Szabó Lőrinc 120 éve, 1900. március 31-én született. A 100 ezer példányban megjelenő előretolt helyőrség "irodalmi-kulturális melléklet", mely hazai és külhoni magyarokhoz helyi lapokkal társulva népszerűsíti a magyar kultúra értékeit, a március 28. számát Szabó Lőrinc megszerettetésének szenteli. Kabdebó Lóránt, a költő monográfusa tanulmányával népszerűsíti a költőt olvasói számára. Közöljük írását és bemutatjuk a teljes számot szkennelve.
Kabdebó Lóránt
”Szép volt a
vágy, hogy Semmi Sem Elég!”
(Százhúsz éve
született Szabó Lőrinc)
A cikkre kattintva olvasható méretet
kapunnk!
Egy tévesztő rémhír az ötvenes
években Illyés Gyulát „balatonozós” hétvégéről a fővárosba repítette, útközben
már a gyászbeszédet fogalmazta: „»A koporsóra, melyet végtisztességtevőn
körülállunk, azzal a gyanakvással tekinthetünk, vajon nem a huszadik század első
felének legnagyobb magyar költője fekszik-e benne?« Aztán »helyesbítettem« az
időszakaszt: az »Arany halálától a mai napig tartó kor«-ra. Aki Szabó Lőrinc
verseinek csak itt következő gyűjteményét olvassa el, az nyilván ezt a –
hálistennek képzeletben maradt – gyászbeszédet hallja gyanakodva. De aki
rááldozza azt a két hetet, amely Szabó Lőrinc teljes munkásságának – valamennyi
versén kívül fordításainak s tanulmányainak – megismeréséhez szükséges, az,
felmerülve ebből a még feltérképezetlen világból, ezt mondja: Hogy első-e, nem
tudom. De hogy versenytársait félkézen meg lehet számolni, az bizonyos.” Ezzel a
szöveggel zárta az ’56-os forradalmat megelőző könyvhétre megjelent Szabó Lőrinc
válogatott verseit bevezető tanulmányát a legjobb barát és költőtárs.
Hozzáteszem, hogy az említett korszakban olyan nagyságok voltak Szabó Lőrinc
kortársai, mint Ady, Babits, Kosztolányi, Kassák, József Attila, majd Weöres
Sándor. A megdöbbentő mérlegelés akkor a nemzet lelkiismeret furdalását
szándékozott felkelteni a kommunizmus idején a versei közlésétől elzárt,
műfordításra kényszerített költő mellőzöttsége ellenében. Azóta az
irodalomelméletben végbevitt rendszerváltásban Szabó Lőrinc az új
tudósnemzedéket felnevelő pécsi és miskolci egyetemi konferenciák
példa-alkotójává emelkedett, akinek nagyságát minden oldalról elismerés
méltatta. Majd pedig az Osiris Klasszikusok sorozatban elérhetővé vált szinte
kritikai kiadási szinten az Illyés által felvázolt teljes életmű, valamint
versei variánsai a kötetei létrejöttének magyarázatával kiegészítve elérhető a
http://krk.szabolorinc.hu/, a Miskolci Egyetem
Szabó Lőrinc Kutatóhelyének és az MTA Könyvtárának közösen szerkesztett
weblapján, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia
internetes oldalain. Kérdés, hogy ezután is maradandó Illyés Gyula valahai
barátját védelmező méltatása. Hadd jelezzem személyes válaszomat. Most áll
szerkesztés alatt e folyóirat kiadójánál az a könyvem, amelyben Szabó Lőrinc
helyét keresem ugyanezen időszak európai költészetében. Hiszen köztudomású, hogy
ebben az időben a magyar líra összhangban lehetett a világirodalom
eredményeivel. Olyan költőkkel hasonlíthatom, mint Gottfried Benn vagy T. S.
Eliot, Rilke és W. B. Yeats, avagy Ezra Pound.
Mégis, a szakmai
elismertség, valamint a gyermekeit bemutató létköltészet, a Lóci-versek
népszerűsége és a szerelmes kötődését kedvese halála után egy elképzelt
téridőben elhelyező „gyásszonettek” A huszonhatodik év címmel titkon
alakított verskötet visszhangos befogadása mellett mintha mindmostanáig
hiányozna a szívbezáró elfogadása, példaként idézése ennek, az embertelen
időkben csodálatosan megfogalmazott embertvédő-mentő lírának. Idézzem a huszadik
században a Szabó Lőrinc nemzedékét követő költők kapcsolódását az életműhöz. Az
őt követő korszak két meghatározó nagysága, Juhász Ferenc és Tandori Dezső
reagálását, külső szemmel észrevehetetlen reakcióit figyeltem. Juhász, ha Szabó
Lőrincről beszélt, a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel emlegette, koszorúzta a
költő sírját magasztaló szöveg kíséretével, végig izgulta monográfia-sorozatom
kialakulását, megjelenését a neki is otthont adó kiadónál, a Szépirodalminál.
Legfontosabb könyve, a Halott feketerigó nem születhetett volna meg a
Tücsökzene sugalma nélkül. Mégis, ha csoportosan emlegeti példa-mestereit,
sehol nem találom Szabó Lőrinc nevét. Tandori hangot is adott kifogásainak, a
Különbéke kötetet elemezve. Mintha valahai tanárnője, Nemes Nagy Ágnes nekem
elsuttogott vallomásait ismételné: „Valljuk meg, unalmas költő volt.” Bár
hangosan hozzátette: „Nem mintha nem tudnék róla rajongóan magasztaló órát
tartani!” Mi is okozhatja ezt az észrevehetetlen tisztelő távolságtartást?
Szerintem Szabó Lőrinc keserű kemény kétségbeesése. A sok kollégám által
legfontosabb kötete, a Te meg a világ azt a kétségbeesett kettős látást
teremti meg, amely a személyiséget felbomlasztó huszadik század
kiszolgáltatottságát kétségbeesetten felfedezi és verseiben elszenvedi.
Huszonhét éves fiatalságában egyik versének mottójaként pőrén leír egy
párbeszédet, mellyel majd szinte az utolsó versekig megszenvedteti olvasóit is:
„A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni. / B: Nem
lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!” Majd a vers végére bemutatja
magát az ettől szenvedő embert is: „s mint cellábazárt néma őrült, / ki csak
dühöng s ajtót nem lel sehol: / mellében futkos és ugat / egy új, vad, állati
sikoly.”
Előfutárai az austerlitzi
csatatéren az üres égre tekintő szerepvesztett Andrej hercegig visszavezethetően
Eliot Prufrockjától Gottfried Benn rákbarakbeli látomásáig, Cendrars
a transzszibériai expressz utasától Ezra Pound
Mauberley-jének vívódásaiig, vagy Kavafisz barbárokra váró
esettanulmány-verseitől Ady Margita-regénye személyiségvesztett tájékozódó
emberéig. Trójai Hector és Hamlet királyfi helyett már a „boldog békeidőkben”
(hisz még a Nagy Háború előtti költeményeket idézek!) felfedezik az ember
személyiségét megrontó perspektívátlanságot, megaláztatást, megelőzve a huszadik
század elkövetkező borzalmait. De mindez nem csak filozófusok képzelme, hanem
fizikusok által felvetett, népszerűsített természettudományos gondolat is.
Schrödinger: „De tisztán természettudományos kutatással a legkevésbé sem tudjuk
meghatározni a nagy egésznek az értelmét. Minél alaposabban vizsgálódunk, annál
értelmetlenebb minden. A lejátszódó színdarab nyilvánvalóan csak a szemlélődő
szellemmel való kapcsolatban nyer jelentést. De hogy ez milyen kapcsolatban áll
vele, arról a természettudomány csak értelmetlenségeket tud mondani: mintha
éppen annak a színdarabnak a következményeként jött volna létre, amelyet éppen
néz, s el is pusztul majd benne, amikor a Nap kihűl, s a Föld jég- és
kősivataggá válik”. És Heisenberg: „A kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra
emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase
felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”
Csodállak ámde nem
szeretlek? Ekként kezdi legismertebb és legvitatottabb versét Szabó Lőrinc:
„Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.” Érdekes: inkább nők értik meg, a
férfiak a vívódó védekezésre érzékenyebbek vele szemben. Miként Latinovits
Zoltánt sem tudtam rábeszélni, hogy elmondja a Semmiért Egészent. Ilyen
önző verset? Sőt, maga a költő is egy életen át készült ennek az „önző” versnek
az ellentétét megírni. Ezért született volna meg az olyannyira népszerű A
huszonhatodik év?
És ezzel a Szabó Lőrinc-i
líra egyik sokat vitatott és magyarázott paradoxonához jutottunk: egyszerre
válik önzővé és az ember példázójává, a többi ember ellenessé és
az ember védőjévé. Pedig az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen
csak egyik alkotóeleme lírai számvetésének. Nézőként egy olyan világot fedez
fel, amely az egyes embert a külső rend tagadására készteti, és védekezésnek
csak a belső igazság, a „saját törvény” védelmi vonala mögé húzódást találja. De
ez az agresszív magány Szabó Lőrincnek nem válasza, hanem felfedezése,
melyet minden egyes emberre kényszerűen jellemzőnek tart.
Erről pedig az olvasói tudat
éppúgy kiosztja az önzés apoteózisa jellemzést, miként alkotója maga is
készült élete során a vele szembeforduló mű megalkotására. Magam ellenben
felfedezni vélem az ellentétet már magában a Semmiért Egészen című
versben is. Amelyet abban a Te meg a világ című kötetben közöl a költő,
amelyben éppen az egyes embert korlátozó, tárgyi mivolttá lefokozó
kiszolgáltatottságot szemlézi. Az élő test és környezete (a közösség és az
Univerzum) viszonylatában. Ebben a versben ellenben ezt az egyes embert gondolja
végig, mint megalázó rabtartót. Ezáltal a kiszolgáltatottságot a szenvedtető
szerepében is megfigyelheti. Így egyszerre jelenik meg mindkét szerepben:
szenvedtet és szenved. „Magamban”. Egyszerre okozza és szenvedi a megalázottak
és megszomorítottak szenvedését. Egy műalkotásba foglalja a bűnt és a bűnhődést.
Ezért válhat hitelesen kimondottá a feloldozás a vers végén. Nem egyszerűen
valamilyen alkotói poént szerkeszt oda, hanem a létezésben való megoldottság
vágyakozását. Ezáltal igényelheti az alkotás egésze a szenvedés törlését, és
vonzza a megváltottság reményét: „és én majd elvégzem magamban, / hogy
zsarnokságom megbocsásd.”
A „rettenetes”-re való rálátás
„elrendezése”„magamban”: „Ima a gyönyör, a gyönyör ima.” A Budapest ostroma után
készült Hálaadás című verse, és vele párhuzamosan vezetett naplójának
kiegészítő szavai: „Az a szokásom nagyon régóta, hogy akármilyen későn fekszem
le, még olvasok az ágyban. Most nem olvastam! Hallgattam a tárt ablakon
becirpelő kis bogárcigányokat és azokat, amelyek a fejemben adtak maguknak
találkozót, és csaknem egész éjszakán keresztül ebben a hangulatban
ringatóztam.”
És lányának rejtve őrzött
kincsei között már a költő halála után fedeztük fel a Meglepetések című
ciklust, amely a forradalom eltiprását követően keletkezett, és magába fogadta a
nemzet méltóságát nemzetközi méretekben láttató illyési sorokat éppúgy („És nem
volt többé szégyen az, / hogy a magyar nép fia vagy”), mint a veszteség
ellenében a nemzeti költészetünk ikonikus megfogalmazásait: „De csak szájon
csókol a perc / s jó remény némítja a jajt: / Nem! Rabok tovább nem leszünk! /
És: Isten áldd meg a magyart!” Mindezzel a most százhúsz évvel ezelőtt Miskolcon
született Szabó Lőrinc síron túli üzenetként a magyar költészet legfontosabb
szavait kimondó költők között határozza meg önmaga helyét. A verseiben
eljajongott szenvedéssel és a beléjük oltott reménykedéssel. Jogot szerezve
arra, hogy ma is a legnagyobbak között foglalhat helyet. Líránk történetében
éppúgy, mint olvasóinak szívében.
* * *
A cikk megjelent az "előretolt
helyőrség" lapban:
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni