"Ha nem folytjuk le úgy a járványt, mint ma, mert igyekszünk szót fogadni a korlátozó intézkedéseknek, akkor nincs ez a remek helyzet. Ám, ha egytizednyit is engedünk a gyeplőn, már elégtelen lehet az intenzív osztályok ágyszáma! Ha kicsit is nem jól, nem jókor lazítunk, már nagy baj lehet"
Pálmai Tamás
Együtt a vírussal
Divatosak manapság
az orvosi kifejezések. Amióta a frissen megkoronázott vírus viszi a prímet a
híradásokban, azóta kicsit mindenki jobban ért az orvostudományhoz, hogy arról
ne is beszéljünk, hogy az egészségügyhöz mennyien értenek… Viccet félretéve, a
napokban találkoztam egy világhálón keringő írással, amely ugyan kicsit
pátoszos, azaz érzelmileg túltelített, de hát az egész mai világunk az, hisz
láthatatlan ellenség ellen vívjuk olykor tényleg élet-halál harcunkat.
Most kicsit
kivételezett helyzetben van a megye, a város, mert alig van fertőzött, a
hírekben is országos elsők vagyunk hátulról, hála Istennek. Kicsit nem is értik
az emberek, hogy minek az a sok üres kórházi ágy?
Pedig csak egy picit
kellene elgondolkodni. Ha nem folytjuk le úgy a járványt, mint ma, mert
igyekszünk szót fogadni a korlátozó intézkedéseknek, akkor nincs ez a remek
helyzet. Ám, ha egytizednyit is engedünk a gyeplőn, már elégtelen lehet az
intenzív osztályok ágyszáma! Ha kicsit is nem jól, nem jókor lazítunk, már nagy
baj lehet. Ha meg nem lazítunk, soha nem ér véget a járvány, mert nem érjük el
az öt millió fertőzésen átesettet, hogy kialakuljon az úgynevezett
nyáj-immunitás, és mint az ország egész népessége, védve legyünk. Ezért,
várhatóan változni fognak a dolgok, vélhetően már e lap megjelenése táján. Az
ország, a világ nagy magyar koponyái - beleértve a hálózat-elméletet kidolgozó
székelyt, Barabási Albert Lászlót is az Egyesült Államokból - összedugták a
fejüket és keresik a jó megoldást. (Még tőlük sajnálja Szabó Tímea a
száj-maszkot…) Ha csak a békési szociális otthonban levő háromszáz egynéhány kis
öregünkre gondolunk, riasztó példát kaphatunk. Mert, ha oda - ne adj Isten -
bekerül a járvány, mit gondolnak - állapotukra is tekintettel - elég lenne-e a
gyulai kórház intenzíves ágyszáma? Töredékének sem, normál időkben. De most,
hogy az egész kórház járványkórházzá lett alakítva, lenne esélyük arra, hogy ne
kelljen szelektálni őket, mint Olaszországban: ki maradhat életben és ki nem?
Hát az ilyen szörnyű helyzeteket elkerülendő tettek szabaddá több tízezer ágyat.
„A legjobban reménykedünk, de a legrosszabbra készülünk fel.” Illetve: „Egyetlen
egy magyar sincs egyedül.” Bizony, lassan meg lehetne szokni -
párt-preferenciától függetlenül - hogy amit a mai magyar miniszterelnök mond, az
úgy is van.
De térjünk vissza
oda, ahonnan kiindultunk. A világhálón keringő írásra, melynek címe Látlelet:
„Az emberiség pontosan azt a betegséget kapta, amelyikre szüksége volt. Már nem
értékeljük az egészséget, ezért kaptunk egy betegséget, hogy megértsük, az
egészségünkkel foglalkoznunk kell. Már nem értékeljük a természetet körülöttünk,
ezért kaptunk egy betegséget, hogy minél kevesebbet tudjunk a természetben
tartózkodni és rádöbbenjünk a hiányára. Már elfelejtettük, hogyan kell
családként élnünk, ezért kaptunk egy betegséget, amely bezárt minket az
otthonainkba, hogy megtanuljuk újra. Már nem tiszteljük az öregeket, ezért
kaptunk egy betegséget, amely emlékeztet az öregek sérülékenységére. Már nem
értékeljük az egészségügyi dolgozókat, ezért kaptunk egy betegséget, amely
emlékeztet a pótolhatatlanságukra. Már nem tiszteljük a tanárokat, ezért kaptunk
egy betegséget, amely bezárta iskoláinkat, hogy a szülők maguk próbálják
tanítani gyermekeiket. Azt gondoltuk, hogy mindent megvehetünk, amit csak
akarunk, hogy mindenhol ott lehetünk ahol, azzal és akkor, amivel, és amikor
csak akarunk, ezért kaptunk egy betegséget, ami megmutatja, hogy mennyire nem
természetes dolog is ez. Szabadidőnket bevásárló központokban töltöttük, ezért
kaptunk egy betegséget, hogy megértsük, a boldogságot nem lehet megvenni. Nagyon
sokat foglalkoztunk a külsőnkkel és mindig összehasonlítottuk azt másokéval,
ezért kaptunk egy betegséget, ami eltakarja arcunkat maszkokkal, hogy megértsük,
a szépségünk nem a külső, azt belül kell keresni, a lelkünkben. Azt gondoltuk, a
Föld urai vagyunk, ezért kaptunk egy betegséget, hogy ez az egészen aprócska
láthatatlan valami alázatra tanítson minket, iránymutatást adjon és egy kis
megbékélést is. Ez a betegség nagyon sok mindent elvesz tőlünk, ugyanakkor
lehetőséget ad arra, hogy újból észrevegyük, mi a legfontosabb az életben.”
Veretes, szép és kemény, de igaz szavak ezek.
A napokban egy
kamaszokkal foglalkozó műsorban a Kossuth rádión beszéltek arról, hogy milyen
fontos az időfaktor abban, hogy a legsérülékenyebb korban levő családtagjaink
miként viszonyulnak a megváltozott élethelyzethez. Hiszen, ha valakinek, hát
nekik nagyon nehéz ebben a családdal való kényszerű összezártságban élni. Az
örök lázadás korában élő tinédzser most hirtelen több generációval együtt került
„lakat alá”, s ezt a konfliktus-lehetőségektől terhelt állapotot nem könnyű
feldolgozni. Ám a pszichológus szerint, ha ez elég ideig tart, akkor szinte
kattanás szerűen eljön egy olyan új állapot, amely már soha vissza nem
fordítható új, jobb felállást eredményezhet a családban. És bizony ez igaz lehet
az egész társadalomra is. Remélhetőleg nem tart soká ez a bezártság, de mégis
elég ideig ahhoz, hogy a megfelelő, legalábbis jobb irányba zökkenjen át az
egész hazai, Kárpát-medencei, európai társadalmunk, sőt, egész világunk világa
is.
Érdemes megnézni,
elolvasni a médiánkat, annak bármelyik változatát, legyen az nyomtatott,
sugárzott képi és hangi vagy internetes akár. A balliberális médiák hírei
túlnyomórészt szenzációhajhászok, negatívak. Ijesztenek, tele vannak halállal,
sötét holnapot festenek és mindenkit lehülyéznek, aki hatalomban van, semmi sem
jó, amit tesz a kormány, mindenki amatőr, hozzá nem értő és minimum tolvaj. A
keresztény-konzervatív, polgári újságok is szépen leszedik ugyan a keresztvizet
az ellenzékről (sajnos, a politikai egyensúlyhoz szükséges valamire való
ellenzék nincs Magyarországon, csak valami rettenetes, a haza- és nemzetárulás,
meg a normalitás mezsgyéjén tántorgó pénzéhes, gyülevész banda), de egészük
kisugárzása pozitív, építő. Összetartásról beszélnek, szolidaritásról,
segítőkészségről, hősiességről, kitartásról, nemzeti összefogásról, mélyülő
spiritualitásról. Azaz mindenről, ami ilyenkor építő és a túléléshez
elenged-hetetlen.
De talán hagyjuk a
„nagyok” dolgait és tekintsünk csak kicsit szeretett városunkra, hol béke honol
és egymásra figyelés. Vigyázzunk helyi értékeinkre, jövőnk zálogára, melyben a
tárgyiak mellett, ott van az igazi érték: az ember. Azaz mi.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni