Wojciech atya halálának nyolcvanadik évfordulójára - Dobos Marianne előadása, amely a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen hangzott el.
Dobos
Marianne
”Az Úr
Isten vezet engem a kereszt útján.”
Wojciech Topoliński
(1885. április 23., Papowo Biscupie –1940. április 19., Sztum)[1]
„Népek Krisztusa
Magyarország!” „Polska Krystuszem narodow.” („Népek Krisztusa Lengyelország!”).
Márai Sándort[2]
és Adam Mickiewiczet[3]
idézve. A két, több mint ezer éves, szakrális nemzetállam történelmét ennél
tömörebben, és pontosabban alig hiszem, hogy meg lehetne fogalmazni.
A hazátlanság fájdalma a
Pan Tadeus 1834-ben Párizsban írt epilógusában így szólal meg:
„Vagyunk
mindenütt hívatlan vendégek;
múltba, jövendőbe; akárhová nézhet,
nincs a világon, csupán egyetlen,
hol némi enyhet találhat a lengyel;”
Vagy:
„Lengyel
hazánk, csak alig tettek sírba!
Beszélni ajkunk rólad, hogy is bírna!”
Ki érthetné ezt jobban,
mint az, aki szintén az emigráció keserű kenyerét eszi:
„És
kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták–,
Ilyen nagy dolog a Szabadság?”[4]
Mint közismert,
Lengyelországot 1772-ben Oroszország, Poroszország, Ausztria, 1793-ban
Oroszország és Poroszország, 1795-ben Oroszország és Poroszország osztotta fel.
Az első felosztás után főleg az orosz fennhatóság alá került területekről, az
1880-as évektől a porosz és osztrák fennhatóságú területekről áradtak a
menekültek. 123 évig nem létezett Lengyelország. 2018-ban ünnepeltük századik
évfordulóját annak, hogy kivívta újra függetlenségét. November tizenharmadika a
lengyel nemzeti ünnep, a Függetlenség Napja.
Már a kezdetektől, de a
levert nemzeti forradalmakat, szabadságharcot követően, 1830, és 1863. után még
nagyobb számban szétszóródtak a világban a lengyelek és a németek. Sokan
indultak a tengeren túlra. Mára a világ legnagyobb létszámú emigrációja a
lengyel. Ha pontos az általam ismert számadat, akkor ma 22 millió lengyel él
hazáján kívül.
A
boldog, talán már hamarosan szent IX. Piusz/Giacomo Mastai Ferreti (1846–1878)
ebben a nehéz történelmi helyzetben támogatta a lengyeleket és a németeket.
Valamint ő hirdette ki 1854. december 8-án a Szeplőtelen Fogantatás
hitigazságát.
Utóda, a méltán a
legkiválóbb pápák között számon tartott XIII. Leó/Vincenzo Giacchino Pecci
1878–1903) között ült Szent Péter trónján. Pontifikálása idején a pápaság
ismét szellemi világhatalom lett, és a nemzetközi politika fontos részévé
vált. A modern világot újra kereszténnyé, a katolicizmust újra modernné
kívánta tenni. Az óviláginál az újvilágban talán még súlyosabb volt a
vallástalanság. Megdöbbentő, vagy inkább felemelő az, amikor az ember rá tud
csodálni arra, hogy a Történelem Ura a gondviselő Isten, hogyan ír
századokon átívelően görbe vonalakkal egyenesen. Mint tudjuk, Bonaparte
Napoleon többek között hozott egy császári rendeletet a ferences rendházak
bezárásáról, mely olyan speciális módon ítélte halálra a rendet az apró
fejedelemségekre osztódott Németországban is, hogy nem vehettek fel új
tagot, és mikor a jelenlegi tagok közül az utolsó is meghal, be kell zárni a
házat, és azt állami tulajdonba kell juttatni. És ebből a halálraítéltségből
fakadt, szinte az utolsó pillanatban az új élet. Már a dekrétum
visszavonása, és a fent idézett dogma kihirdetése előtt az amerikai új
világba érkező német ferencesek létre hozták a Szeplőtelen Fogantatás
Rendtartományt 1872-ben. Az első tartományfőnöknek Bonaventura Kellert
választották. A tartomány tulajdonképpen 1852-től, Texasba érkezésüktől
alakult. A lengyel katolikus hívek gondozását így német és ír papok és
szerzetesek látták el. Félő volt, hogy az anyanyelvüket legalább a
hitéletükben gyakorolni kívánó lengyelek ezért protestáns közösségekhez,
főként a baptistákhoz csatlakoznak. Ezt megelőzendő, a lengyel Hyacint
Fudzinski kivált
a Szeplőtelen Fogantatás német minorita
ferences tartományból, és sikeresen elérte, hogy megalapíthassa a lengyel
Páduai Szent Antal Rendtartományt[5].
Az így megszerveződő amerikai lengyel ferencesek nemcsak az emigrációban
tevékenykedtek, de, hogy fiatal embereket is megnyerjenek a missziós
hivatásra, szétdarabolt hazájukba is visszajártak. Ekként ismerkedtek meg az
1885. április 23-án Nyugat-Pomerániában, Popowo Biscupieban született Jan
Topolińskival, aki 1900. július 23-tól 1902. június 31-ig a redemptoristák
tuchówi magán kollégiumában tanult, majd ezt követően 1902. július 10-től a
mosciskai noviciátusban készült tovább a redemptorista szerzetesi hivatásra.
Miután megbetegedett, és hosszabb kórházi kezelésen esett át, már nem ebbe a
rendbe tért vissza. Mert arra érzett hivatást a porosz állampolgárságra
kényszerített szerzetes jelölt, hogy missziós munkát végezzen azok között az
új világbeli lengyel menekültek között, akik szintén nem lehettek lengyel
állampolgárok. Két évig még Lengyelországban tanul, majd 1904-ben Lembergben,
a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a Konventuális Kisebb Testvérek Szeplőtelen
Fogantatásról nevezett tartományában teszi le a szerzetesi fogadalmat.
1905-ben pedig már az Egyesült Államokbeli Páduai Szent Antalról nevezett
lengyel provincia tagja. Innen teológiai tanulmányokra Rómába küldik a Rendi
Nemzetközi Kollégiumba. 1909-ben szenteli pappá Raphael Mary del Val Zulueta
bíboros (1865-1930). Topoliński atya megszerzi az oktatás területén elérhető
legmagasabb címet, a Rend Generálisa a Szent Teológia Mesterévé avatta, a
filozófia és a teológia doktora lett. Az amerikai provinciában kezdi meg a
szolgálatot. Első szolgálati helye, a New York állambeli Buffalo, ahol
plébános-helyettes a ferences Krisztus Teste templomban, majd lelkészként
tevékenykedik a Wisconsin állambeli Milwaukeeben, a Szent József plébánián.
1911 és 1914 között plébánosként dolgozott a New Jersey államban található
trentoni Szent Szaniszló Templomban. Itt földet vásárolt egyházi temetőnek
és kolostort építtetett. 1914-ben lelkész lett a Massachusetts állambeli
Lawrenceben, a mára már megszűnt Szentháromság Plébánián. Ennek a ferences
szerzetesekre bízott egyházközségnek a második plébánosa, de az első a
Minorita Rend tagjai közül. Siralmas helyzetben vette át a plébániát.
Szorgalmas munkával nemcsak a tartozásokat rendezte, de telkeket vásárolt,
és az egyházközségi iskolába ferences nővéreket hívott tanítani. Két év
múlva megbetegedett, helyére másik ferences szerzetes, Bonaventura Santor
(1888–1960) került.
1921. áprilisában
kinevezték a Pennsylvánia állambeli Shamokinben a Koska Szent Szaniszló
Egyházközség plébánosává. Itt új iskolát és az ott dolgozó apácáknak
kolostort építtetett. A templom és a kolostor között pedig egy lourdes-i
barlangot emeltetett. Az itteni plébánián töltött évek alatt vitája alakult
ki az egyik rendtársával P. Alfonz Figlewskivel, aki papi szolgálata mellett
a rendi iskolában latin nyelvet tanított. Alfonz atya elhunyt testvérének az
életrajzát terjesztette buzgón a Shamokin-i plébániákon a hívek között, és a
könyvecskék árából befolyt összeggel a Buffalo-i minorita kollégiumot
kívánta támogatni. Topoliński atya a konfliktus megnyugtató rendezésére
levélben kért segítséget a Buffalo-i anyarendházból. Ezt írja P. Justyn
Figas (1886–1956) provinciálishoz:
„Most
azonban már lázadás van a családokban és szidják a papokat, hogy a gyerekek
kezébe erőlteti a könyvecskéket, ami nekik már megvan, és hivatalos panaszok
a plébániákon. Még egyszer kérem, hogy legelőször ezeknek a könyvecskéknek a
maradékát vigyék el tőle; és a neki adott engedélyt tegyék függővé az én
akaratomtól, hogy visszaélések esetén korlátozni tudjam. Más atyák
szorgalmasan dolgoznak, Alfonz atya is, az említett különcségek kivételével”[6].
1926. júniusában a
tartományi káptalanon titkárrá választották meg, majd 1927. szeptember 9-én
a New York állambeli Athol Springs-ben a Szent Ferenc
gimnázium első rektora lett. Másfél év
együttműködés alatt a tartomány vezetőségénél visszaéléseket tapasztalt, és
erről a definitor atyákat tájékoztatta. Az összehívott definitoriumon
elmozdították hivatalából. Nem a bűnösök, de ő ellene indítottak lefejezési
eljárást. A generális minisztertől, Alfonso Orlichtól remélt védelmet, de
hiába. Végül 1928. január 25-én benyújtotta írásos lemondását betöltött
hivataláról: a tartományi titkári, az Athol Springs-i Szent Ferenc Kollégium
rektorságáról, az ottani rendház előljárói tisztségéről és a tanulmányi
rektori címről. Justyn Figas marad az amerikai provincia élén, ő pedig
mintegy vigaszdíjként Olaszországba kerül, ahol 1928. október 23-án
külön vizsgát tett az Apostoli Penitenciária
előtt, és a Loretói Bazilika angol és lengyel nyelvű apostoli gyóntatójává
nevezték ki. Itt 1928-tól szolgált generális penitenciáriusként. Törekedett
arra, hogy a loretói lengyel kápolna véglegesen elkészüljön. Adományokat
gyűjtött. Erre biztatta, 1930-ban irt levelében, Isten Szolgája August Hlond
Poznań – Gniezno-i metropolita érsek is.
De
1932-ben egy, az amerikaihoz hasonló ügy ismét új törést okozott életútján.
Egyik rendtársa érdekében cselekedett, akit fegyelmi okokra hivatkozva,
jogtalanul és igazságtalanul bocsájtottak el. 1932. március végén irt
ugyanis Domenico Tavani generális miniszter atyának, mert véleménye szerint
Tommaso testvérrel szemben „nem jogi és nem is keresztény eszközökkel”
jártak el, és javasolta, hogy ez a szerzetes kapjon újabb lehetőséget,
„lehetőleg vallásosabb környezetben”[7].
Közben Loretóban
kiújult korábbi fülbetegsége és fennállt annak a veszélye, hogy maradandó
hallás károsodás lép fel nála. Hónapokon keresztül Tonnini professzor
kezelte, és mivel visszatérő fajdalmai voltak, szédülés és progresszív
halláskárosodás, nélkülözhetetlenné vált a gyógykezelés folytatása.
Lengyelországban Poznań közelében kívánta magát gyógyíttatni, abban a
kórházban, amelyiknek az unokatestvére volt a vezetője. Bárha a
lengyelországi gyógykezelést nem tudta megoldani, betegsége okot adott, hogy
ismét őt helyezzék el.
Ezután 1932-től Rómában
tartózkodott és különböző komolyabb feladatok ellátására kapott megbízatást.
Az 1932–1933-as és a következő 1933–1934-es tanévekben a fundamentális
teológia professzoraként foglalkozásokat vezetett a bibliai görög nyelvről.
Az 1937–1938-as tanévben pedig Egyháztörténelmet tanított a római Nemzetközi
Szeráfi Kollégiumban. Ezzel párhuzamosan 1932. november 3-án ideiglenesen
könyvtárosnak, és a Kollégium ökonomusának nevezték ki. 1933-tól apostoli
gyóntató is volt a Szent Péter Bazilikában, elhunyt rendtársa helyébe lépve.
Áldozatos munkájáért, amelyet gyóntatóként végzett a Megváltás ezer éves
jubileumának évében, 1933-ban XI. Pius pápától (1857–1939) „Cruce
Benemerenti” másodrendű Ezüst Érdemkeresztet kapott.
Olaszországi működése
alatt változatlanul az amerikai Páduai Szent Antal Tartomány tagja volt. De
1934. nyarán lejárt az amerikai útlevele. Megújítani csak úgy tudta volna,
ha Olaszországból az U.S.A-ba utazik személyesen. Ennek a nagy és költséges
útnak a fedezetét sem a Római Generalis Kúria, sem az amerikai provincia nem
tudta, illetve nem akarta magára vállalni.
„Igaz,
hogy az olaszországi élet állandó áldozat és nem akarok a merészségemmel
dicsekedni, mert unalmassá válik... De én magam nem hátrálok meg és
kitartok, Provinciális atya ne vegye rossz néven, ha a tartománytól,
amelyben húsz éven keresztül dolgoztam, segítséget és bátorítást remélek,
annál inkább, mert itt sem szűnök meg neki dolgozni, különösen gondolva a
kispapjainkra és az ügyeinkre”[8].
Transzfiliációja a
lengyel Páduai Szent Antal Tartományba ekkor merült fel. 1935. február 19-én
nevezték ki a boldoggá és szentté avatási ügyek generális posztulátorává[9].
1935. márciusban –
az anyatartomány engedélyével –, jelentkezik
a Missziós Tartományba (Krucjata). Gondolom nemcsak ifjúságától való
elköteleződése a missziós hivatás iránt, de az is ösztönözte, hogy így talán
könnyebb lesz rendezni a saját jogi helyzetét. Születése szerint porosz
állampolgár, érvényes amerikai útlevele pedig lejárt. Ne gondoljuk, hogy egy
jámbor, naiv ember volt, aki nem tudta, hogy mindez mit jelent. De beleállt
a munkába[10].
Nyolc üggyel
foglalkozott, amelyek azután a II. világháború kitörése miatt megszakadtak.
Többnek az aktái, így Isten Szolgája Kelemen Didák ügyének – 1939 nyarán
általa Egerben, és Miskolcon összegyűjtött iratai – és emellett, a további
útjában, Krakkó bíboros érseke, Adam Stephan Sapiecha meghívására a Hedvig
szentté avatásához szükséges dokumentumok is, melyeket további utazásán
magával vitt, és a niepokalowi kolostorban hagyott – a varsói felkelés során
elégtek.
-
Rafael Melchior
Chilinski (1694–1741) boldoggá avatása, -
Isten Szolgája
Kelemen Didák (1683–1744) boldoggá avatása, -
Lengyelország királynőjének,
a magyar Anjou-házból való Hedvignek (1374–1399) akkor még boldoggá avatása, -
Árpád-házi boldog
Kinga (vagy Kunigunda, 1234–1292) később klarissza szerzetesnő szentté
avatása. -
Isten Szolgája Stanislaw Hozjusz ˙(1504–1579) boldoggá avatása,
-
Wincenty Lewoniuk (1849–1874), Anicet Hryciuk
vel Gryciuk (1855–1874), Bartłomiej Osypiuk (1843–1874), Daniel Karmasz
(1826–1874), Filip Geryluk vel Kiryluk (1830–1874), Ignacy Frańczuk
(1824–1874), Jan Andrzejuk (1848–1874), Konstanty Bojko (1826–1874),
Konstanty Łukaszuk (1829–1874), Łukasz Bojko (1852–1874), Maksym Hawryluk
(1842–1874), Michał Wawrzyszuk (1853–1874) és Onufry Wasiluk (1853-1874)
pratulini Rómával egyesült keleti szertartású katolikus vértanúk boldoggá
avatása, akik 1874. január 24-én Pratulinban a cári orosz katonák kezétől
életüket vesztették, mert nem akartak áttérni a pravoszláv hitre. -
Isten Szolgája P. Benwenuto Bambozzi OFMConv (1809–1875) boldoggá avatása,
-
Isten Szolgálója Wanda Malczewska (1822–1896) boldoggá avatása.[11]
* * *
Ahol most folytatom,
kezdhettem volna ott is. Hogyan találtam rá, fr.Wojciech Topoliński nevére?
11 évvel ezelőtt semmit sem tudtunk Wojciech atyáról.
Hogyan is kezdődött?
2008-ban a Szűzanya
Lourdes-i jelenésének ünnepén történt, hogy a miskolci, Kelemen Didák atya
által épített minorita templom akkori plébánosa, Bogdan Adamczyk megkért
szervezzünk nemzetközi konferenciát az abban az évben 325 éve született, 300
éve pappá szentelt magyar minorita szerzetes, Isten Szolgája Kelemen Didák
atya tiszteletére. Halála évfordulója – 1744. április 28-nak a környékén.
Akkor
vettük kézbe, adtuk ki reprintben P. Mónay Ferenc Kelemen Didákról szóló, A Felső Tiszavidék apostola
című füzetkéjét, melynek utolsó soraiban írja:
„Ahol
élt és működött, az öregek ma is áhítattal emlegetik a »szent ember« nevét.
Ez indította a miskolci minoritákat és a templomukhoz tartozó harmadik rend
tagjait, hogy a század elején újra megindíttassák a boldoggá avatási
eljárást. 1939 nyarán Adalberto Topoliński, a rendi szentté avatási ügyek
általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét
megejtse és a található iratokat összeszedje. Az eljárás befejeztével az
írásokat magához véve, továbbutazott Lengyelország felé, ahová a krakkói
bíboros érsek hívta, Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő ügyének
hasonló kivizsgálására. Szeptember elsején azonban a németek megkezdték
Lengyelország elfoglalását, Topoliński egy német gyűjtőtáborba került, ahol
úgy ő, mint a magával vitt iratok eltűntek.”[12]
Varsóban tett első
látogatása alkalmából így kiáltott fel a Szent pápa: „Lengyelország, hol
vannak a sírjaid, hol nincsenek?!”
Lehet-e tűt keresni a
szénakazalban? Hat millió lengyel áldozata volt a második világháborúnak.
Egy egész egy tized millióra becsült a német koncentrációs táborokba hurcolt
lengyelek száma. De úgy éreztem, mégis neki kell látni, mert abban
bizakodtam, hogy hátha rá lehet találni akár egy picinyke darabkára is a
magával vitt iratokból. Azután feladtam, milliomodnyi eséllyel sem
biztatottan, tovább keresni a dokumentumokat, de egyre jobban érdekelt, hogy
ki is volt ő, a posztulátor. Miért került koncentrációs táborba, és valóban
oda került-e? Mi jutott neki végső nyughelyül?
Sír… Tömegsír…
Gázkamra… Elhantolták-e, és ha igen, vajon hol? Látogatjuk szeretteink
sírját. Hősök emlékművei előtt tisztelgünk. De hol lehet az ő sírja.
Került-e rá virág, gyertya, mécses az eltűnése óta eltelt évtizedek alatt?
Csak rosszkor volt rossz helyen? Egyszer csak rátaláltam egy emléktáblára.
Krakkóban, a minorita rendház kerengőjénél. A ferences rend mártírjai
sorában, néhány névvel Maximilian Kolbe atya neve után ott látom az övét. A
halál helye:
na Pomorzu
(Pomerániában)[13].
Azután rátalálunk a
Lengyel Nemzeti Archívumban nevére és fényképére is[14].
A Végtelen logikai láncolatában, Véletlenek,– mint tudjuk ez Isten egyik
álneve – sorozatával puzzle darabokból dolgoztam. Mert a hatmillióból
a saját halottamnak, a „moj Wujek”-nek, az
én tiszteletbeli Bácsikámnak tekintettem. Herbert Zbigniew versének kérését
követtem, mely szerint a halottak keresnek minket: „nem hagyhatsz el most /
amikor halott vagyok és szükségem van a gyengédségedre” [15] .
Az MKDSz Magyar
Hon-Lapján jelentek meg az én sorozataim, amelyek Topoliński életének
feltáruló eseményeit mutatják be, amint ezekről tudomást sikerült szereznem.
De egyben azt is mérlegeltem bennük, hogy mi vezette a minorita szerzetest a
háború kitörése pillanatában népe és szülőföldje felkeresésére. Így
tanulmányoztam át a Szentszék kiadványaként közreadott dokumentum sorozatot,
melynek első kötete büszke tulajdonosa is lehetek[16].
Sejtelmemet dokumentum sajnos – érthető módon – nem bizonyíthatta, de én
azzal a biztos tudattal kísértem útját, hogy nem csak „rosszkor volt rossz
helyen”, hanem XII. Piusz pápa titkos diplomáciájának részese is lehetett.
Hiszen éppen azon az úton megy a háború kitörése előtt szülőföldjére,
amelyen pár nap múlva honfitársai a befogadó Magyarország felé menekültek. A
Gestapo vadászott rá. Utolsó miséjét a palotin atyáknál tartotta, és üzenete
pedig az volt, hogy feladatát teljesítette[17].
Miben érzem részesnek
Topoliński atyát? Mi volt, és miért kényszerült XII. Piusz pápa erre a
„titkos diplomáciára”?
1937. március 21-én,
virágvasárnapon, szinte minden német templomban felolvasták XI. Piusz Mit
brennender Sorge kezdetű enciklikáját, amely a „legkiélezettebb
dokumentum, amit a Szentszék történetében valaha is egy politikai hatalommal
szemben megfogalmaztak.”
Kalandos úton történt
szövegének Németországba juttatása. Itt tizenkét egyházi nyomdában
sokszorosították. Természetesen titokban. Szétküldését sem bízhatták
postára. Postásai bátor, és lelkes keresztények voltak. Jobbára
gyóntatószékekben csúsztatták a papok kezébe. Akik a szószékről így kezdték
a felolvasást:
„Égető
gonddal és fokozódó idegenkedéssel figyeljük már jó ideje az egyház
keresztútját abban az országban, ahová egykor Szent Bonifác vitte Krisztus
örömhírét…”,
Kényszerűségből – „még
magával az ördöggel is paktumot kötne, ha a lelkek üdvérõl van szó”,
írta alá a Vatikán, 1933. július 30-án Hitlerrel a konkordátumot.
„Pacelli
bíboros-államtitkárnak nem volt más választása, minthogy ossza a pápa
nézetét. Később állítólag úgy fogalmazott: Hitler ’pisztolyt szegezett’ rá
és az egyházra. Mégis, ahelyett, hogy megadta volna magát a náciknak,
cselhez folyamodott. Biztos volt abban, hogy a nácik ’hivatásos bűnözők’, és
szükségszerű, hogy a konkordátumot így vagy úgy megsértsék. A náci
Németországot minden egyes szerződésszegés esetén nyilvánosan pellengérre
lehet majd állítani, és a szerződés Vatikán általi felmondásával ’sokkal
nagyobb ütést’ lehet majd gyakorolni a rezsimre, mint egy esetleges
szerződés megtagadással.”
1937 tavaszán már nem
volt mód, ’’nyilvánosan’ másként ’pellengérre’ állítani, mint, ahogyan az a
titokban szétküldött enciklikában leíródott, és ahogyan annak – ilyen sem
volt se azelőtt, se azután – kihirdetésével megtörtént. De az eredménye az
lett, hogy: „Hitler tajtékzott a dühtől, mikor tudomást szerzett az
enciklika felolvasásáról. Azonnal megparancsolta, hogy a templomokon kívül
fellelhető összes közkézen forgó példányt le kell foglalni. Mind a tizenkét
nyomdát, ahol a szöveget sokszorosították, kártérítés nélkül kisajátították,
a felelősöket pedig letartóztatta a Gestapo. 1937. május 1-jei beszédében
Hitler az egyház nyílt fenyegetésével tért ki a dokumentumra: ’Nem
tűrhetjük, hogy a tekintélyt, a német nép tekintélyét bármilyen helyről
megtámadják. Ez vonatkozik minden egyházra is (…). Ha megpróbálnak bármilyen
eszközzel, írással, enciklikával stb. olyan jogokat vindikálni maguknak,
melyek csak az államot illetik meg, akkor mindet vissza fogjuk szorítani az
őket megillető lelkipásztori tevékenységbe.”
A ’felingerelt
bestiával’ szemben, minden további ’ingerlés’ azzal a veszéllyel járt, hogy
a német katolikusok helyzetét súlyosbítja.
Ennek tudatában
fejeződött be XI. Piusz pontifikálása, és ez volt a meghatározója utódja XII.
Piuszénak is.
Megválasztásakor
Goebbels propagandaminiszter a következőt jegyezte naplójába: „Politikus és
bizonyos körülmények között rafináltan és ügyesen eljáró harcias kedvű pápa.
Tehát figyelmesnek kell lenni!”
És így kezdődött el XII.
Piusz csendes és titkos diplomáciája. Annak egyik legfontosabb célja, és
feladata volt az üldözöttek megmentése: „Az egyháztörténelem legnagyobb
titkos vatikáni művelete azt a célt tűzte maga elé, hogy minél több zsidót
megmentsen üldözői elől. Hermann. M. Görgen professzor Konrad Löw szerzővel
szemben azt nyilatkozta, hogy XII. Piusz nyomatékosan utasította nunciusait,
hogy a menekülteknek, főleg a ’faji üldözötteknek’ minden segítséget meg
kell adni. Magának a tanúnak csak így sikerült 45 Svájcba menekült zsidónak
vízumot szereznie, mellyel Brazíliába utaztak. Ha ezt nem érte volna el, a
svájci hivatalok kiutasították volna őket az országból, és Németországba
toloncolták volna őket, ami egyet jelentett volna a biztos halállal. És ez
nem volt egyedi eset. Mint ahogy Leon Poliakov zsidó történész
megerősítette, a megszállt Franciaországban ’papok, katolikus
szerzetesrendek tagjai, laikusok versengtek egymással, hogy menedéket
nyújthassanak, és így több tízezer zsidó ember életét menthették meg’. Lévai
Jenő magyar történész sokatmondó címmel az 1966-ban megjelent Titkos
birodalmi ügy: XII. Pius nem hallgatott – jelentések (tudósítások),
bizonyítékok (okmányok) feljegyzések az egyházi és állami levéltárakból
(Geheime Reichssache: Papst Pius XII. hat nicht geschwiegen.
Köln-Müngersdorf 1966) című könyvében igazolta, hogy a megszállt
Magyarországon szerzetesek és apácák saját életüket kockáztatva 32 budapesti
kolostorban bujtattak megkeresztelt és megkereszteletlen zsidókat.
Görögországban az akkori nuncius, Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János
pápa XII. Piusz megbízásával több ezer hamis keresztlevelet adott át a
rabbiknak, hogy segítségükkel megmentsék az üldözötteket” (Michael Hesemann)
A XII. Piusztól idézett
alábbi két mondat önmagában elegendő lehetne arra, hogy illusztrálja milyen
keservesen nehéz feladat volt az övé:
„Mikor
a pápa hangosan kiáltani szeretne, néha sajnos a kiváró hallgatás
ajánlatosabb számára; mikor cselekedni és segíteni szeretne türelmesen
várakoznia kell.”
„Minden
egyes szót, amelyet erről a felelős hivatalok felé intézünk, minden
nyilvános utalást a lehető legnagyobb komolysággal mérlegre kell tenni, azok
érdekében akik szenvednek, hogy helyzetüket nehogy rosszabbá és
elviselhetetlenebbé tegyük, mint amilyen volt.”[18]
Ezért nem maradhattak
dokumentumok. Mert nem is voltak. Szavak, személyes megbízások hangzottak
csupán.
De soroljam
sorozataimat, melynek darabjai az http://mkdsz.hu jelzetű
Magyar-Hon-Lapon jelentek meg. Ezek voltak a
keresés állomásai. A teljesen
reménytelennek látszó 2009. január
18. és 2009. február 25. között megjelent nyolc részes sorozatom volt az
első, melynek mintegy zárófejezetét képezte a 2009. november 30-i írásom,
amely a Már nem teljesen
reménytelennek látszó feladat címet viselte. A második 2011. január 1. és február 12. között megjelent hat
részes sorozat volt, melyhez csatlakozott még két írás, melyek a
Magyar-Hon-Lapon nem, csak a 2011-ben megjelent Az összecsomózott szalag címet viselő kötetemben jelentek meg. 2011.
december 7. és 2012. február 25. között megjelent tizenhárom részes
„...segítséged és pajzsod Ő!” sorozatom. Ezek a sorozatok azután kutatási
életrajzzá álltak össze, magyar változat a külföldi olvasóknak magyarázva,
lengyel szövegét az értő lengyelek számára élesítve a fordító Joanna
Urbańska által. Így készült el az 1-es számú jegyzetben említett kétnyelvű
változata könyvemnek.
2011-ben jelent meg Zdzisław Gogola
OFMConv könyve, amely a Páduai Szent Antal és boldog Jakub Strzemie Lengyel
Minorita Tartomány történetét mutatja be adatolva 1918–1939 között [19] ,
benne hét Topoliński-utalást is tartalmazva. Ezek által igazolva láthattam
mindazt, amire magam is rátaláltam addigra fr. Wojciech életéről. És a
lengyel rendtörténész monumentális munkájából ismertem meg azt, amit addig
nem tudtam, a gdyniai rendház alapításával kapcsolatos tevékenységét.
Amerika és Olaszország után a posztulátori ténykedés szinte aktív
ténykedéssel kapcsolta a visszanyert, és ismét a veszélybe sodródó
hazájához, Lengyelországhoz. Tekintélyével, ismertségével tudott az otthon
élőknek is segíteni. Ennek egy maradandó emlékű cselekedetét találtam meg a
Gogola-könyv egyik történet-elbeszélésében:
»1920. februárjában
Gdynia halászfaluban a lengyel hadsereg belépése után Jan Radtke átvette a
német G. Düsterwaldtól a polgármesteri megbízólevelet, és Gdyniának az első
lengyel polgármestere lett.1921-ben Gdyniának 300 lakosa és 132 épülete
volt. Rövidesen Gdynia falu 1922. 09. 23-án a kikötő építésére való rendelet
elfogadása után gyors fejlődésnek indult. 1923-ban Jan Radtke, a község
újból választott polgármestere Wejherowo község vezetőségéhez fordult, hogy
Gdyniának városi jogokat adjanak. 1924-ből Gdynia fejlődésének tervei 50
ezer ember letelepedésével számoltak. Gdynia 1926. január 10-én kapta meg a
városi jogokat. Ebből az alkalomból kiszélesítették a városfejlesztési
területeket. Azután hogy 1926-ban Gdyniát városi jogokat kapott megkezdődött
a város gyors fejlődése. 1936-ban már 100 ezer lakosa volt. Gdyniának tehát
szüksége volt lelkipásztorokra. Néhány éve a minoriták kolostorok építését
tervezték ebben a fejlődő kikötő térségben. Pyznar Franciszek atya a Páduai
Szent Antal kegyhely gyóntatója erre a célra Olaszországban egy speciális
gyűjtést szervezett. Amikor 1935. szeptember 10-én Kubit Anzelm
tartományfőnök atya Topoliński Wojciech római posztulátor atyával
meglátogatták Gdańsk független városát, megnézték a Szentháromság templomot,
a Szent Anna kápolnát és a ferencesek által régen felépített kolostort (1420
körül), mely most viszont idegen vallási és politikai hatalom alatt állt,
így elhatározták, hogy a közeli Gdyniában megalapítják a szerzetesi
közösséget. Ezzel a céllal a két minorita elment Okoniewski Stanisław püspök
atyához Pelplinbe, engedélyt kérve a szerzetesek letelepedésére Gdyniában. A
chełmiński püspök 1935. október 15-én kelt levelében erre engedélyt adott.
Valószínűleg a püspök döntésére bizonyos hatással volt a főpásztor
ismeretsége a Pomerániából származó Topoliński Wojciech atyával. A minoriták
gdyniai megtelepedésének ötletét nem mellékesen a Páduában dolgozó Pyznar
Franciszek atya támogatta. És éppen ő ajánlotta, hogy Gdyniában a lengyelek
Páduai Szent Antal tiszteletére építsék a templomot. 1935. november 26-án a
tartomány definitóriuma engedélyt adott a leendő templom és kolostor
területének megvásárlására. A hely, melyet a kolostor építésére
kiválasztottak, a Foch Ferdynand marssal dombon volt. Erre a döntésre
hatással volt a telek ára. A kikötővárosban az építési területek nagyon
drágák voltak, a városon kívül sokkal olcsóbbak. 300 m²-ért 60 ezer złotyt
fizettek. A területet Czekański Władysław varsói kereskedőtől vették meg. A
gazdagabb kolostorok segítséget ígértek. Ezek voltak: Krakkó, Poznań, Varsó,
Przemyśl, Czyszki, Kalisz; a munkában és építési anyagokkal segítséget
ígértek a niepokalanowi és łagiewniki kolostorok. A Szerzetesi
Kongregációtól való hivatalos irat, a Rend Generális Kúriája engedélyének
megérkezése és Okoniewski Stanisław, chełmiński püspök 1936. július 9-ei
levele után az új kolostor megnyitása érdekében elkezdték a munkálatokat. Az
építési terveket Kupiec Zbigniew és Kossak Tadeusz mérnökökre bízták. Miután
a gdyniai kormányigazgatóság, melyet Sokol Franciszek képviselt, elfogadta a
terveket, 1936 augusztusa és 1937 májusa között felépítették az egyemeletes
kolostort huszonkét szerzetesi cellával és a kápolnát. Az építkezést
jelentősen támogatta a niepokalanowi kolostor, két kölcsönt adva a gdyniai
kolostornak: 10 ezer zł 1937-ben12 és a következő évben 2,5 ezer zł.«
[20] .
2016-ban Łukasz Janecki tollából újabb
terjedelmes rendtörténeti kézikönyv jelent meg, amely egyben biográfia és
bibliográfia, és az 1939. és 1945. közötti időszakban meggyilkolt, illetve
tragikus körülmények között elhunyt lengyel minorita szerzetesekkel
foglalkozik [21]
Ebben a kötetben olvashatóak az emlékező szavak, melyeket Krysztof Gorecki
OFMConv atya 1962. szeptember 4-én adott közre Varsóban. Krysztof atyáról
Wojciech atya leveleiből is tudtuk, hogy 1924–1927 között doktorált Rómában,
és 1936–1939 között ő is a rendi egyetemen tanított. Jó barátok voltak
Wojciech atyával. Neki mondta el rabtársa halálának történetét Jozef
Mizgajski atya, aki ott volt a kivégzésénél. Amikor elvezették a
fürdőkádhoz, „azt mondták neki, hogy most indul a SZABADSÁGRA. A víz alá
nyomták, és addig tartották úgy, míg elfogyott a lélegzete.”
A földi zarándoklatra
kiszabott négy nap híján 55 évnyi életről, már két évvel halála előtt, bár
nem sejthette még mi minden vár rá, de kimondhatta: „Az Úr Isten vezet engem
a kereszt útján.” ahogyan olvashatjuk az 1937. február 5-én a Lengyel
Minorita Rendtartomány provinciálisának írt levelében[22].
1939. augusztus 10-én,
amikor a niepokalanówi kolostorban egy esti rekreációban fr. Wojciech
Topoliński a rendtársaknak beszélt[23],
főtémája a szentségre való törekvés volt. Szavai visszatekintve próféciának
tekinthetőek. Többekkel együtt, akikről szól Lukasz Janecki könyve, akik,
akkor ott hallgatták, és akiket már az oltár dicsőségére emeltek, ő is, ha
boldoggá nem is avatták eddig, a minorita vértanúk sorába lépett. Hitvalló
életet zárt a mártír halála 1940. április 19-én.
1939-ben, október vége
felé,
Świecie-be (szülőföldjére) megy, ahol szemtanúja lesz a zsidók
lemészárlásának, ezért a bydgoszczi börtönbe zárják, és ott a Gestapo
kihallgatja[24].
Pár nap múlva azzal a feltétellel engedik ki, hogy Gdańskban a Gestapón
jelentkeznie kell a kiutazási vízum átvételéért.
1939. november 5-én
Gdańskba megy, ahol Apolonia Grotzka (Konitzer
świeciei plébános barátai) családjánál lakik. November 9-én a gdański
Gestapóra megy, hogy átvegye a kiutazási vízumot, de onnan soha nem tér
vissza. Egy héttel később vendéglátóinál a Gestapo az utazótáskáját is
lefoglalja.
[1]
Az előadásként elhangzott tanulmány
Dobos Marianne és Adamczyk Bogdan OFMConv PhD évtizedes kutatásait összegező
két – mindkettő magyarul és lengyelül egyként megjelent – könyv összegzéseként
készült. E tanulmány adatai e két könyvben mindkét nyelven, pontosan
megjelölve a forrásokat megtalálhatóak. Dobos
Marianne, . A mezítelen Lázár feltámasztása, Szülőföld Kiadó, Gencsapáti,
2017; Marianne Dobos, Wskrzeszenienagiego Łazarza,
Wybór tekstów, przekład i redakcja Joanna Urbańska,
Szülőföld Könyvkiadó, Gencsapáti, 2017. Adamczyk Bogdan
OFMConv, PhD, ADALBERTO (Wojciech)
TOPOLIŃSKI élete és műve levelek tükrében,
Rychwałd,
2018. Adamczyk Bogdan
OFMConv, Życie i działalność
P. WOJCIECHA (Adalberto) TOPOLIŃSKIEGO OFMConv, Szülőföld Könyvkiadó, Gencsapáti, 2019.
[2]
Márai Sándor Mennyből az angyal című, az
’56-os forradalom leverése idején keletkezett, ma már közismert versének
meghatározó sora. A verset repülőúton Borbándi Gyula társaságában Münchenbe, a
Szabad Európa Rádióhoz érkezve írta.
[3]
Dobos
Marianne, „nem vartyog a világ
egy békája se szebben a lengyelnél” (Pátosz és irónia összefonódása a hősi
travesztiában), „Fr. Wojciech Topoliński, a lengyel mártír hazafi (1885–1940)
emlékére ajánlom, aki számomra „rokonoknál kedvesebb”,
Aracs, 2014/3. XIV. évf. 61–67. Az idézetek Adam Mickiewicz, Pan Tadeus vagy az utolsó
birtokfoglalás Litvániában: nemesi történet 1800–12-ből tizenkét verses
könyvben, Varsányi
István nyersfordítása alapján fordította és az utószót írta Rónay
György, Európa Könyvkiadó, Bp., 1977. A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Adam Mickiewicz,
Dziela, Spóldzielnia Wydawnicza, Warszawa, 1955. = Ua. Dobos Marianne, Rózsaablak,
Vigyázó Ferenc Művelődési Társaság, Bp., 2014., 82–101.
[4]
Márai Sándor idézett verséből.
[5]
A lengyelek rendtartományi
szervezkedését Ks Tadeusz Zasẹpa – utóbb a szlovákiai rózsahegyi egyetem
rektora – amerikai ösztöndíjas éveiben dolgozta fel, és írta meg:
Emigracyjni katecheci radiovej godziny
różańcowej , 1984., Buffalo, New
York. Valamint a témában lásd még:
Album Jubileuszowy Provincji Polskiej O. O.
Franciszkanów w Ameryce 1905–1930, Buffalo 1930, s. 34, 45, 181, 194.
Golden Jubilee Album saint Anthony of Padua
Province Order of friars Minor Conventual ,
1906–1956, s. 79–83. Összefoglaló könyv: Roger M. Haas,
A History of the American Province of Saint
Anthony of Padua of the Order of Friars Minor Conventual, 1906-1982 ,
St. Anthony of Padua
Province, O.F.M. Conv.,
Wisconsini Egyetem –
Madison, 1984
[6]
A levelet Bogdan Adamczyk idézett könyvéből
közöljük, a magyar nyelvű változat 22. oldalról, melyet részletesen magyaráz
ugyanitt a 6. számú jegyzetben.
A levelet Loretóból küldi Topoliński, március
24-én, amely a levelezés-kötet magyar nyelvű változata 108. oldalán található.
[8]
A levelet Bogdan Adamczyk idézett könyvének
magyar nyelvű kiadása 25. oldaláról idézzük, követve a hozzá fűzött
kommentárokat.
[9]
Ez a sorsdöntő kinevezés a levelezéskötet 132–133
oldalán olvasható.
[10]
Wojciech Topoliński amerikai és olaszországi,
valamint lengyelországi munkálkodásának adatait Bogdan Adamczyk írta le az
általa összegyűjtött levelek alapján az 1. számú jegyzetben közölt könyvében.
[11]
Történetüket Bogdan Adamczyk idézett könyvében
külön fejezetben tárgyalja, Szentté avatási eljárások címmel, a 33–56.
oldalakon. A legtöbb jelöltet Szent II. János Pál pápa boldoggá, majd szentté
avatta. A magyar Kelemen Didák ügye még ma is megoldásra vár, bárha Miskolc
város templomot járó hívei mai napság is imádkoznak boldoggá avatásáért.
[12]
P. Mónay Ferenc, P. Kelemen Didák a
Felső Tiszavidék apostola (1683–1744), Róma,1957.
[13]
Először Az összecsomózott szalag című
kötetem 75. oldalán mutattam be, 2011-ben, majd a Rózsaablak című
könyvem 144. oldalán közöltem 2014-ben. Utóbb Bogdan Adamczyk mindkét nyelven
megjelent könyvének fedőlapján is látható.
[14]
Tytuł tematu: Wojciech Topoliński Data:
Opis obrazu: ks. Wojciech Topoliński – penitencjariusz apostolski promotor
polskiej kaplicy w Loreto.Fotografia portretowa.1932 Sygnatura: 1-R-794. A
fénykép reprodukálva a
Rózsaablak (i. m.) 8.
oldalán, valamint Adamczyk Bogdan idézett könyvének címlapján.
[15]
„…EGYENESEN SZEMBENÉZNI A SORSSAL…" címmel a
magyar írók Herbert Zbignyevről készített kötet bemutatójáról (2009.
február 18-án) írtam a Magyar Honlapon, ahol egy jellegzetes Közép-Európa-i
író jellegzetes szövegét idéztem mottóként. Motto: „Kis népek bizonytalan
térsége Oroszország és Németország között. Hadd húzzam alá a szót: kis népeké.
és mi az, hogy kis nép? Az én meghatározásom szerint: kis nép az, amelynek
puszta léte is bármelyik pillanatban kétségessé válhat, egy kis nép
eltűnhetik, s ezt tudja is. Egy franciának, orosznak vagy angolnak eszébe sem
jut, hogy kételkedjék népe fennmaradásában. Himnuszaik csak nagyságról,
örökkévaló nagyságról szólnak. A lengyel himnusz viszont így kezdődik: ’Nincs
még veszve Lengyelország…” (Milan Kundera így fogalmazta meg, hogy mi az a:
Közép-Európa). Ebben az írásomban idéztem a költő idézett versrészletét is.
http://mkdsz.hu/content/view/13421.
[16]
Records and documents of the Holy See relating to
the second world war. 1. The Holy See the war in Europe (march 1939 –
august 1940), Original Edition, Edited by Pierre Blet, Angelo Martini,
Buekhart Schneider Clonmore and Reynolds LTD, Dublin.
[17]
Az összecsomózott szalag című, 2011-es
könyvemben a háború után a keresésére vonatkozó válaszokban levelek
fényképmásolatát és magyar fordítását közlöm, melyekben utalás van sikeresen
elvégzett munkáról. A 138–139. oldalon egy levélben az olvasható: „1939-ben,
néhány hónappal Topoliński atya Rómából való elutazása után a Generális Kúria
az olasz konzulátuson keresztül megkapta a Topoliński atya által elvégzett
misék összesítését.” A 140–141. oldalakon pedig: „Topoliński atya Gdańskból
levelet írt Konitzer jogtanácsos tisztelendőnek, hogy mindent sikeresen
elintézett. Ettől kezdve minden nyom odaveszett.” Ugyanebben a levélben pedig
a Pelplini Püspöki Kúriának ks. J. Malkiewicz 1948. március 2-án még azt írja,
hogy szálláshelyén távozása után a Gestapo házkutatást tartott, „[á]tkutatták
az egész házat. Az alapos házkutatás után a Gestapo a Bonieckichtól kivágott
újságcikk kötegeket vittek el. Elmenve, még azt mondták Bonieckich asszonynak,
hogy kém.” Mindkét levél utóbb a Bogdan Adamczyk könyvében is megtalálható a
magyar nyelvű kiadás 169–171. oldalán.
[18]
http://mkdsz.hu/content/view/24838
„Isten titka, hogy csendben cselekszik”
címmel Michael Haesemann könyvei alapján gyűjtöttem össze adatokat XII. Piusz
pápa „titkos diplomáciájáról”. Michael Hesemann, Sötét alakok – Mítoszok,
legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetéből, ford. Forgó
András, Szent István Társulat, Bp., 2010. Michael Hesemann, A pápa, aki
szembeszállt Hitlerrel. XII. Piuszról – ferdítések nélkül, ford. Laki
Ferenc, utószó Perger Gyula, Magyar Nyugat Kiadó, Vasszilvágy, 2013.
[19]
Zdzisław Gogola
OFMConv, Dzieje franciszkańskiej
Prowincji św. Antoniego i bł. Jakuba Strzemię 1918–1939,
Kraków, 2011.
[20]
Zdzisław Gogola
OFMConv könyvének 113–116 oldalán található
Fundacia franciszkańska w Gdyni
című történet elbeszélést Bogdán Adamczyk OFMConv PhD fordításában
A mezítelen Lázár feltámasztása
című könyvem 109–111. oldaláról idézem.
[21]
Łukasz Janecki, Słownik
biograficzno-bibliograficzny polskich franciszkanów konwentualnych
zanordowanych i tragicznie zmarłych w latach 1939–1945, Wydawnitwo Ojców
Franciszkanów, Niepokalanów, 2016.
[22]
A tanulmányom címében szereplő idézetet is
tartalmazó levél lengyel nyelvű kézirat fényképét és magyar fordítását Az
összecsomózott szalag című, 2011-ben megjelent kötetem 125. oldalán
közlöm.
[23]
Mit mond P. Wojciech Topoliński szentség
hírében elhunyt testvéreink boldoggá avatásáról? címmel „Jegyezte Nawara
Gabriel (Echo Niepokalanova 1939, nr 29, 1–2)” aláírással közölte Bogdan
Adamczyk Topoliński leveleit közlő, idézett két nyelven megjelenő 2019-es
könyvében a levelek zárásaként (165–167). A beszámoló ekként kezdődik: »A mai
napon (10.8) Rómából Niepokalanówba érkezett dr. Wojciech Topoliński generális
posztulátor, aki egyben a Szent Péter Bazilika gyóntatója is. Házfőnökünk és
Flórián atya kíséretében látogatta meg Niepokalanówot, az uzsonnánál pedig
először beszélt mikrofonba a testvérekhez eképpen: „Legelőször 11 évvel
ezelőtt voltam itt, és óriási különbséget látok az 1928. évhez képest. Ez
valóban Isten Gondviselésének a műve, és az Ő mindenhatósága őrködik, mert
látható az állandó fejlődés. Ide jöttem Niepokalanówba, hogy lássam, hányan
vannak, akik szentekké szeretnének válni. Érdekes lenne talán egy ilyen
vizsgát tenni, vajon hányan vizsgáznának le belőle? Az igaz, hogy minden
szerzetes a tökéletességre, vagyis a szentségre törekszik, de nem mindenkit
avatnak szentté. Viszont én nem kívánom nektek, hogy szentté legyetek avatva.
Miért? Mert előbb meg kell halnotok. És én nem kívánom a halált. De valaki
előbb vagy utóbb Niepokalanówban oltárra lesz emelve. Ehhez sokat kell
imádkozni, gyakorolni az önmegtagadást, elszenvedni a megalázást, és akkor
Krisztus jövendölése beteljesedik: ’…aki magát megalázza, az
felmagasztaltatik’.«” Benne van ebben a beszámolóban a tisztelet és
nagyrabecsülés, amivel körülvették a római professzor lengyelt, és sorsának
előre vetítése is.
[24]
Szent II. János Pál pápa Lengyelországban a 2000,
jubileumi év „előestéjén”, 1999. június 5–17. közötti, hazája leghosszabb
látogatásán Bydgoszczot is felkereste, ahol a nácik kivégezték az akkori 140
ezer fős lakosság egynegyedét. Homiliájában megemlékezett arról, hogy a II.
világháború napjaiban a nácik itt végezték ki nyilvánosan az első áldozatokat,
a város védelmezőit. Egy másik tragédia színhelye volt a közeli „halálvölgy”.
A pápa emlékeztetett a Dachauban vértanú halált halt Kozal püspökre, aki
Bydgoszczban volt lelkipásztor. Jelentőségteljes, hogy Jerzy Popieluszko, a
kommunista rendőrség áldozata éppen abból a templomból indult utolsó útjára,
amelyet Wyszinsky bíborosnak 1973-ban sikerült építtetnie a „szent vértanú
lengyel testvérek”tiszteletére. A Szentatya kifejtette: néhány nap múlva
Varsóban boldoggá avat 108 vértanút, akik a koncentrációs táborokban adták
életüket hitükért. Elérkezett annak pillanata, hogy emlékezzünk mindazokra,
akik a hitleri vagy a szovjet haláltáborokban haltak vértanúhalált. Ezek a
gyakran névtelen vértanúk Isten nagy ügyének „ismeretlen katonái”, ahogy a
Tertio Millennio adveniente apostoli levelében írta. Ekkor még ezek között
volt Topoliński atya is. Életútja és mártíriuma ezt követően vált az
egyháztörténet, és az egyetemes és a lengyel történelem megismert
személyiségévé.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni