Wojciech atya születésének 135., halálának 80. évfordulójára - Bogdan Adamczyk OFM Conv előadása, amely a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2020. március 24-én hangzott volna el.
Bogdan Adamczyk OFM Conv
Mártírok, emberek
szolgálatában:
mészárlás egy minorita szemével
Tisztelt Konferencia,
Wojciech Topoliński keressztlevele, |
Nagy megtiszteltés számomra, hogy ebben az
évben, amikor P. Wojciech Topoliński halálának 80. évfordulójára emlékezünk, aki
a bydgoszczi zsidó mészárlás tanúja és a náci terror vértanúja volt, szólhatok
önökhöz.
Európa XX. századát a nagy fejlődés
mellett, mely szinte az élet valamennyi területét jellemezte, véres háborúk,
népirtás és diktatórikus rendszerek kialakulása kísérte. A történelem különös
viszontagságait Lengyelország kétszeresen is megtapasztalta, hiszen nyugati és
keleti szomszédja is a XX. századot meghatározó eszmerendszereket kényszeríttet
rá.
A huszadik század történetének
leglátványosabb és legriasztóbb jelensége a diktatúrák szélsőséges formáinak
megjelenése, amelyek világszerte komoly fenyegetést jelentettek a demokratikus
fejlődés számára. Valamennyi ilyen diktatúra a modern társadalmak kialakulását
kísérő mély társadalmi és politikai válságokból keletkezett, és jóllehet a
század végére eltűntek a színről, örökségükkel még ma is sok helyütt birkóznak.
Bayer József szerint „A nácizmus
ideológiája, /…/, kezdettől fogva antidemokratikus és emancipáció-ellenes volt:
az emberek értékkülönbségét hangsúlyozta, fajgyűlöletet szított és a politikai
ellenfeleket kiirtandó ellenségeknek bélyegezte, ezért egyre totálisabb lett, a
II. világháborúban óriási szenvedést zúdított embermilliókra, és erejét végül
csak külső katonai erővel lehetett megtörni.”[1]
Pomeránia már a háború első napjaiban
brutális náci terrornak volt alávetve. A frissen elfoglalt területeken
hadifogoly gyilkosságok történtek, és követve a hadsereg reguláris egységét az
SS és német rendőrség a Wehrmachttal együttműködve tömegesen tartóztatott le
civileket. A megszálló hatóságok akcióit aktívan támogatta az úgynevezett
Selbstschutz paramilitáris alakulat – a német kisebbségnek azok a tagjai
tartoztak ide, akik a háború előtt a Lengyel Köztársaság területén laktak. A
helyi németeket a lengyelek ellen uszította a gdański NSDAP (nemzeti szocialista
német munkáspárt) körzetvezető, Foster Albert, aki 1939. szeptember végén
tartott beszédében ezekkel a szavakkal buzdított a gyilkolásra: „ezeket a
tetves lengyeleket ki kell irtani gyökerestől, […] kezetekbe adom sorsukat, azt
tehettek velük, amit akartok!” Az utcán összegyűlt tömeg erre így válaszolt:
„A lengyel kutyák dögöljenek meg!” „Halál a lengyelekre!”[2]
De a teljes körű megsemmisítő akció
csak a szeptemberi kampány után kezdődött. Ennek fő célpontja a lengyel
értelmiség – azaz pontosabb értelemben – a nemzeti öntudattal rendelkezők
voltak, akiket Hitler és a nácik azzal vádoltak, hogy a nyugat–német területeken
a két világháború közötti időszakban lengyeles politikát folytattak, és akikre
ezért úgy tekintettek, mint a legveszélyesebb akadályra a lakosság gyors és
teljes németesítésének meg-valósításában. Likvidálandónak tekintették nemcsak a
magasan képzett értelmiséget, a magas rangú és ennek megfelelő társadalmi
réteghez tartozókat, de mindenkit, akik körül, aktív tevékenységük miatt,
növekedhetett volna az ellenállási mozgalom. Tehát azokat az embereket is,
akikre a jó vezetői készség volt jellemző. Tervezték továbbá azoknak a
személyeknek a letartóztatását is, akiknek tekintélye volt a lengyel társadalom
köreiben. A náci döntéshozók ezt a réteget „lengyel vezetői rétegnek”
nevezték. A német rendőrség és a Gestapo még Lengyelország lerohanása előtt
névsorokat készített, amelyeken szerepeltek a „lengyel vezető réteg”
képviselői és azok, akik a Harmadik Birodalom szerint a „legveszélyesebbek”
lehettek.[3]
A letartóztatások és kivégzések nem ritkán a helyi volksdeutschok besúgásai
alapján történtek, mert így könnyen el tudták intézni a szomszédjaikkal a régi
vitáikat és hozzá jutottak a meggyilkolt lengyelek tulajdonához is.
A II. világháború áldozatai közé tartozik
a lengyel földön vértanúságot szenvedett P. Wojciech Topoliński generális
posztulátor, aki szeptemberben Bydgoszczban a zsidó mészárlás szemtanúja volt
és emiatt börtönben is zárták. A II. világháború kitörését megelőző napokban
Rómából Lengyelországba érkezett. Korábban Magyarországon járt, és Miskolcon
összegyűjtötte a dokumentumokat Isten Szolgája, P. Kelemen Didák boldoggá
avatásához. Aztán szeptember elején elment családjához Pomerániába (Świecie nad
Wisłą) és onnan már nem tudott visszatérni Olaszországba. Pomerániában
családjánál tartózkodott, amikor a németek elfogták, majd a sztumi börtönben
kegyetlenül meggyilkolták.
1939. szeptemberében a Gestapo
letartóztatta Świecie-ben, ott kihallgatták a zsidó lakosság lemészárlásával
kapcsolatosan. Bydgoszczban fogva tartották, és elvették tőle a pénzét és
mindent, amit nála találtak. Huszonnégy óra elteltével azzal az utasítással
engedték ki, hogy Gdanskba az amerikai konzulátusra kell mennie, ahol át kellett
vennie az új vízumot, amellyel elhagyhatja az országot – hiszen amerikai
útlevele éppen lejárt. Topoliński atya 1939. november 5-én elindult Gdansk felé
és Świecie közelében, Mariankiben, ismerősöknél megszállt éjszakára. A következő
napon kereste a Gestapo, de ekkor már úton volt Gdanskba, ahonnan estefelé jött
vissza. Gdanskban a Gestapo főleg arról kérdezősködött, hogy mit látott
Świecie-ben és a kihallgatást azzal az ígérettel fejezték be, hogy péntekre,
azaz 1939. november 10-re kiállítják a kiutazási vízumot, feltéve, hogy egy
írásos nyilatkozatot hoz arról, hogy a lengyelországi tartózkodása alatt,
Świecie-ben nem teljesített plébánosi szolgálatot. Az igazolást, hogy egyszerű
turistaként tartózkodott ott, 1939. november 8-án vagy 9-én a gdanski püspöktől
megkapta. A kijelölt napon, 1939. november 10-én elment a Gestapóra, hogy
átvegye a vízumot. Azóta nyoma veszett.
A lengyel történészek szerint 1939
szeptemberétől egészen 1940 tavaszáig a megszállok 36 000 – 50 000 lengyelt és
zsidót[4]
gyilkoltak meg Pomerániában. Viszont Dieter Schenk, német történész kiszámolta,
hogy 1939-tól 1945-ig nácik ezen a területen, a kivégzések során 52 794 és 60
750 ember között gyilkoltak meg. Néhány száz ember kivételével szinte
mindegyikük életét vesztette a háború első honapjaiban, a német megszállás után[5].
Ezeket figyelembe véve, a megtorlások Bydgoszcz lakossága ellen rendkívüli
méreteket öltött és a megszállt Lengyelországban elkövetett náci atrocitásokat
szimbólumává tette várost[6].
Történészek Bydgoszcz lakosságának a második világháború alatt elszenvedett
személyi veszteségeit jelenleg körülbelül 10 000-re becsülik[7].
Bydgoszcz lakosságának tömeges
letartóztatására és kivégzésére eredetileg kaotikus helyzetben került sor, és
bosszút jelentettek az úgynevezett bydgoszczi „véres vasárnap” (1939. szeptember
3-4.) eseményeiért, valamint a polgárőrség a behatoló Wehrmacht ellen tanúsított
ellenállása miatt. Ürügyévé váltak a megszállóknak a város politikai és
értelmiségi lengyel elit megsemmisítéséhez, ugyanakkor a zsidó lakosság
felszámolásához. Egyébként Bydgoszczban a náci megtorlás szélesebb exterminációs
akciónak volt része, amelyet Pomerániában úgynevezett „Intelligencia” (Intelligenzakcion)[8]
akcióban végeztek. A megszállás első négy hónapjában a németek nem nyilvános és
publikus kivégzések során meggyilkolták a város és bydgoszczi járás[9]
5 000 lakosát, ebből valószínűleg 1500[10] –
1900[11]
a város polgárai voltak.
A bydgoszczi lakosság ellen irányuló német
megtorlási politikájában prof. Włodzimierz Jastrzębski három fázist emelt ki
[12]:
1939. szeptember 5-től 12-ig –
Wehrmacht katonák és Einsatzgruppen, a náci rendőrség operatív
csoportjainak megtorlási akciója, melynek célja a város pacifikációja és
felszámolása volt az állítólagos „bydgoszczi lengyel felkelésért”[13].
Számos kivégzést nyilvános helyen hajtottak végre.
1939. november végéig – Sicherheitspolizei és
Selbstschutz csoportjai szerveztek tömeges kivégzéseket a Bydgoszcz közelében
lévő magányos helyeken.
1939. decemberétől – úgyis
mondhatjuk, hogy „normalizálódott” a helyzet. Megszűntek a
tömegmészárlások, a lengyel állampolgárokat pedig a rendőrségi és igazságügyi
szolgáltatás alkalmazásával vetették alá a náci terrornak.
A harmadik Birodalomnak katonai és civil
hatóságok – Bydgoszczra vonatkozó – utasításai rendkívül radikálisak voltak és a
megszállás első napjaiban alkalmazott intézkedések brutálisak és önkényesek.
Először a németek a tömeges kivégzéseket Bydgoszcztől északra, Trynczyn
közelében lévő erdőkben hajtották végre.[14]
Szeptember és október környékén a Brda-folyónál lévő sáncokban 900 embert lőttek
le. Naponta háromszor, vagy akár négyszer is teherkocsik hozták Bydgoszczból az
elítéltek következő szállítmányát – általában 50-70-es csoportokban. Az
áldozatokat a kiásott gödrökhöz vezették;
ott 5-6 -os csoportokban le kellett feküdniük a földre; aztán tarkólövéssel
végeztek velük.[15]
A Trynczyni és Borównoi tömegsírok
megtöltése miatt a nácik új helyet kerestek, ahol tömegmészárlásokat tudnának
végrehajtani.[16]
Választásuk a Bydgoszcztól 12 kilométerre észak-keletre, Fordon közelében fekvő
völgyre esett, – mely akkor önálló várost alkotott (jelenleg Bydgoszcz egyik
kerülete). Ezt a helyet választották lakatlan fekvése miatt. Keskeny és
kanyargós völgy, mely a második és a harmadik magaslat között helyezkedik el a
Miedzyński[17]
domboknál, azóta a „Halál Völgye” nevet kapta. Október elején, még a
tömegmészárlások megkezdése előtt, oda érkezett az Arbeitsdienst német
munkacsoport alakulata, mely hozzálátott a 2,5 méter mély árkok kiásásához. A
munkálatok néhány napig tartottak[18].
A „Halál Völgyében” Bydgoszcz
polgárainak első kivégzését október 10-én hajtották végre. Az exterminációs
akció ott november 11-ig tartott[19],
némely források szerint 1939. november 26-ig[20].
Történészek a forrásoktól függően 2000[21] –
3000 meggyilkoltról beszélnek[22].
A „halál völgy” népirtás áldozatainak száma legvalószínűbb 1200 és 1400
közé tehető.
Becslések szerint a „Halál Völgyében”
végrehajtott kivégzések következtében a nácik meggyilkolták: a bydgoszczi
középiskolai tanárainak 48%-át, a papok kb. 33%-át, az általános iskolák
tanárainak 15%-át, az orvosok és ügyvédek közel 14%-át[23].
1939. november 11-én fiával együtt meghalt Leon Barciszewski, Bydgoszcz város
polgármestere is.[24].
A fordoni „Halál Völgye” Bydgoszcz legnagyobb tömegsírja és egyúttal a
város lakossága martirológiájának szimbóluma.[25].
A 2004-ben közzétett Bydgoszcz-történelem
szerzőinek becslései szerint az 1939-1945 között Bydgoszcz 10 000 lakosa
vesztette életét, a városban élő összes nemzetiséget képviselve (a háború előtti
népesség 7%-a)[26].
A lengyel származású bydgoszczi lakosok számát, akik az öt évet tartó háború
alatt a náci terror a direkt vagy indirekt extermináció áldozatává váltak, kb.
5 300[27]-ra
becsülték.
A haza szeretete, ez elsősorban
megemlékezés mindazokról, akiknek olyan sokat köszönhetünk. Sok generáció
dolgozott, életét szentelte, létrehozta a nemzeti kultúrát, alakította saját
történelmét, hogy ezt az egész örökséget fel tudjuk venni, és még jobb jövőt
építeni. Lengyelország marsallja - Józef Piłsudski mondta: „Az, aki nem
tiszteli és értékeli saját múltját, nem méltó a tiszteletre a jelenben, joga
sincs a jövőre.” Topolinski atya vértanúságát szem előtt tartva remélem,
hogy egy napon teljes dicsőségben fogjuk látni az ő alakját. A náci népirtás
áldozatainak sorsa buzdítsanak bennünket, hogy a történelmünk szép oldalait és
nemzetünk II. világháborús mártirológiáját megismerjük.
[1]
BAYER József: Totalitárius jelenség.
In: Politikai gondolkodás a huszadik Században. Budapest, 1996.
[2]
Regina Osowicka: Piaśnica. Miejsce
martyrologii i pamięci. Wejherowo: Społeczny Komitet Opieki nad Mogiłami
Piaśnicy i Urząd Gminy Wejherowo, 2001, 11.; Zbrodnia w Piasnicy.
[hozzáférés: 2012. január 21].
[3]
Maria Wardzyńska: Był rok 1939.
Operacja niemieckiej policji bezpieczeństwa w Polsce. Intelligenzaktion.
Warszawa: IPN, 2009, 7.
[4]
Piotr Semków: Martyrologia Polaków z
Pomorza Gdańskiego w latach II wojny światowej. „Biuletyn IPN”. 8-9
(67-68), sierpień-wrzesień 2006, 48.
[5]
Dieter Schenk: Albert Forster.
Gdański namiestnik Hitlera. Gdańsk:
Wydawnictwo Oskar, 2002, 209.
[6]
SCHENK 2002: Albert Forster. Gdański
namiestnik Hitlera…, 241.; Konrad Ciechanowski: Stutthof: hitlerowski
obóz koncentracyjny. Warszawa: Interpress, 1988, 33.
[7]
CIECHANOWSKI 1988: Stutthof:
hitlerowski obóz koncentracyjny…, 33.
[8]
Maria Wardzyńska. Obozy niemieckie
na okupowanych terenach polskich. „Biuletyn IPN”. 4 (99), kwiecień 2009,
25.
[9]
SCHENK 2002: Albert Forster.
Gdański namiestnik Hitlera…,
243.
[10]
Marian Biskup (red.): Historia
Bydgoszczy. T. II. Cz. 2. Bydgoszcz: Bydgoskie Towarzystwo Naukowe, 2004. I,
123.
[11]
BISKUP 2004: Historia
Bydgoszczy.., 226.
[12]
Eksterminacja ludności polskiej w
Bydgoszczy w początkowym okresie okupacji. Szlaki Pamięci. [hozzáférés: 2009.
január 19].
[13]
BISKUP 2004: Historia
Bydgoszczy..., 81.
[14]
Eksterminacja ludności polskiej w
Bydgoszczy w początkowym okresie okupacji. Szlaki Pamięci. [hozzáférés: 2009.
január 19].
[15]
WARDZYŃSKA 2009. Obozy niemieckie na
okupowanych terenach polskich..., 158.
[16]
Tadeusz Jaszowski, Edmund Pyszczyński: Fordońska
Dolina Śmierci. Bydgoszcz: Urząd Miejski w Bydgoszczy, 1975, 19.
[17]
Miedzyński-hegység a Visztula
ősvölgyének északi peremét képezi .
[18]
Stanisław Bator, Rajmund
Kuczma: Fordon
„Dolina Śmierci”. Bydgoszcz: Muzeum im. Leona Wyczółkowskiego w Bydgoszczy,
1969, 30.
[19]
GUMKOWSKI – KUCZMA 1967: Zbrodnie
hitlerowskie – Bydgoszcz 1939..., 26.
[20]
Zdzisław Biegański (red.): Dzieje
Fordonu i okolic. Bydgoszcz: Kujawsko-Pomorskie Towarzystwo Kulturalne, 1997,
92.
[21]
BATOR –
KUCZMA
1969: Fordon „Dolina Śmierci”…,
44.
[22]
WARDZYŃSKA 2009. Obozy niemieckie na
okupowanych terenach polskich..., 158.
[23]
Kalwaria
Bydgoska – Golgota XX Wieku .
Dolina Śmierci.
[hozzáférés: 2012. augusztus 31].
[24]
SCHENK 2002: Albert Forster. Gdański
namiestnik Hitlera…, 242.
[25]
BIEGAŃSKI 1997: Dzieje Fordonu i
okolic.., 92.
[26]
BISKUP 2004: Historia
Bydgoszczy..., 188.
[27]
BISKUP 2004: Historia
Bydgoszczy..., 187.
Kapcsolódó cikk:
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni