Mindig és mindenáron békére kell törekedni!

Április 15-én Ferenc pápa folytatta a boldogmondásokról szóló katekézissorozatát. A koronavírus-járvány miatt az Apostoli Palotából közvetített katekézisét a béketeremtőkről szóló hetedik boldogságnak (Mt 5,9) szentelte.

Mindig
és mindenáron békére kell törekedni!

Április
15-én Ferenc pápa folytatta a boldogmondásokról szóló katekézissorozatát. A
koronavírus-járvány miatt az Apostoli Palotából közvetített katekézisét a
béketeremtőkről szóló hetedik boldogságnak (Mt 5,9) szentelte.

A pápa teljes
katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot
kívánok!

A mai katekézist a hetedik
boldogmondásnak szenteljük, mely a „béketeremtőkről” szól, akiket Isten
gyermekeinek mondanak. Örülök, hogy rögtön húsvét után kerül sor rá, mert
Krisztus békéje az ő halálának és feltámadásának a gyümölcse, amint azt a Szent
Páltól vett olvasmányban hallottuk. Ahhoz, hogy megértsük ezt a boldogságot, meg
kell magyarázni a „béke” szó jelentését, melyet félreérthetünk vagy adott
esetben banalizálhatunk.

A béke két felfogása között
kell irányt találnunk: az első a bibliai, ahol a gyönyörű sálóm szó
megjelenik, mely bőséget, virágzást és jólétet fejez ki. Amikor héberül sálómot
kívánnak az emberek, akkor olyan gyönyörű, teljes, sikeres életet kívánnak,
amely az igazságnak és az igazságosságnak is megfelel, melyek a Messiásban, a
béke fejedelmében érik majd el teljességüket (vö. Iz 9,6; Mik 5,4–5).

Aztán van a békének egy
másik, szélesebb körben elterjedt értelme: a „béke” szón egyfajta belső
nyugalmat értenek: nyugodt vagyok, békés vagyok. Ez egy modern, pszichológiai és
szubjektívebb felfogás. Általában úgy gondolják az emberek, hogy a béke
nyugodtság, harmónia, belső egyensúly. A „béke” szónak ez a jelentése nem teljes
és nem abszolutizálható, mert az életben sok esetben a nyugtalanság az, ami a
növekedést jelentősen elősegíti. Sokszor maga az Úr kelt bennünk nyugtalanságot,
hogy keressük és megtaláljuk őt. Ebben az értelemben a növekedést jelentősen
elősegítő tényező. Az is előfordulhat, hogy a belső nyugodtság egy
„megszelídített” lelkiismeretnek felel meg, nem pedig igazi lelki megváltásnak.
Az Úrnak sokszor „ellentmondás jelének” kell lennie (vö. Lk 2,34–35), fel kell
ráznia hamis biztonságérzetünket, hogy üdvösséget hozhasson nekünk. És úgy
tűnik, abban a pillanatban nincs bennünk béke, de az Úr az, aki erre az útra
helyez bennünket, hogy eljussunk a békéhez, melyet ő maga ad majd nekünk.

Ezen a ponton nem szabad
elfelejtenünk, hogy az Úr az ő békéjét az emberi békétől, a világ békéjétől
eltérően érti, amikor azt mondja: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom
nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja” (Jn 14,27). Jézus békéje másfajta
béke, különbözik a világ békéjétől.

Tegyük fel a kérdést:
hogyan adja a békét a világ? Ha a háborús konfliktusokra gondolunk, tudjuk, hogy
a háborúk általában kétféleképpen fejeződnek be: vagy az egyik fél vereségével
vagy békeszerződéssel. Csak reménykedhetünk abban és imádkozhatunk azért, hogy
mindig erre a második útra kerüljön sor; de azt is figyelembe kell vennünk, hogy
a történelem olyan békeszerződések végtelen sora, amelyeket meghazudtolnak a
rákövetkező háborúk, vagy ugyanazon háborúk más módon vagy más helyeken történő
folytatásai. Korunkban is több színtéren és különböző módokon „darabokban”
folyik háború.
[1]
Legalább gyanakodnunk kell arra, hogy a gazdasági vagy pénzügyi érdekekből
fakadó globalizációban egyesek „békéje” mások „háborújának” felel meg. Ez nem
Krisztus békéje!

Ezzel szemben hogyan „adja”
az Úr Jézus az ő békéjét? Hallottuk Szent Pált, aki azt mondja, hogy Krisztus
békéje „a megosztottból egységet teremt” (vö. Ef 2,14), megszünteti az
ellenségeskedést, és kiengesztel. E béketeremtés elvégzésének eszköze pedig az ő
teste. Ő ugyanis mindent kiengesztel, és békét szerez kereszten kiontott
vérével, ahogyan az apostol másutt mondja (vö. Kol 1,20).

És most megkérdezem,
valamennyien megkérdezhetjük: kik tehát a „béketeremtők”? A hetedik boldogmondás
a legaktívabb, kifejezetten operatív; igei kifejezése hasonlít ahhoz, amit a
Biblia első verse használ a teremtés kifejezésére. Kezdeményezésre és
igyekezetre utal. A szeretet természeténél fogva teremtő – a szeretet mindig
teremtő –, és minden áron összebékíteni igyekszik. Azokat hívják Isten
gyermekeinek, akik megtanulták a béketeremtés művészetét és gyakorolják azt,
akik tudják, hogy nincs megbékélés életünk odaajándékozása nélkül, és hogy
békére kell mindig és mindenáron törekedni. Mindig és mindenáron: ne felejtsétek
el ezt! Így kell törekedni rá. Ez nem önálló munka, nem saját képességeink
eredménye, hanem a Krisztustól kapott kegyelem megnyilvánulása, aki a mi békénk,
aki Isten gyermekeivé tett bennünket.

Az igaz sálóm és az
igaz belső egyensúly Krisztus békéjéből forrásozik, mely az ő keresztjéből
származik, és új emberiséget teremt, olyan szent férfiak és nők végtelen
seregében megtestesült emberiséget, akik találékonyak, kreatívak, akik mindig új
utakat találnak ki a szeretetre. A szent férfiak és nők, akik építik a békét. Ez
az élet az igazi boldogság, Isten azon gyermekeinek élete, akik Krisztus vérében
keresik és megtalálják testvéreiket. Boldogok azok, akik ezen az úton járnak!

Újfent boldog húsvétot
kívánok mindenkinek, Krisztus békéjében!

JEGYZETEK

[1]
Vö. Homília a redipugliai
katonai temetőben, 2014. szeptember 13.; Homília Szarajevóban, 2015.
június 6.; Beszéd a Törvényszövegek Pápai Tanácsához, 2020. február 21.

Fordította: Tőzsér Endre
SP

Fotó: Vatican Insider;
Vatican News
Forrás: Magyar Kurír