Húsvéti emlékek

Egy rendhagyó Úrvacsora egy börtönviselt lelkész tollából, és egy két gyermekes család élménye az ide Húsvétról.

Húsvéti emlékek

1.
RENDHAGYÓ ÚRVACSORA

Legnagyobb lelki élményem az egyetlen úrvacsoraosztás volt, Désen, az utolsó
években.

Néha, nagyon ritkán, nagyon beteg, legyengült embereknek adtak ún. vasbort. Egy
nagyobb orvosságos üvegben borban oldva különböző erősítő szerek voltak, ez volt
a nagy ajándék. Kialakult a rabok között egy illemszabály: ha volt pap a
cellában, illett annak egy penicillines üvegben adni belőle, hogy áldozhasson,
vagy úrvacsorát oszthasson.

Az
úrvacsorát nagyon kívánták híveink. Azért több lelkipásztor osztott a
börtönökben és a munkatáborokban úrvacsorát gyümölcsízből erjesztett borral,
feketekávéval, vagy tiszta vízzel. Én nem látok benne semmi rosszat, mi tudjuk,
hogy az Istenre vonatkozó dolgokban soha nem az anyag számít, hanem a hit és a
lelkiismeret, de én ezt nem gyakoroltam. Csak akkor osztottam úrvacsorát. amikor
borhoz jutottam.

Egyszer én is kaptam egy derék román embertől egy penicillines üvegnyi vasbort,
amit nagy gonddal őrizgettem. Nem sokkal karácsony előtt egy olyan cellába
kerültem, ahol 10-15 különböző vallású magyar és szász rab volt együtt.
Elhatároztuk. hogy az ünnepen úrvacsorát veszünk. Nagyon komolyan készültünk.
Bűnbánati hetet tartottunk, naponkénti istentisztelettel, alapos önvizsgálattal.

Újra közöttünk volt Lakatos István, marxista szociáldemokrata vezér, akivel
régebben sokat voltam együtt. Utoljára falusi konfirmálásakor vett úrvacsorát, s
ezzel néha el is dicsekedett.  Ebben a cellában a szokásos vasárnapi
istentiszteletekre az ő ágya volt a legalkalmasabb, megkértem hát, hogy ott
tarthassuk. Készségesen megengedte, sőt ő is mindig részt vett rajta. Pár hét
múlva megkértem: nem jó, hogy én hívjam az embereket, hátha nincs kedvük jönni,
de nekem szégyellnek nemet mondani, szóljon nekik ő, mint házigazda. Ravaszul
nézett rám: „Mi az, már harangozónak is meg akar tenni?" - de azért megtette.
Neki megmondtam: az úrvacsora a hívók belső, bizalmas közösség, nem sért meg
senkit, ha kimarad belőle. Elgondolkozott. csendesen rám nézett és annyit
mondott: „Tudja mit? Adjon nekem is.” Én is csak annyit mondhattam: „Jó!” És
együtt készültünk a szent vacsorára.

Végre elérkezett a karácsony. Mondanom sem kell, hogy se Biblia, se semmiféle
írás nem állt rendelkezésünkre. Ráadásul éppen abban az időben nagyon tiltottak
a börtönben minden vallásos megnyilvánulást, még a csendes közös imádkozást is
büntették, vigyázni kellett tehát, hogy a kémlelő lyuk felől semmi se
látszódjék.

Az
egyik emeletes ágy pokrócára kiterítettem egy tiszta zsebkendőt, az lett az
úrasztala. Naponta egy vékony szelet kenyeret kaptunk, azt egy kanál kiélesített
nyelével csíkokra vágtam, s kiraktam a zsebkendőre. Egy alumínium csuporba
beletöltöttem a kortynyi bort, feltöltöttem tiszta vízzel s a kenyér mellé
tettem. Így mindenkinek juthatott a borból egy-két csepp. Két társunk lefeküdt
az alsó ágyra. Három evangélikus szász az ágy mögé térdelt. A többiek, köztük
két katolikus, álltak, vagy ültek az ágy szélén, mintha közömbös dolgokról
beszélgetnénk. Megbeszéltük a románokkal, ők köztünk és az ajtó között halk
beszélgetéssel sétáltak, hogy a kémlelő lyukon benéző őr csak a cella mindennapi
képét lássa. Így álltam oda a két ágy közé, rongyos csíkos rabruhában.

Emlékezetből mondtam el a szereztetési igét, s reszketett a kezem, mikor
felemeltem a csuprot: „E pohár amaz új testamentum az én vérem által.” Sem
azelőtt, sem azóta nem éreztem olyan világosan, hogy köztünk áll személyesen a
megfeszített Krisztus, ő mondatja velem ezeket a szavakat. Nem tudnám
megmondani, hogyan beszéltem az igéről. Köztünk volt Krisztus, velünk
szenvedett, biztatott, bátorított, életet ígért. A bűnvallás a szívünkből
fakadt, a hitvallás alig hallható szava diadalkiáltás volt. És hirdettem,
boldogan hirdettem bűneink bocsánatát. Soha aranykelyhet olyan áhítattal nem
vettek kezemből a hívők, mint azt az ütött-kopott bádogcsuprot. Az öreg marxista
zokogott, a könny mindnyájunknak kihullott a szeméből.

Aztán szó nélkül elszéledtünk. A román kollégák is abbahagyták a sétát. Még jó
ideig nem jött, hogy megszólaljunk. Jó volt magunkba nézni, haza gondolni,
megtalálni szívünkben a megszületett Jézust.

Nem
sokkal azután szétosztottak bennünket. Társaim legtöbbjével soha többé nem
találkoztam. De az biztos: azt az úrvacsorát egyikünk se fogja soha elfelejteni.

Részlet Varga
Lászlónak (politikailag elítélt lelkipásztor Marosvásárhely) A fegyencélet
fintorai c. könyvéből

2. Két kis gyerekkel a karanténban

Számomra az idei húsvét (2020) minden nehézség ellenére be fog kerülni a legjobb
húsvéti emlékeim közé. Teljesen kihagyjuk az online szertartásokat (a misék is
nagyon nehezek a gyerekekkel, teljesen felesleges ezzel is kínozni magunkat),
hanem elfogadva, hogy idén minden más, Nagymami kitalált számunkra újakat.
Csütörtökön együtt imádkoztunk, a gyerekeknek szóló bibliából felolvastuk a
vonatkozó részt, és "bibliai" vacsorát ettünk, majd egy gyertyával felmentünk
énekelni a kertbe. Tegnap, nagypénteken pedig a Mária-szoborhoz mentünk
keresztutat járva, énekelve, gitározva, gyerekeknek elmesélve, mikor mi történt.
Azt gondolom, ebből ők most sokkal többet kaptak, mintha minden rendben lenne,
és otthon ülnénk a templomban, amit ők igazából unnak- viszont a nagyobbikon
látszik, hogy igazán érti és érdekli a történet. 

Olyannyira lefoglalja őket (és minket is) ez, hogy nem is igazán mondtuk:
ajándék is lesz. Így legalább majd jobban meglepődnek, különösen, hogy most van
kertünk, így ott tudnak majd keresgélni. 

Surján László levelesládájából