"Az írás előadásként hangzott volna el a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a március 24-re a tervezett "Mártírok és embermentők" konferencián, majd a konferenciakötetben. Folyóiratban a szombathelyi Életünk fogja közölni. A tanulmány szerzője, Dobos Marianne ma, a Magyar Holokauszt Emléknapján ajánlja olvasóink számára is."
Dobos Marianne
A szőttes túloldalán,
avagy egy vers születése[1]
1984 nyarán messziről jött vendég
csengetett be budapesti Dózsa György úti lakásunk ajtaján.
Tel-Avivból érkezett Itámár
Jáoz-Keszt, az akkor már nemzetközi ismertségű költő és műfordító[2].
Éppen nagy munkájának közepe táján tartva jött hozzánk, hogy férjem, Kabdebó
Lóránt segítségét kérje. Ekkorra már lefordította ugyanis Balassi Bálinttól
kezdve a XX. századi líráig eljutva a magyar költészet legszebb darabjait a
Biblia nyelvére[3].
Az azóta elhunyt Mezei András költő[4],
közös barátunk javaslatára azért akart férjemhez fordulni, hogy eligazítsa őt
abban, melyek a XX. század magyar versirodalmának fordítást megérdemlő remekei[5].
Egyedül voltam. Férjem
Szigligeten, Alkotóházban.
Beinvitáltam a váratlan kedves
vendéget, és a kérdezőből szerettem volna kérdezettet. Nem állt kötélnek, akarom
mondani mikrofonnak. Kikapcsolta a magnóm, és mélyen a szemembe nézve azt
mondta, amíg nem ismerlek meg, nem tudom ki vagy, milyen ember, nem beszélek
neked. Pedig csak a kutyájáról, ha van neki olyan, és volt, utóbb személyes
ismeretséget is kötöttünk Kikivel, vagy a Biblia állatvilágáról szerettem volna
kérdezgetni. Akkorában jelent meg ugyanis hetente az Új Tükör című magazinban
sorozatom, a Társaink az állatok[6].
Ártatlannak látszó beszélgetések, szép képekkel illusztráltan, kutyákról,
macskákról, vagy denevérekről meg libákról, hiszen sokszínű a teremtés, mezei
vadban és házi állatokban fajuk szerint. Jelölve-jelöletlen bibliai helyekhez
kapcsolódtak, és a szeretet megjelenítését, az életet feltámasztó erejét
példázták ezek az írások. Írók, költők, képzőművészek, tudósok mondták el
példázataikat arról, hogyan kellene, illetve hogyan tud az ember a szeretetben
és a békességben hittel élni, Istenre hagyatkozva az „Isten tenyerén”[7].
Nem én faggathattam hát akkor, de
engem kérdezett ő. Felejthetetlen órák repültek, miközben szemünk egymáséba
mélyedt. Tekintetünk azt találta meg a másikéban, amit keresett. Benne én a
testvért. Bennem a borzalmakat átélt, igazságtalanul meggyötört emlékező valahai
kis gyermek megtalálta a családja elhurcolása és a holokauszt valamennyi
ártatlan áldozata előtt fejet hajtani tudó empátiát, szeretetet, megértést,
tiszteletet, a velük szenvedő testvért.
Hát ilyen keresztények is vannak?
– sóhajtotta a magának feltett kérdést. Majd megtoldotta: én meg nem merek
bemenni a leghíresebb, legszebbnek mondott keresztény templomba sem azóta,
legyen az bármelyik világváros legkiemelkedőbb műemléke. Azt hiszem, most
értettem meg, hogy tévedek, és ezentúl nem is így lesz! Te pedig, gyere el
hozzánk, bemutatlak a feleségemnek, megmutatlak a népemnek, és:
„Előtted megnyílik minden
porszem,
mi szétfénylett Megváltód sarúi alatt.”[8]
Három év telt el ezután.
Itámárral nemcsak levelezésben tartottuk a kapcsolatot, de minden évben egyszer,
mikor Magyarországon járt, meglátogatott bennünket is. ’87 kora tavaszán
egyszercsak nagy kérdésre szánta el magát. A „hogy tehetted, hogy teheted ezt
ember embertestvéreddel” számon kérő tekintettel fordult felém. Mint aki egy
olyanra néz akkor, aki csupán hazudja a szeretetet, a barátságot:
„az agy mély-rejtett zugaiban,
hosszan fürkésztem:
fészkel-e ruhája alatt s arcában
gyűlölet-madár.”[9]
Hiába hívlak, pedig már annyi
baráttal, ismerőssel beszéltem rólad, sokan várnánk, és szeretnénk megismerni!
Nem az vagy, akinek mutatod magad! Nem fogadod el a meghívásunkat, a
vendégszeretetünket…
Felejthetetlen keserű kérdező
tekintete válaszomra pillanat alatt felragyogott. Kezemmel jeleztem ugyanis a
feleletem. Bizonyos föníciai találmányból való szerény ellátottságunk, két
gyermeket nevelő tanár-mérnök házaspár hónapról-hónapra való megélhetést
biztosító keresete bizony nem teszi lehetővé. És ez az egyedüli ok, ami miatt
nem utazhatom.
Csak ennyi? – hitetlenkedett
boldogan, és hitetlenkedtem én még boldogabban, amikor kezemben volt alig két
héttel később az Izraeli Írószövetség által küldött meghívólevél, a KLM
járatára, bécsi átszállással Tel-Avivba, és két hét múlva vissza, szóló
repülőjegy. Pünkösd ünnepe is ebben a két hétben lesz, csodálkoztam, ámuldoztam
tovább…
Amint a már idézett versben
olvasható, ezen az ünnepen a Dormició (Elszenderülés) templomban a főpapi
nagymisén együtt voltunk Itámár Jáoz-Keszttel, és ekkor éreztem át, hogy
„Rokonaim élnek Izraelben”. Kézről kézre adtak, egyik városból, egyik Ó- vagy
Újszövetségből jól ismert szent helyről a másikra kísértek, egy-egy telefonnal
adva tovább egymásnak.
Az ily módon megszervezett
szentföldi emlékeim közül az egyik különösen kedves jellegzetes ismeretség
ekként alakult életre szóló barátsággá. Haifán, a Tahana Markaziton a Központi
Buszpályaudvar önkiszolgáló vendéglőjében várt rám Goren Tamás, Smuel Goren, aki
a későbbiekben a magyaroknak izraeli, az izraelieknek a magyar útikönyvet
készítette. Ze’ev, Jakov Farkas az Egyesült Államokban is kitüntetett
karikaturista hozta össze néhány telefonnal ezt a találkozást. Kis szatyrom
betettük a csomag megőrzőbe, hiszen az elfoglalt zsurnalisztának, és nem csak
hobbyból idegenvezetőnek, mint mondta, csak annyi ideje van, hogy felmenjünk
együtt a Karmelre. És ott én a templomba lépve a szentelt vízzel keresztet
vetettem, és térdet hajtottam. Tamás barátunk legőszintébb döbbenetére:
– Te keresztény vagy?
– Igen! De nem mondta neked ezt
Ze’ev, vagy Itamár, vagy akikkel eddig találkoztam? Soha nem tagadtam! De baj?
Nem találkozunk, ha te is tudod?
– Dehogy baj, negyven éve vezetek
csoportokat, de még keresztényt nem vezettem. Nálunk alszol, és holnap elviszlek
Názáretbe… Elvitt, és ott ült mellettem a Szűzanya házában végig másnap a
szentmisén…
Sőt később, mikor huszonöt évig
(egy olaszországi társasutazás során 1980. San Generro ünnepe Nápoly, és 2005.
október 24. halála napja között) lelkiatyám Hencz József (közismertebb nevén:
Bunci atya) és barátja, Seregély István, akkor már egri érsek a Szentföldön
járt, őket is a zarándok csoportjukból autójával elvitte egy szép kirándulásra.
Itámárt és Goren Tomit ugyanis
feleségükkel együtt, hogy Szombathely és környéke szépségeit és az egyház ottani
papjait megismertessük velük, odavezettük, és Bunci atyánál vendégeskedtek a
plébániáján. Itámárnak az Életünk című folyóirat szervezésében könyvbemutatója
is volt férjem ismertetésével. A holokauszt témáját az izraeli irodalomba
elsőként bevezető „füstszagú verseit” akkorra már olyan meghatározó költők
fordították magyarra, mint Nemes Nagy Ágnes vagy Csoóri Sándor[10],
közülük a legdrámaibbakat könnyes szemmel magam olvastam fel az irodalmi esten.
Így lett Itámár is fogadott egyházmegyém „állampolgára”.
„Soha nem ismertem ilyen
mosolygós papot”, – mondom meggyőződéssel, valahányszor ráemlékezem Buncira. És:
„Soha nem ismertem ilyen mosolygós püspököt”, – válaszolja erre Kovács Lajos
Bánk ferences atya, aki elmondja, hogy szerzetesi élete minden sorsdöntő
eseményében hogyan állt mellette, és hogyan segítette őt, és hasonlóan
szétszóratott sorstársait Kovács püspök úr. Emlékezve, amint párban vihette az
embermentő püspök koporsóját. A ráemlékező konferencián és könyvben pedig Kiss
Károly visszaemlékezését hallgatom minden
időkre szóló tanulságul a két mélyen
hívő ember, Dr. Horovitz József szombathelyi főrabbi és Kovács Sándor püspök
barátságáról, és a tevékeny felebaráti, testvéri szeretetről, mely abban a
jelenetben csúcsosodott, amint a lerongyolódott, lágerből hazatért rabbit a
püspök átöleli, és saját ruhatárát bocsátja rendelkezésére. Persze a lényeg az
eset mögött létezik, ott van a két nagyszerű ember sorsvállalása:
a szinte mindennapos szellemi kapcsolat, a
világ dolgainak megvitatása és a teológia átgondolása[11].
A szombathelyi történetet ugyanis
reprezentatív kötetben, a Mondd el fiaidnak címűben éppen a már említett
Kovács Sándor püspök köré font emlékezésekből kiindulva mutatta be túl már 85
éves korán Kiss Károly, nyugalmazott vállalati igazgató, több civil és
sportszervezet, egyesület volt vezető tisztségviselője. Aki elnyerte a
Szombathelyi Zsidó Hitközség által alapított legnagyobb kitüntetést, amit nem
zsidó embertársaik részére hoztak létre – a Szombathelyi Zsidó Hitközség
tiszteletbeli tagja címet – a zsidó-keresztény párbeszéd megvalósulásáért és a
hagyományok ápolásáért. Közreműködött és elősegítette, hogy a jeruzsálemi Yad
Vasem kitüntetésében – a Világ Népeinek Igaza cím elnyerésében – részesülhetett
posztumusz Dr Prugberger József szombathelyi kórházi főorvos, és páter Dr
Őri-Wachter István, az SVD – Isteni Ige társasága – missziósrend, a verbiták
kőszegi házfőnöke.
Kiss Károly felesége ugyanis
egyik ágon az üldözötteket mentő és támogató szombathelyi püspöknek, Kovács
Sándornak a rokona, de a körmendi kórház zsidó származású alapítója családjának
is a tagja, így több mint félszáz holokauszt áldozatnak is a rokona. Házassága
meghatározta erkölcsi magatartását, átérezte emberi kötelességét. A könyv azokat
az eseményeket, és megemlékezéseket dokumentálja, amelyek a szombathelyi
egyházmegyében történtek elsőként, és sok esetben egyetlenként az országban, és
melyeknek ő volt egyik legfőbb szervezője, és motorja. Csodát teremtett
városukban, amikor sikerült megszerveznie, hogy a zsidók, és a konvertita zsidók
mártíriumára emlékezve a város összes keresztény templomának harangjai egyszerre
szólaljanak meg.
Az 1987 Pünkösd idején és az
1989-ben Húsvétkor a Szentföldön készült beszélgetésekből állt össze A szívek
kötelessége megmarad kötetem[12],
melynek ajánló soraiban Szándu Dávid, az Izraeli Írószövetség akkori elnöke
1989-ben többek között ezt írja: „Így tehát, különleges fontossággal bír egy
olyan könyv megjelenése, mely az ilyen fajta emberek világát és lelkivilágát
mutatja be az olvasónak – intim beszélgetések formájában.”[13]
Magyarországon ez volt az első
olyan könyv, melyet keresztény író készített, holokausztot átélt emberekkel
folytatott személyes találkozásaiból. Ahhoz, hogy milyen barátságok és hogyan
születtek, milyen tragikus múltból sarjadtak, persze kevés elolvasni csak ezt a
könyvet, vagy a folytatásként hozzákapcsolódóan az Akkor is karácsony volt –
1944, 1956, 1989 trilógiám[14]
főként első kötetének a holokauszt megmentettjeivel és embermentőiről készült
írásait. Meg kell ismerni hozzá Itámár teljes versét, mely a zsidó-keresztény
történet tragikumát egy elégiába oldódó találkozás emlékének felidézésével
élheti át. Két világ szembesülését. Beleégetve az egyik ember nevelődését, és a
másikban felgyűlt fájdalom végre kimondhatását.
A továbbiakban a magam
tájékozódó, megértéskeresésének jeleneteiből és jegyzeteiből építem meg
nevelődésemet, melyek a titkon megszületett vers modelljeként szolgálhattak.
Mert Itámár Jáoz-Keszt, népe klasszikus költője, aki ismerte, állandóan követte
írásaimat, az ő egyik legjobb versét mégis eltitkolta előttem, csak egy közös
ismerősünk elszólásából döbbentem rá évtizedek múlva létezésére. Legutóbbi
könyvemben (melynek címét írom mostani összegezésem élére is) azután a magam
tudatának megépülését követve adhattam számot, hogy a nagyszerű versnek
mennyiben lehettem a valóságban is modellje[15].
* * *
Nem csodálkoztam tehát,
mégis megdöbbentett Sára Reuveni, első Izraelben jártamkor, 1987-ben, mikor ő,
nevezzem így: a „magyar emlékfák referense” feltette nekem a kérdést: „én otthon
átéltem az eseményeket, nem lehet, hogy csak ilyen kevés embermentő élt a
vészkorszakban hazánkban. Alig tudunk magyar emlékfát ültetni.” Ő Izraelbe
kerülve nem tudhatta, hogy az embermentőktől a kommunisták is féltek. „Aki
szembeszállt a nácikkal, az képes lesz a kommunisták áldozatait is menteni”. És
milyen jól gondolták, mert erre jobb példát nem is lehetne mondani, mint
Budapest 1956-os, halálra ítélt rendőrfőkapitányának, Kopácsi Sándornak
történetét. „Véletlenül”, de ez, mint tudjuk Isten egyik álneve, második izraeli
utam alkalmával találkoztam vele először 1989 Húsvétján, amikor az emlékfáját
ültette az Igazak erdejében. És készíthettem interjút vele. Természetes, hogy
említeni sem lehetett itthon az úgynevezett problémás eseteket. Például a
száműzött forradalmárnak vagy éppen az egyház szolgáinak, vagy a nem
baloldaliaknak a mentő tevékenységét. Mert akkor Mindszenty József, ahogyan
posztulátora nevezi, a magyar
Jeanne d'Arc ,
vagy a magyar Pió atya, vagy a ma már boldoggá avatott Apor Vilmos példázatát is
hirdetni kellett volna. Vagy olyan, számukra vitatott szereplők értelmezését,
mint Németh László vagy Kodolányi János esetében. Meg Bethlen Istvánt, a Trianon
utáni konszolidációt a zsidó nagytőke segítségével végrehajtó miniszterelnököt,
aki a háború idején a szövetségesekkel való különbéke szorgalmazója lett, a
németek nem tudták elfogni, bezzeg az oroszoknak sikerült elhurcolniuk a
Lubjankára.
Van egy magyar vers is,
amely a „szocializmus korszakából” tekintett vissza a háború előtt is
érzékelhető, már akkor ki is mondott, a náci megszállást követő bolsevik
megszállást is elszenvedő feszültségekre. Arra, ami elzárta az emlékek
kitisztításának lehetőségét. A „Kis” Blanár című apró képek balladájára
gondolok[16].
És akkoriban a gyulai éjben
Blanár doktor, „a kis-Blanár”,
a bolsi,szapora szó s kéz-lábbal
szavatolnimerte már harmincnyolcban:
„NegyvennégybenFény gyúl ki az ezeréves
setétben!”S a finom úr, ki olykor
közbeszólnimerészelt halkan: „El-nem-hamarkodni
doktor! S falnak ne fejjel! Túl
nem élem,ha valamely őrültség!... Érti!?
Féltem!”– „Tán a túlvilági
elkárhozástól,apát úr?” – ironizált, mint ki
biztosa dolgában; dezignált kis
népbiztos. –– „Ó, nem, doktor, ó, nem,
egészen mástól– szólt a nagy pap borongón:
Apor Vilmos –az e-világi megcsalattatástól!”
És hozzáteszem a vers
költőjének két magyarázatát: „Gyulán (a két világháború közötti városban) három
igaz ember élt: Apor báró (a szegények plébánosa), Blanár doktor (a szegények
orvosa) és Erdődi Lajos (a szegények ügyvédje). Mindhárman polgárok voltak, s a
szegények istápolói”. „A második világháború alatt zsidómentő voltam, ezért
bolsinak számítottam. Szegény Blanár azt hitte, én leszek majd az embere, a
második, mögötte a pártjában. Amikor megtudta, hogy nem vagyok kommunista,
többet nem állt velem szóba. Aztán ’50-ben, amikor ő maga is megcsömörlött az
egésztől, odajött hozzám az utcán, kezet nyújtott és csak ennyit mondott:
»Magának volt igaza!« Fél év múlva, 1951-ben öngyilkos lett. Elhíresztelték,
hogy szívroham végzett vele, de tudom, hogy meghasonlott, elege lett az
egészből, bevett egy csomó gyógyszert és kész. Mondja, Erdődi Lajosról tudott
valamit? – Nem.”[17]
De mint minden jellegzetes
„kis”, „helyi” történet (és Simonyi Imre villoni „apró képei”, drámai
rögtönzései ilyenek), egyben az egyetemes történet része is. Kapcsolódnak. Apor
Vilmos már „helyi” plébánosként, 26 évesen tett szert nagy tekintélyre, mikor a
román katonák túszszedő akciója után az elfogott gyulai polgárok ügyében –
többedmagával – kieszközölte a túszok szabadon bocsátását. A háború
megindulásakor XII. Piusz pápa győri püspökké nevezi ki, 1941. február 24-én, 49
éves korában Gyulán szentelték püspökké[18],
március 2-án ünnepélyes keretek között vonult be Győrbe. Serédi Jusztinián
bíboros 1941 elején őt bízza meg a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökségével,
amely testület az egész ország területére kiterjedően a keresztény hitre térő
zsidó polgárok ügyével foglalkozott.
A harmadik zsidótörvény hatálybalépése után
kezdte meg püspöki működését, és mélyen átérezte az Egyház felelősségét, azonban
tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai hiábavalók voltak. A
hozzá fordulók egy részét bújtatta, illetve továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz
vagy nővéréhez, Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt vezetője volt. A
nuncius 1944-ben ezrével írta alá az oltalomleveleket, melyek a Vatikán
hivatalos diplomáciai védettségét jelentették az üldözötteknek.
Személyének különös
hangsúlyát mutatja egy kiemelő „kishír”, amely 1943-ban ünnepélyesen, országos
sajtóval hírleli a pannonhalmi papszentelésre igyekvő hercegprímás győri,
személyének szóló kitérőjét[19].
A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való
tekintet nélkül személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas
vezetőkkel szemben. Aztán 1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. Március
30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta,
egy szovjet katona előbb a mennyezetbe lőtt – a négy golyó helye most is látható
a múzeummá alakított pincében –, majd háromszor rálőtt a püspökre. Egy asszony,
meglátva vérző homlokát, felkiáltott: „Püspök atyánk, ezt értünk tette!” Apor
Vilmos halkan, mosolyogva felelt: „Szívesen, nagyon szívesen!” Április
2-án, húsvét hétfőn hajnali 1 órakor belehalt sérüléseibe. Holttestét a
karmelita templom kriptájában, csendben eltemették. 1948. november 24-re volt
kitűzve testének ünnepélyes felhozatala a karmelita templom kriptájából. Az ezt
megelőző napon azonban a város és a rendőrség írásban megtiltotta a szertartást.
Csak 1986. május 23-án helyezhették a székesegyházban ünnepélyesen végső
nyughelyére. Gyóntatója írásban kérte halála
után, hogy azonnal indítsák el a vértanú püspök boldoggá avatásának ügyét. Az
eljárás 1946-ban meg is indult, de 1949-ben fel kellett függeszteni, és csak
1989-ben lehetett folytatni. 1997. november 9-én II. János Pál, a pápaság
történetének egyik legfényesebb tisztségviselője – aki
1996. szeptemberében, győri látogatásakor,
sírjánál imádkozott – avatta boldoggá a vatikáni Szent Péter téren.
A vers keletkezésekor a mártír
püspök neve egyetemes tabunak számított. Nevét és alakját, csak mint plébánost,
címzetes apátot emelhette be versébe Simonyi Imre, „helyi nevezetesség”
mivoltában. Hogy kisírjon belőle. Sorsával, még inkább pedig figyelmeztetése
egyetemes igazságával. Amelyet a harmadik „igaz” gyulai polgár, Erdődi Lajos
jelleme és sorsa is jelképezhet, az a valahai baloldali, akinek neve még helyi
nevezetességként sem jelenhetett meg a versben. Nem véletlen, hogy Simonyi
1956-os perének nem gyulai származású, jóindulatú ügyésze emlékező
beszélgetésükben a költő kérdésére (ismerte-e?) „nem”-mel felel. Erdődi Lajos a
vers ki nem mondható témája, a mérleg nyelve. Nagy műveltségű, kitűnő
felkészültségű ügyvéd, aki bábáskodik a népi írók mozgalmának elindításánál.
Majd részt vesz a baloldali agrárreform kidolgozásában, melynek gyakorlati
megvalósításáért minden fórumon, szervezetben küzd. A II. világháború alatt
szerepvállalásaiért kommunistának bélyegezték és bebörtönözték. A háború után,
amikor Magyarországon épp csak elkezdődött a bolsevizmus, ő már nem akart
kommunista lenni: sokszorosan, határozottan visszautasította, hogy a megszálló,
diktatórikus hatalom szolgálatába álljon. Ezért az egyik első koncepciós per
áldozataként tíz év átnevelő munkaszolgálatra ítélték, melyet a szovjet Gulag
táboraiban kellett letöltenie. Hazatérése után állandó megfigyelés alatt állt,
és bár kapcsolatait a politikamentesség alapján a minimálisra korlátozta, egyik
barátjának írt levele miatt izgatás vádjával 1960-ban húsz hónap
börtönbüntetésre ítélték. Végül a sok megpróbáltatás, csalódás lelkileg is
összetörte. A felidézett versben a kimondott és kimondhatatlan három „igaz
ember” között, mellett, életkorban mögöttük persze, ott él, lélegzik, véleményt
formál a versével rájuk tekintő tanítvány – maga a költő: Simonyi Imre.
Kerestem a példázat
felmutatásának szándékával az embermentőket. Az életmentés dokumentálására
buzdítás szándékával beszélgető társakat. Találtam – Izraelben. Szentkuthy
Miklós leghíresebb könyve, a ma már Párizsban franciául is megjelent Prae
nyomtatott dedikációban megnevezett feleségének, a zsidó származású Dollykának
(ad D)[20]
az unokahúgát, aki második utam során interjúban beszélte el Szabó Lőrinc
szerelmének, A huszonhatodik év hősnőjének és rendőrtiszt fiának mesébe
illő, mégis valóságos csoportos embermentő tevékenységét[21].
Valójában csak a szovjet csapatok kivonulása után felszabaduló tudat és
alkotmány teszi lehetővé, hogy a maga finom bonyolultságában feltárhassuk az
életmentés vállalásának belső kötelességét. Példává emelni a bonyolult lelkű
lelkiismeretes emberséget. A magyar haza minden tagját felelősséggel menteni
akaró honpolgárokat. Korzáti Erzsébet és fia csak a rendszerváltás után
kaphatott emlékfát a Yad Vasemben, és hazai emlékező kitüntetést. Bár a
„véletlen” korábban úgy szervezte, hogy a megmentett leány édesanyjáért ebéd
után még Szentkuthy Miklós által gyújtott emlékgyertya égett a már halott író
mellett, amikor Dollyka átszenderülten találta délutáni álmát követően
irodalmunk klasszikus prózaíróját. Aki különben még jóval a hazai zsidótörvények
előtt „keresztapja” lehetett barátjának, nagy költőnknek, Vas Istvánnak a tabáni
templomban.
Miért is kockáztatták emberek a
saját, a családjuk, barátaik életét keresztény Európa szerte, így a katolikus
Lengyelországban, és Magyarországon is? Hadd forduljak az irgalmas szamaritánus
példázatához, melyben az ember alapvető kérdéséről van szó. Jézus sem mond mást,
mint az írástudó, azaz a Tóra. De megválaszolja, hogy ki a „felebarát” „időtlen
időkön” át, így a II. világháború alatt is. Az, akinek: „Megesett rajta a
szíve!” Az evangélium azt a szót használja, amely a héberben eredetileg az
édesanya méhére, és az édesanyai odahajlásra, odaadásra utal. „Utolsó
porcikájáig”, a lelke legmélyéig megrendült. A könyörület villáma, amely a
lelkébe hasított, őt magát tette felebaráttá, túl minden veszélyen. Ilyen
felebaráttá lettek, az életük kockáztatásával mindazok, akiknek a másik annyit
számított, mint saját maguk.
Ma már a történészek által
alaposan feltárt, feldolgozott állítás, miszerint Horthy Magyarországa egészen a
német megszállásig többé-kevésbé és viszonylag (ez fontos!), de mégis védett, –
a német diplomácia szóhasználatával: – „zsidósziget” volt.
De nincs feldolgozva valami, ami
viszont ebből a védett „zsidósziget” állapotból (amelyik a lengyelek védelméből
is kivette a részét, – és hatékonyan vette ki!) következik: a védtelenség, a
kiszolgáltatottság. „Leszakadt hirtelen az ég!” Megszállás, de közben maradt
államiságunk megléte. Elképzelhetetlen történt. Nem volt felkészülve az ország a
kormányszintű, államapparátus-szintű (leplezett, dugott, titkolt) rejtésre,
segítésre. A lelkek sem álltak készen. Sem a civileké, sem a papoké, sem a
diplomatáké.
És míg a bűneink, a mulasztásaink
tökéletesen feldolgozva – a saját történészeink, amerikai zsidó és izraeli zsidó
és itthoni liberális kutatók erre nagy-nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek –
addig ez utóbbi feltáratlan.
Mi történt 1944. március 19.
után, hogyan élték meg az emberek, amikor a biztosnak vélt menedékből dermedten
ébredt minden magyar állampolgár. A kormányzótól a zsidókig, a barátoktól az
ellenfelekig. A filoszemitáktól az antiszemitákig. Amikor egyetlen fegyver
dörrent kétségbeeséstől rettegve: az antiszemitaként indult Bajcsy-Zsilinszky
tiltakozásaként. Az ő önfeláldozása folytatása lett a háború elején eldördült
öngyilkos kétségbeesett önmarcangolásnak, Teleki Pál halálának.
Az ébredés és az embermentő
ötletelés egyszerre kellett, hogy elkövetkezzen. Gyorsan. Sőt a váratlanságot
ellensúlyozó azonnalisággal. Az antiszemita elveket vallók is a döbbenettel
szembetalálkozva barátaikat mentő izgatott életpárti szereplővé igyekeztek
válni. És a csak valóban bűnös náci pártosságúak és a haszonleső jellemtelenek
álltak be a feljelentők és a végrehajtók táborába. Nem többen, mint az
ellenállásáról elhíresült Franciaországban. (Mi jártunk a Saint-Benoit-sur-Loire
kolostorban, ahonnan egy Radnóti-fordításban is emlegetett[22]
nagy francia konvertita költőt, Max Jacobot a környező faluból származó
feljelentés alapján hurcolták 1944-ben táborba, halálba.) A kétségbeesés
döbbenetében, a védekezés lefagyása idején még a vidéki zsidók deportálását
végre tudták hajtani az árulóvá váló puccsisták. Aztán egyre intenzívebben
szerveződött a hivatalos mentés is, és hatásossá váltak a végül szükségessé váló
titkos akciók. Akik mertek, németbarátságot, radikális szembenállást is
félretéve, nem csereüzletben reménykedve – „most én mentelek, majd te is ezt
tedd, ha bajba kerülök” alapon, de – emberi meggyőződéstől hivatottan kezdtek
akcióba lépni. Férjem egy teljes könyvet írt Szabó Lőrinc ekkori embermentő
tevékenységéről[23].
Olyanok, akik nem ismerték az illegális szervezkedés szabályait, törvénytisztelő
honpolgárok voltak mindeddig, kezdtek beletanulni a mentés praktikáiba.
Kolostorok, rendházak, plébániák lettek az üldözöttek menedékei. A közvetlen az
események után (1947-ben!) összeírt számadatos beszámoló megállapításai szerint:
akiket az egyház mentett, ők többségükben életben is maradtak, átvészelhették a
vészkorszakot (lásd Sándor Dénesnek A szőttes túloldalán című könyvemben
újra leközölt, helyszínekre lebontott számvetését[24]).
Ellenállás nálunk –
szervezetlenség, előkészítetlenség és a trianoni haza földtani adottságai okán –
kevésbé lehetett, de az embermentés sokféle esetét annál inkább meg lehetett
oldani. Csak egyetlen – mindmáig ismeretlen – példát hadd említsek: A Bajor
Gizi-villa történetét. Két szemtanú elbeszéléséből is tudom. Ferenczi Carlo
barátunk[25]
apja műbútor asztalos volt. Ő készített el egy szekrénnyel álcázott
menedékszobát. Maga Carlo is lakója volt e menedéknek. Ennek a szobának volt a
művésznő előző férjének gyermeke is lakója, a későbbi esszéista, és a Hungarian
Quarterly nagyhírű felélesztő szerkesztője, Vajda Miklós (1931–2017). Ő éppen
egy lecsapó razzia idején rekedt kint ebből a menedékből, és került szembe a
rettegett, a katolikus egyház által a papi hivatás gyakorlásától politikai
embertelensége okán eltiltott Kún páterrel. Keresztény-katolikus neveltetése
révén a Mi Atyánk latin szövegét, a Pater Nostert természetes
ismeretként előadva menekülhetett csak meg az elhurcolástól.
Az ehhez hasonló, a hivatalos
sémától eltérő lényegi embermentő indíttatást a szocializmus évtizedei alatt nem
lehetett számba venni. A kisnyilasok, a haszonra lesők befogadtattak az ÁVÓ
világában, de az emberség önmarcangoló, a veszélyeket is vállaló humanistáiról
írni nem lehetett.
És nem lehetett emlékezni az
államilag szervezett mentőakciókról sem. Mint a világháború kezdetét jelentő
náci és bolsevik támadást elszenvedő lengyelek befogadásáról. Pedig éppen a
lengyelek hivatalos mentése lehetett a példa-modell Magyarország német
megszállása idején az üldözöttek mentésére. „Jó magyarok, barátok, és az
akkori magyar belügyminiszter, boldog emlékű Keresztes-Fischer és kollégái,
nyíltan vagy burkoltan mellettem álltak, megsegítették munkámat, amelyet –
minden emberi szimpátián belül – a Szentlélek illetett.” – írja emlékező
levelében Varga Béla[26]
(még az emigrációból). És a lengyelek adták a példát, hogyan kell „konspirálni”,
mint Henryk Słávik emigráns diplomata, aki vallatói előtt „nem ismerte meg” és
ezzel megmentette a lengyelmentő idősebb Antall József szabadságát, ő pedig
Mauthausenbe hurcolva lelte halálát. Utóbb a lelkipásztor Varga Bélát a
balatonboglári lengyel gimnázium létesítőjét pedig már a kommunisták
kényszerítették emigrációba[27].
A menekültmentés egyik szélsőségnek sem volt a kedvére. Mint ahogy csak az
1956-os forradalmat követően tisztázódott Salkaházi Sára mártíriuma a zuglói
nyilas per idején, de boldoggá avatására csak a rendszerváltás után lehetett
gondolni. És csak most ismerhettük meg a lengyelek nemzeti hősének, Witold
Pileckinek a nevét, akinek két éve ültettünk Pesten, a Salkaházi Sáráról
elnevezett parkban emlékfát.
És amikor minderre emlékezem,
megjegyezhetem, ha lengyelekről beszéltek akkor, senki – még a hivatalosság sem
– tett különbséget származás vagy vallás alapján a menekültek között, még a
számukra szervezett iskolákban sem. Pedig akkor már Magyarországon voltak
úgynevezett „zsidótörvények”. És azt se feledjük, hogy az említett földbirtokos
lengyel katonatiszt, Witold Pilecki, – akit a háború után otthon a kommunisták
végeztek ki – a „honi hadsereg” megbízottjaként hosszú ideig önként Auschwitz
foglya lett, hogy elkészíthesse jelentését, a lengyelek és különböző nemzetű
zsidók megpróbáltatásának leírását, amely majd Horthy, a deportálásokat is
leállító döntésének egyik meghatározója lett.
Mindezekről az egymást váltó
megszállások idején egyként nem lehetett beszélni. Miért?
A lengyel Karol Woityla, amikor
pápaként először járt Magyarországon, a történelem során történt
igazságtalanságokat, embertelenségeket megtapasztalt lengyelként és
keresztényként igyekezett békét teremteni, az Egyház nevében bocsánatot kérni
embertelen eseményekért. Debrecenben a református gályarabok szobrát ezzel a
célzattal koszorúzta meg. Közvetítette ország-világnak a televízió. A jelenettől
meghatottan férjem a Magyar Nemzetben egyik nagy nemzeti költőnk versét tette a
koszorú mellé. Szabó Lőrinc versét idézte, mely hasonlóképpen minden
embertelenség ellenében éppen a második világháború, a finn–szovjet háborúk,
majd Budapest ostroma és következményeinek ellenében, átélve saját
megpróbáltatásait idézi fel a történelem áldozatait, és fejezi ki reményét egy
remélt békésebb jövendő iránt[28].
Mik vagyunk? Kutyák? Mért?
Eretnekek?Kis szobor állt a Nagytemplom
megett:a Gályarabok! – Hősök! Mennyi
gyász!És mintha az a titkos Nyomozás,
a távoli, az Inkvizició,
az iszonyúnak hitt központi szó
engem vert volna őseim helyett
vasra, kínpadra, olyan rémület
markolt szívembe. Fürkész
gondolat,ott kezdtem álmodni álmaidat,
ott csatáztam veled (s mily
naivan!),fekete Róma! Gyanú s ami van
emberség bennem, mind abból
fakadt,hogy sirattam áldozataidat;
mert hiszek benned, jóság,
türelem,hiszek benned, isteni értelem,
–hiszek benned, szabadság,
szeretet,s hiszem, hogy győztök, tiszta
fegyverek.
És folytatom az azóta a katolikus
Egyház által szentté avatott II. János Pál pápa 1998. március 12-én Cassidy
bíborosnak, A Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Szentszéki Bizottságának
elnökéhez írt levelével:
Főtisztelendő Testvéremnek, Edward Idris
Cassidy bíborosnak.
Pápaságom alatt számos alkalommal mély
szomorúsággal emlékeztem meg a zsidó nép szenvedéseiről a II. világháború alatt.
Az a bűntény, amely Soá néven vált ismertté, eltörölhetetlen szégyenfoltja marad
végéhez közeledő századunknak.
Amikor a kereszténység harmadik
évezredének kezdetére készülünk, az Egyház tudatában van annak, hogy a Jubileum
öröme elsősorban a bűnök megbocsátásán s az Istennel és embertársainkkal való
kiengesztelődésünkön alapszik. Ezért biztatja fiait és leányait, hogy tisztítsák
meg a szívüket, megbánva a múltban elkövetett hibáikat és hitbeli
hűtlenségeiket. Felszólítja őket arra, hogy alázattal járuljanak az Úr elé, és
vizsgálják meg, hogy őket mekkora felelősség terheli napjaink gonoszságaiért.
Szívből remélem, hogy az Emlékezünk:
megfontolások a Soáról című dokumentum, amelyet vezetéseddel A Zsidósággal Való
Vallási Kapcsolatok Bizottsága készített, valóban segít begyógyítani a múlt
félreértései és igazságtalanságai által okozott sebeket. Bárcsak hatékonyan
elősegítené ez a megemlékezés azt, hogy olyan jövőt alakítsunk ki, amelyben a
Soá kimondhatatlan gonoszsága soha többé nem következhet be. A történelem Ura
vezesse a katolikusok, a zsidók és minden jóakaratú ember törekvéseit, hogy
közösen fáradozzanak egy olyan világ felépítésén, amely minden ember életének és
méltóságának igazi tiszteletén alapszik, hiszen Isten mindnyájukat saját képére
és hasonlatosságára teremtette.
Vatikán, 1998. március 12.
II. János Pál pápa[29]
A gondolatsort pedig Ferenczi
László professzor szavaival zárom. Ővele, mint férjem barátjával több évtizedes
barátság köt össze. Zsidóságában legalább annyira öntudatos, mint én a
kereszténységemben. Mindkettőnknek a személyes hite az, ami majdnem félszázados
barátságunk alapköve, amivel az előadását kezdte 1998. novemberében a
Pannonhalmán megrendezett tudományos konferencián, melynek témája az
Emlékezünk: megfontolások a Soáról című szentszéki dokumentum alapján a
zsidóság második világháborús tragédiájának magyar vonatkozású feltárása volt.
Telefonba mondta nekem előadása épp akkor fogalmazott téziseit, én lejegyeztem,
a szöveg a fogalmazás melegét őrzi jegyzetemben[30].
Először: az Emlékezünk:
megfontolások a Soáról című pápai körlevélnél – ami a tanácskozásunkat
ösztönözte – sokkal fontosabbnak tartom – így a professzor –, hogy 1993-ban a
Vatikán és Izrael diplomáciai kapcsolatra léptek egymással, ez számomra az
elmúlt kétezer év egyik leglényegesebb eseménye: az élő zsidó nép létezésének és
egyenrangúságának hivatalos elismerése. Az Emlékezünk ennek egyik
szellemi következménye, még akkor is, ha közvetlen oksági kapcsolatról talán nem
beszélhetünk. Másodszor: XII. Piusz pápa háború alatti tevékenységéről mérvadó
értékelésnek a cionizmus két vezető alakja, Moshe Sharett és Golda Meir
állásfoglalását tekintem, akik – az előbbi 1945. áprilisában, az utóbbi
1959-ben, a pápa halálát követően – őszinte és hálás köszönetüket fejezték ki az
üldözött zsidóság védelméért. Tudom, hogy különösen 1960-tól kezdve sokan
bírálták a pápát, mert nem emelte fel szavát nyíltan a zsidók érdekében, de
komparatistaként nem felejthetem, amit olykor, ha nem is mindig, elfelejtenek,
hogy a lengyelekért és a szerbekért sem szólt nyíltan. XII. Piusz a csendes és
titkos diplomácia mellett döntött, és bár indítékait természetesen nem
ismerhetem, azt hiszem, hogy az akkori világhelyzetben, Párizs és Kijev eleste
után, másként nem is tehetett. Azok, akik őszintén vagy képmutatásból, gyakran
bűnbakkeresésből vagy saját felelősségük leplezése céljából bírálják a pápát,
paradox módon irreálisan nagy, szinte földöntúli hatalmat tulajdonítanak neki.
1944-re megváltozott a helyzet. A
magyarországi deportálások Róma felszabadítását és a normandiai partraszállást
megelőző hetekben kezdődtek, és azt követően is folytatódtak. Angelo Rotta
budapesti pápai nuncius felbecsülhetetlen mentőmunkát végzett. Én azt hiszem,
hogy ha Baltazár debreceni kálvinista püspök életben marad, és ha Mindszenty
József már 1944-ben hercegprímás, a deportálások kevesebb áldozattal jártak
volna. Kevesen tudják, hogy az elfelejtett Stern Samu szerint a veszprémi és
győri püspökök minden lehetőt és lehetetlent megtettek a zsidóság védelmében.
Mint ahogyan Kovács Sándor püspök úr is – tettem hozzá.
Személyes jelenettel kezdtem,
személyesen hallott emlékkel zárom a gondolatmenetet. Ahogyan az az
„Erkölcstankönyv” címében is áll, és ahogyan ebből, a Csengeri Imrével készített
beszélgetésemből idézek:
„Egy alkalommal néhány lépésre
tőlem kínlódott egy ismeretlen bajtársam, megpróbáltam segíteni rajta. Én sem
voltam jobb erőben nála, nem sikerült. Földre estében kihullott egy könyv a
zsebéből. A halott sorstárs örökségeként vettem magamhoz, már évek óta nem is
olvastam. Címe: A szívek kötelessége. Erkölcstankönyv… Mindent elnyel a
mocsár, de a szívek kötelessége megmarad.”[31]
Ezt választottam én is első
izraeli utam tanulságaként készült könyvem címéül. Erre lehetett a költő válasza
a már sok nyelvre lefordított keményen balladás előadásmódú, a huszadik század
történelmétől meghatározott európai költészet „tragic joy” elégikus hangneméhez
is kapcsolódó, a történelmi és személyes múltat minden keservével keményen
vállaló, a szembesülés mellett az összekötöttség reményét is átgondoló verse. A
kimondás remeke[32]:
ANNA-MÁRIA APÁCA – HÁZAM
VENDÉGEMikor leszállt a gépről,
libbenő palástja templomok
harangszavát idézte bennem.Mikor leszállt, vakító
mediterrán nap vonta ragyogásbas egyszerre fölsajgott bennem a
múlt:hóborította fenyők, ünneplő
gyermekek kórusas egy bizarr mosolyú kereszt,
mely fölém tornyosul –házam vendéglátó szobájába
egykor Ő Makó keresztes
lovagjaival érkezett volna.Szigorú zarándok-lelke
házirendbe,a föld szent titkaiba zárva.
Falakon vándorló ujja apró
lángokat fakaszt.Maradj csak velünk – biztatom
mégis.Előtted megnyílik minden
porszem,mi szétfénylett Megváltód sarui
alatt– s közben, ahogy reám szálló
hálóként szétterülnek a szavakaz agy mély-rejtett zugaiba,
hosszan fürkészem:fészkel-e ruhája alatt s
arcábangyűlölet-madár.
A jeruzsálemi nyárelő
napsütésébenAnna-Mária testében vibrál az
izgalom,amint sikátorok városában
taposunk vala,házam vendége, a szerzetes
nővér s én, a túlélők sarja,véget nem érő vergődés anyja
emléke.A Dormició templom felé az
ösvény csak közelítmint visszafelé a tömjénfüst s
latin zsolozsmáka dárdás – lehet, csak képzelt
– pillantások erdejében.S Ő, szemet ütő
denevér-öltözékében a reszkető táj karjaiba hull,letérdepel és keresztet vet
sűrű egymásutánban,tanácstalanul állok –
Ő sír…
és ekkor anyám hangja zokog
bennemmenekíteni tűzből kitérés volt
a hite,sorsot sorsért: csillagot
kínált arany keresztért cserébe –hat szögletébe zárva a csillag
magát sebzi szüntelen,a végtelen felé fordult kereszt
az örökség átkától szabadít[ezreket és ezreket.
Anyám, ki gyermekeiért
templomtól templomiggörgette a járvány, tűz, éhség
súlyos köveit,hallgató apám előtt
Térdig koptak lábai.
Atyák hite kattinthatott néma
lakatot,vagy bölcs ingadozás:
vakszerencse vágányaira állítani a jövőt.Otthonunkban minden évben nyolc
Chanuka-gyertya lobogott,nyolc ujj fényesített matt
karácsonyfáta „Máoz cur jesuati” dal
lélegző ütemére pislogva,papír-ezüsttel díszített
fenyőágak,s a „Menyből az angyal” csendes
imája alatt,míg a pörgettyű apró ördöge
táncolt, nyelvelta fölnyújtózó lángok erdejében.
Házunk nyolc Chanu-Karácsony
gyertyája közöttvéreink arcát sejttette az
elfolyó viasz.Volt köztük versenyből is
hadakozó,rövid vonaglás után kihunyó
mint Imrus bácsié,
ki hogy bőrét mentse
megkeresztelve szállta át az
óceánt,Chile napja süt reá, vagy talán
elhunyt rég,hogy árkádos sírjában
gyermekszív mellett aludjona nagy kereszt árnyékos
csendjében.Vagy: Ármin bácsi gyertyája,
ki szintén hasztalan tért ki,
Auschwitzba vitték
mártírként meghalni.
Ez idő tájt otthonunkból
kiégett már régen a
karácsonyfa.Helyén irtózat-fa vert gyökeret
a szívemben.Talán, a Dormició templomtól
araszoló menet láttánrémlett:
Élén a püspök ájtatoskodóknak
keresztet nyújt csókra– meghökkenve hátráltam
a kijárat felé,
de a perc visszahozott,
ellágyult szégyenkezőt,felszívódtam a tömegben
a szertartás füstjétől
távolabb.S ekkor, én, anyám
hit-elhagyási lelkületének fi a,marannusnak éreztem magam,
ki önmagát jogtalanul küldi
inkvizíció elé,ártatlanságért fellebbez,
badarságokon tépelődik,a tűzből menekülők tettein
miként írva vagyon:
„Miután a bebörtönzöttet
háromszor kihallgatták ésmég mindig tagad,
előfordul, hogy egy évig s azon
túl is ott marad,megfelelően felkészített,
kimerült, tökéletesen megtört legyen:kezdetben – a hurok,
másodfokon – a víz,
harmadfokon – a tűz,
a padlóra helyezik, lábait
tűzhöz hozzák,gyúlékony kenőccsel bekenik s
tagjait átjárja a hőség,a kivégzést fölülmúló
eredmény.”Nem volt mit letagadnom,
nem volt mit bevallanom.
És mégis: a fekete-fehér
kámzsás papok körmenetének közeledtével,a Dormició templom falai
között,a jeruzsálemi napsütés
hanyatlásának idejénöntudatlanul motyogni kezdtem,
ajkaim szavakat duruzsoltak
mint ki szomszéd fülébe súgja:„Smá Jiszráél”!
Aztán összeszedve minden
bátorságomjól hallhatón megismételtem:
„Smá”!
S a szó teljes valómmal együtt
fénylett.A mellettem álló megrökönyödve
mért végig,hangom a révült imádságok
tengerébe fúlts én, mint akit bekentek
gyúlékony kenőccsel,mire kibukott számon a szó „Echád”,
már minden testrészem égett,állig burkolóztam
a pernyeként szálló szavak
halotti köntösébe,idegen áldásoktól óvjam magam,
mik addigra már sziszegve
szóródtak szét köröttem.
[1]
Mártírok és embermentők. Tudományos
konferencia a Sophianumban 2020. március 27-én címmel meghirdetett, majd a
corona-vírus járvány miatt elhalasztott tudományos konferenciára készített
előadás.
[2]
Itámár Jáoz-Keszt (Keszt Péter Ervin)
1934-ben született Szarvason, orvos-családban. 1944-ben Bergen-Belsenbe
deportálták. 1951 óta él Izraelben. A Tel Aviv-i Egyetemen tanult héber
nyelvet, irodalmat és bibliaismeretet. Hosszú ideig volt az Éked Könyvkiadó
alapító szerkesztője. Három évig az Izraeli Írószövetség elnöki tisztjét is
betöltötte.
[3]
A csodaszarvas. Cvi-Haplaot. A magyar
költészet kincsesháza ,
háromkötetes sorozat, amelynek első könyve
A magyar költészet kincsesháza Balassi
Bálinttól napjainkig ,
a második kötet megismerkedésünk idején készült, a
Mai magyar
költők antológiája ,
a harmadik pedig a
Zsidó sors a magyar költészetben ,
Éked Kiadó, Tel Aviv, 1984., 1987., 1989.
[4]
Mezei András költő (1930–2008), 1949–1950
között
Izraelben
élt. 1958–1992 között az
Élet és
Irodalom
rovatvezetője, főmunkatársa, 1992-től a
Belvárosi
Könyvkiadó
alapító igazgatója, 1993-ban a
CET
című folyóirat alapítója, majd
főszerkesztője. Életműinterjúját ifjúságáról és pályakezdéséről, izraeli
tartózkodásáról és hazatéréséről Kabdebó Lóránt készítette 1983-ban a Petőfi
Irodalmi Múzeum számára (száma: K249, K255-256, K258, K265, K267-268.),
1944-es emlékei: Karácsonyi látomás = Dobos Marianne, Akkor
is karácsony volt (1944), Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002., 235–247.
[5]
A csodaszarvas. Cvi-Haplaot 2.
Mai magyar költők antológiája 1945–1987, héberre fordította Itámár
Jáoz-Keszt, kétnyelvű kiadás, Éked, Tel-Aviv, 1987, bevezette Kabdebó Lóránt,
Lélektől lélekig címmel.
[6]
Későbbiekben három kiadást éltek
meg könyv alakban: Világ tenyerén katicabogár. Riportok művészekkel
állatokról, Natura, Bp., 1986; Isten tenyerén. Interjúk művészekkel –
az állatokról, Literátor, Bp., 1995; „Csókolj mancsot neki”. Interjú
művészekkel – az állatokról, I és É Bt. kiadása, Miskolc, 2006.
[7] A rendszerváltás után a
második kiadás már Isten tenyerén címet kapott 1995-ben, majd 2006-ban
pedig a Jan Twardowski lengyel papköltő kötetéből (egy remete skrupulusai.
Válogatott versek, ford. Sajgó Szabolcs, Manréza, Dobogókő, 2001. 61.
old.) kölcsönzött Csókolj mancsot neki címmel tanítja, hogyan kell
Istent és felebarátainkat szeretni.
[8]
Itámár Jáoz-Keszt, Anna-Mária apáca – házam vendége, Báger
Gusztáv fordításában.
[9]
Uo.
[10]
Válogatott versei magyarul 1989-ben jelentek
meg első ízben az Európa Kiadó Pegazus sorozatában, Székely Magda
szerkesztésében, fordították:
Lator László ,
Lakatos István ,
Turczi István ,
Nemes Nagy Ágnes , Gergely Ágnes , Bella István , Csoóri Sándor , Mezei András , Felleg György .
[11]
Kiss Károly, Mondd el fiaidnak. A holokauszt magyar áldozatainak emlékére.
„Mondd el fiaidnak” Katolikus-zsidó megemlékezés a holokausztról és Kovács
Sándor egykori szombathelyi megyéspüspök életmentő tevékenységéről a
vészkorszak idején. 2010. A holokauszt idején is voltak bátor, igaz emberek,
akiket Világ népeinek igaza „Righteous Among the Nations” kitüntetésben
részesítettek. 2005. Szülőföld Könyvkiadó, felelős kiadó Farkas Csaba.
[12]
A szívek kötelessége
megmarad, Kelenföld Kiadó, Bp., 1989.
[13]
Uo., a könyv hátlapján, Itámár
Jáoz-Keszt fordításában.
[14]
Akkor is karácsony volt, (1944), Bíbor kiadó, Miskolc, 2002; Akkor
is karácsony volt. Bölcsészek 1956-ról, I és É Bt., Miskolc, 2004;
Akkor is karácsony volt. Ádventre várva. 1989, Napkút, Bp.,2006; a
trilógia rövidített kiadása: Sorsfordító karácsonyok (1944, 1956, 1989), Ráció
Bp., 2009.
[15]
A szőttes túloldalán, Szülőföld Kiadó, Gencsapáti, 2018. A vers maga
is, fordításaival együtt ebben a könyvben került magyarországi kiadásra.
[16]
Kabdebó Lóránt, Különvélemény a „Különvélemény” költőjéről. (Simonyi
Imre kilencvenedik születésnapjára), Forrás, 2010. november, 98–107. = Uő.,
Alkalmak, meglepetések. Esszék, tanulmányok, Orpheusz Kiadó, Bp., 2020.
65–77.
[17]
Uo..
[18]
Külön hír számol be erről: A
hercegprímás felszentelte az új győri püspököt,
Pesti Hírlap, 1941. február 24. 4.
„Gyula városa, ahol báró Apor Vilmos az új győri püspök huszonhárom
éven keresztül végezte a lelkipásztori teendőket, nagy örömmel készült arra az
ünnepélyes alkalomra, hogy Szent Mátyás apostol ünnepén, hétfőn falai között
szentelik püspökké volt plébánosát. […] fáklyásmenet indult a plébániához,
ahol dr. Vargha Gyula polgármester a képviselőtestület és a város egész
polgársága nevében üdvözölte a körükből távozó plébánost, akinek átnyújtotta a
város díszpolgári oklevelét…” A február 24-i
püspökszentelés, amelyen nemcsak a főpapok és előkelőségek, de a szegény
galbácskerti és krinolinkerti hívek is részt vettek, évtizedekig emlékezetes
maradt Gyula történetében.
[19]
Pesti Hírlap, 1943. június 20. 8.: „ A
hercegprímás Győrött és Pannonhalmán .
Serédi Jusztinián hercegprímás szombaton báró
Apor Vilmos
győri püspök látogatására Győrbe érkezett. Délután tovább utazott
Pannonhalmára, ahol a főmonostor kapujában a konvent élén
Kelemen Krizosztom
főapát fogadta. A hercegprímás vasárnap a pannonhalmi székesegyházban papokká
szenteli a Szent Benedek-rend idén végzett teológusait.” A helyiségek
közelisége megemeli a „nem” liturgiailag szükségszerű látogatás különös
protokolláris súlyát.
[20]
Otthoni könyvtárunkban
megtalálható a könyv nyomtatott dedikációjának a szerző és felesége által
szellemesen feloldott kézírásos szövege: „Kabdebó Lóránt ultra-precíz
filológiai kérdéssel kérdé – mi és Ki eme ’D’? Az,
Aki ezt a betűt 4 (négy) másikkal kiegészítve aláírja 1983 III. 19.” Ezután
megkérte feleségét, hogy a nyomtatott D betű után írja oda saját kezűleg neve
folytató betűit: olly. A könyvben ez olvasható!
[21]
Korzáti Erzsébet gyógypedagógus
volt, de a vészkorszakban beteg gyermekek helyett zsidó fiatalokat mentett,
majd menekített át Budáról Pestre, és mint utóbb kiderült a mentést József
Ferenc főherceg felesége, Anna, szász királyi hercegnő is támogatta (A
szeretet összeköti az embereket. Dobos Marianne interjúja Veronika
Vilenski-Danossal, Vigilia, 1992/3., 193–196. = Szabó Lőrinc és Vékesné
Korzáti Erzsébet levelezése, Magvető, Bp., 2000. 550–556, ill. 556-557.).
[22]
Apollinaire, A megsebzett galamb és a szökőkút című,
legjobban sikerült képversében (1914, a Nagy
Háború idején elhagyott lányokat és a háborúba vonult barátokat siratja el,
keresi emlékezetében) említi költő barátja nevét. Max Jacob
1915-ben katolizált, keresztelkedésének
tanúja Pablo Picasso volt. A vers Radnóti Miklós fordításában lett kedvelt a magyar irodalomszeretők
körében.
[23]
Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc „pere”, Argumentum, Bp., 2006.
[24]
. Az emberi jogok védelme (Sándor Dénes beszámoló összegezése) = A
magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme, szerkesztette
Meszlényi Antal, Szent István Társulat, Bp., 1947. 169–178, ill. Dobos
Marianne, A szőttes túloldalán, i. m. (Menedék a kolostorban
című fejezetében), 281–290.
[25]
Ferenczy Károly (1925–2007) Ybl díjas
építészmérnök, a magyar műemlékvédelem
elméleti és gyakorlati mestere, aki a sárospataki római katolikus
templomot az 1963–70 évi helyreállítás során
emelte ki méltatlan állapotából, rajzai, tervei és művezetése nyomán újultak
meg a pécsi török emlékek (a Jakováli Hasszán pasa dzsámi 1957–61-ban, az
Idrisz Baba türbéje 1962-ben, az egri és érdi Minaret 1966-70-ben, a
diósgyőri vár 1968. augusztus 20-ra elkészült korábbi restaurációjának
tervezője és irányítója.
[26]
Varga Béla (1903–1995), 1929-től plébános
Balatonbogláron.
Részt vett a
Független Kisgazdapárt
megalapításában, amelynek 1937-től országos alelnöke lett. 1939–1944 között
országgyűlési képviselő. A második világháború alatt részt vett a
Magyarországra menekült lengyelek, az üldözött francia katonatisztek
támogatásában, a német megszállás után pedig segített a magyarországi zsidók
megmentésében is. 1945 áprilisától az
Ideiglenes Nemzetgyűlés
tagja, novembertől nemzetgyűlési képviselő. 1946. február 7-én az országgyűlés
elnökévé választották. 1947. június 2-án letartóztatása elől elmenekült az
országból. Az
Egyesült Államokba
emigrált, ahol a külföldi magyar emigráció vezetője lett. 1951-ben részt vett
a
Szabad Európa Rádió
elindításában. 1990-ben, a szabadon választott magyar országgyűlés alakuló
ülésén már itthon mondott beszédet, egy évvel később pedig végleg
hazatelepült.
[27]
1989. szeptemberében jubileumi megemlékező ünnepséget tartottak
Balatonbogláron az ott 1939-ben létesült lengyel gimnázium és líceum diákjai.
Az ünnepségre meghívták az akkor az Egyesült Államokban emigrációban élő Varga
Bélát, aki a háború éveiben lelkipásztoruk és tanítójuk volt. Levelüket július
8-án, Krakkóban keltezték. Varga Béla magnószalagon válaszolt. A meghívólevél
és a válasz szövegét, exkluzív közzétételre, Lukács János philadelphiai
professzor adta át a Gondolat-jel szerkesztőségének. Lásd részletesen
Beszélgetések az imáról című könyvemben (Miskolc, 2008., 106–122.) az
Édes Jézus légy vendégünk című beszélgetésemet Bogdan Adamczyk OFMConv.
plébánossal.
[28]
Kabdebó Lóránt, Vers egy
koszorú mellé. [Szabó Lőrinc: A gályarabok szobra] = Magyar Nemzet,
1991. augusztus 26. 6. A gályarabok szobra az 1947-ben megjelent
Tücsökzene kötet egyik kiemelkedő és jól ismert verse.
[29]
A Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Szentszéki Bizottsága által készített
Emlékezzünk: megfontolások a Soáról Edward Idris Cassidy bíboros elnök,
Pierre Duprey püspök alelnök és Remi Hoeckman OP titkár által a pápa elé
terjesztett szövegre vonatkozik. Magyarországi visszhangja: Remi Hoeckman OP a
Vigiliában megjelent ismertető írása (Emlékezünk: Megfontolások a Soáról. A
Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Szentszéki Bizottsága által kiadott
okmány bemutatása, ford. Graff Klára, Vigilia, 1999/4., 269–275.)
[30]
Ferenczi László, A cionista válasz
= Megfontolások a Soáról ,
szerk., Hamp Gábor, Horányi Özséb, Rábai László, Bp., Balassi; Pannonhalma,
Magyar Pax Romana Fórum, Pannonhalmi Főapátság, 1999. 77–82. [Pannonhalma,
1998. nov. 4–5. konferencián].
[31]
A szívek kötelessége megmarad,
i. m., 25.
[32]
Itámár Jáoz-Keszt versének héber eredetije, Felleg György és Báger Gusztáv
magyar fordítása, valamint horvát, orosz, német, angol és szlovák fordítása
A szőttes túloldalán című könyvem (i. m.) 52–82. oldalain
található.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni