyben a boldogmondásokat találjuk, azt is mondja: „Ha a benned lévő világosság
sötétség, milyen nagy akkor a sötétség!” (Mt 6,23). Ez a „világosság” a szív
tekintete, az a perspektíva, szintézis, nézőpont, ahonnan a valóságot olvasnunk
kell (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 143).
De mit jelent a
„tiszta” szív? A tiszta szívű ember az Úr jelenlétében él, és megőrzi szívében
azt, ami az Úrral való kapcsolathoz méltó; csak így él „egységes”, lineáris, nem
szétcsúszó, hanem egyszerű életet.
A megtisztult szív
tehát egy olyan folyamat eredménye, amely felszabadítást és lemondást foglal
magában. A tiszta szívű ember nem születik ilyennek, hanem végigment egy belső
leegyszerűsödésen, megtanult önmagában nemet mondani a rosszra, amit a Bibliában
a szív körülmetéltetésének hívnak (vö. MTörv 10,16; 30,6; Ez 44,9; Jer 4,4).
Ez a belső
megtisztulás megkívánja, hogy felismerjük szívünknek a gonosz befolyása alatt
álló részét – „Tudja, atyám, bennem ilyen érzések vannak, ilyen gondolatok
vannak, így látom a dolgokat, és ez rossz”: tehát fel kell ismernünk az ocsmány
részt, a gonosz által sötétségbe burkolt részt –, hogy megtanuljuk annak
művészetét, hogy mindig engedjük magunkat a Szentlélek által tanítani és
vezetni. Az az út, az a folyamat, hogy a beteg szívből, a bűnös szívből, mely
nem látja helyesen a dolgokat, mert bűnben van, eljutunk a szív világosságának
teljességére, az a Szentlélek műve. Ő vezet bennünket, hogy végigjárjuk ezt az
utat. A szív ezen útján, átalakulásán keresztül jutunk el „Isten látásához”.
Ebben a boldogító
látásban van egy jövőre utaló, eszkatológiai dimenzió, mint az összes
boldogmondásban: ez a mennyek országának öröme, amely felé tartunk. De van egy
másik dimenzió is: Isten látása azt jelenti, hogy megértjük a Gondviselés
terveit abban, ami történik velünk, felismerjük jelenlétét a szentségekben,
jelenlétét a testvérekben, különösen a szegényekben és a szenvedőkben, és
felismerjük őt ott, ahol megnyilvánul (vö. Katolikus Egyház katekizmusa,
2519).
Ez a boldogság
mintegy a korábbi boldogságok gyümölcse: ha meghallottuk a jó utáni szomjat,
mely bennünk él, és tisztában vagyunk azzal, hogy irgalmasan kell élnünk, akkor
elkezdődik egy felszabadulási út, amely egész életünkön át tart és a mennybe
vezet.
Ez komoly munka,
melyet a Szentlélek végez, ha teret adunk neki, hogy végezze…, ha nyitottak
vagyunk a Szentlélek működésére. Ezért mondhatjuk, hogy ez Istennek a munkája
bennünk – az élet megpróbáltatásain és megtisztításain keresztül –, s Istennek
és a Szentléleknek ez a munkája nagy örömhöz és valódi békéhez vezet. Ne
féljünk, nyissuk meg szívünk kapuját a Szentlélek előtt, hogy megtisztítson és
továbbvigyen bennünket ezen a teljes öröm felé vezető úton!
Fordította:
Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican
News
Forrás: Magyar Kurír
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni