Hány keresztény lesz 2050-ben?

hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

(Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa)

 

Akiben a címet olvasva hiányérzet támadt, annak igazat kell adnunk: lemaradt a helyhatározó. Mivel a szekularizáció globálisan zajlik, ám európai centrummal, érdemes több irányba is kitekintenünk. Hány keresztény lesz tehát 2050-ben a világban, Európában és Magyarországon?

 

Noha egy vallás vagy egy eszme érvényessége nem a követők létszámától függ, a felekezeti összetétel és a vallásosság szintje még egy falu kulturális miliőjét is meghatározza, nemhogy egy országét vagy kontinensét. De önképünkre és általános komfortérzetünkre is lényegesen kihat, hogy nézeteink, kötődéseink mennyire találkoznak a többség egyetértésével vagy ellenérzéseivel úgy ismeretségi körünkben, mint a társadalomban.

Magyarországon kereszténynek lenni bő ezer évig, egészen a kommunizmus hajnaláig egyet jelentett a domináns kultúrához tartozással. Egy nyíltam ateista és vallásüldöző államhatalomra, valamint egy kikényszerített társadalmi alkura – a kádári konszolidációra – volt szükség ahhoz, hogy a hatvanas évek elejétől tömegessé váljon az elvallástalanodás folyamata. S bár végül nem jutottunk a szekularizációnak arra a szintjére, mint a csehek vagy az észtek, más térségbeli népekhez, például a lengyelekhez, románokhoz, szlovákokhoz – vagy akár csak egyes elszakított nemzetrészeinkhez viszonyítva – a vallásosság szintje jóval alacsonyabb.

 

Templomba járás vagy imádkozás?

Nyugat-Európában újfajta és erőteljes, esetenként már az ötvenes évek Magyarországát idéző szekularizációs tendenciák tapasztalhatók, párhuzamosan a természet- és életellenes politikai ideológiák térnyerésével, valamint a muszlimok dinamikusan növekvő jelenlétével. Ugyanakkor a kereszténység Európában megfigyelhető defenzívája a protestáns Észak-Amerikában és a katolikus Latin-Amerikában már nem ennyire nyilvánvaló, Afrikában és a távol-keleten pedig a létszámgyarapodás jellemző. Rendkívül fájdalmas ugyanakkor az az üldöztetés, amit a helyi keresztény közösségek egyes muszlim országokban (Afganisztán, Pakisztán, Líbia, Szomália) elszenvednek, s ami ősi Krisztus-követő közösségek eltűnéséhez vezet.

A kereszténység helyzete tehát globálisan meglehetősen összetett. Az alábbiakban a vallási demográfia szempontjai szerint próbáljuk röviden áttekinteni ezt a témát.

Egy vallás híveinek létszámbecslése korántsem olyan egyértelmű, mint például egy ország lakosságáé. Az utóbbi egy földrajzilag jól körülírható népességet jelent, amelynek létszámváltozását – pontosabban létszámváltozásának irányát és mértékét – mindössze két mutató határozza meg: a természetes népességváltozás és a vándorlási egyenleg. Az előbbit a születések és halálozások, az utóbbit a be- és kivándorlás különbözete adja ki. A társadalmi csoportok, mint például egy etnikum vagy felekezet esetében viszont egy harmadik tényezővel is számolnunk kell: az adott csoportba való be- és kilépés lehetőségével. Amikor például valaki felnőttként átlép az egyik ilyen csoportból egy másikba, etnikai vonatkozásban asszimilációról, vallások esetében pedig áttérésről beszélünk.

Tovább bonyolítja a helyzetet a vallásfogalom többféle definíciója. Keresztény felekezeti szempontból a meghatározás igen egyszerű, hiszen egyháztagnak tekinthető mindenki, aki az adott felekezetben megkeresztelkedett, bár maguk az egyházak is tisztában vannak a hivatalos felekezeti statisztikák értelmezhetőségének korlátaival. A szociológiában a vallásosság mérésére árnyaltabb eszközöket, például többfokozatú skálát használnak, az indikátor lehet például a templomba járás vagy az imádkozás gyakorisága is. Ezek a skálák lehetővé teszik a vallásosság valóságnak megfelelőbb leírását, ám megnehezítik annak egyetlen számértékkel történő kifejezését. Viszonylag egzakt képet ad a vallásosságról a népszámlálás, amelynek előnye a felekezeti statisztikákkal szemben, hogy a megkeresztelt, ám egyházuktól elfordult személyeket is kimutatja. Hátránya viszont, hogy az etnikai és vallási hovatartozással kapcsolatos adatszolgáltatás megtagadható, aminek következményeként a felekezeti hovatartozásukat elhallgatók aránya 2011-ben már 27% volt, ami nagyon megnehezíti a reális értékelést (a témáról bővebben lejjebb).

Hogy miért is fontosak ezek a módszertani kérdések? Elsősorban azért, mert a világ és Európa vallásosságára, illetve egyáltalán a vallási megoszlásra vonatkozó adatközlések különböző metódusok szerint készültek, s ezért egymással sokszor nehezen összeegyeztethetők, főleg akkor, ha egy terület vagy szegmens esetében csak egyféle módszertan szerint készített kimutatások állnak rendelkezésre. Minderről fontos volt szólnunk azelőtt, hogy ismertetnénk a vallások létszámának alakulására vonatkozó legfontosabb világadatokat.

 

Tanúim lesztek […] a föld végső határáig”

A nagy világvallások létszámadatait többnyire a globális vallásszociológiai kutatásokat is végző amerikai agytröszt, a Pew Research Center eredményei alapján adják meg, például a Wikipedia is ezeket használja. Az intézet honlapján közölt utolsó, 2017-es globális becslés szerint jelenleg a 2,3 milliárd, vagyis az emberiség közel egyharmadát (31%) kitevő hívőt számláló kereszténység a legnagyobb vallás. Az 1,8 milliárd hívőt számláló iszlámot a világnépesség mintegy negyede, 24% követi. Sorrendben ezután a hinduizmus, majd a buddhizmus következik 1,1 és 0,5 milliárd fővel (15–7%). A vallásilag be nem sorolható személyek 1,2 milliárd főt tesznek ki (16%).

A Pew előrejelzése szerint a 2015–2050 között született gyermekek 33%-át keresztény, míg 31%-át muszlim nők hozzák világra, míg ugyanebben az időszakban az összes halálozás 37%-a kapcsolódik keresztényekhez, és 21%-a a muszlimokhoz. Felületesen nézve ez a keresztények negatív és a muszlimok pozitív természetes szaporulatát sugallja, azonban ez csak állandó létszámú népesség esetén lenne így. Növekvő populáció esetében, mint például most, amikor a születések száma globálisan közel két és félszeresével haladja meg a halálozásokét, az említett értékpárok szimplán a keresztények kisebb arányú létszámnövekedéséről árulkodnak.

A növekedés eltérő üteme elsősorban a mohamedán nők magasabb termékenységére, és az ebből adódó születésszám-eltérésekre vezethető vissza: amíg a muszlimok teljes termékenységi arányszáma 3,1, a keresztényeké 2,7. Az alábbi táblázatban a Pew Research Centernek a születésszámra vonatkozó, 2060-ig tartó előreszámításának eredményei láthatók.

Mint látjuk, a vizsgált időintervallumok nem folytonosak. A Pew weboldalán található grafikonon a születések száma nem monoton módon, hanem kisebb-nagyobb hullámvölgyek kíséretében alakul; a muszlimok esetében a 2055–2060-as periódusra, míg a keresztényeknél a 2040–2055 közötti másfél évtizedre teszik a születésszám tetőzését. A 21. század utolsó harmadában – a jelenlegi trendeket figyelembe véve – már mindkét vezető világvallásnál az éves születésszám csökkenése várható, összhangban azokkal a prognózisokkal, amelyek hosszú távon a globális születésszám emelkedésének mérséklődését, majd lassú csökkenését jósolják.

Ami a be- és kitéréseket illeti – és itt most nem például a csecsemőkori keresztelésekre, hanem a felnőttkori döntésekre gondolunk – a Pew előrejelzése szerint a vallásközi mozgások leginkább a keresztényeket, illetve „be nem sorolhatók” táborát érintik majd. A számok nyelvén ez azt jelenti, hogy 2010–2050 között 40 millió betérő mellett 106 millió távozóval kell számolnia a keresztény felekezeteknek – ami így 66 milliós negatív egyenletet jelent –, miközben a felekezeten kívüliek száma majdnem ugyanennyivel, 61 és fél millióval nő. Vagyis nem egészen ötmillió – globálisan egyébként elenyésző arányt képviselő – keresztény kitérő más vallások keretei között folytatja az életét.

Összességében tehát az eltérő termékenység (és a korösszetétel ebből adódó különbségei), valamint a kitérési trendek aszimmetriája az a két fő trend, ami hosszú távon a keresztények és muszlimok létszámsorrendjének a megfordulása felé vezet. Mint láttuk, a tendenciák alapján a születések terén ez a fordulat legkésőbb a 2030-as évek elején bekövetkezik, a teljes népesség esetében azonban ugyanez a Pew előrejelzése szerint 2050 után következik be. Ekkor az immár 9,3 milliárdos emberiségen belül a keresztények létszáma 2,9 milliárdra (31%), a muszlimoké pedig 2,8 milliárdra (30%) tehető majd, figyelembe véve, hogy 2010–2050 között a keresztények létszáma 35%-kal, a muszlimoké pedig 73%-kal nő. (A kereszténység létszámbeli növekedése elsősorban Fekete-Afrika érdeme.)

 

Európa: a törésvonalak mögött

Bár Európát szokás keresztény földrésznek nevezni, kontinensüket történelmi eredetű vallási törésvonalak szabdalják. A nyugati keresztények és az ortodoxok közötti törésvonal a római birodalom kettéválásáig vezethető vissza, s végül az 1054-es nagy egyházszakadással vált formálissá. A másik fontos törésvonal a nyugati kereszténységen belül, a katolikus dél és a protestáns észak között húzódik.

Harmadik példaként a kereszténység és iszlám példáját említhetnénk, egyrészt az arab, másrészt az oszmán kapcsán. A török birodalom örökségeként a Balkán részben muszlimmá vált, gondoljunk a bosnyákokra, az albánok többségére, vagy épp a bulgáriai és macedóniai török kisebbségre. A 20. század utolsó harmadában kezdődő, és napjainkra felgyorsuló afrikai és ázsiai muzulmán migráció következtében az európai keresztény–muszlim törésvonal földrajzi értelemben már sokkal inkább a nagyvárosi enklávékban, mint a Balkánon belül érvényesül. Egy 2010-es Pew-kutatás az EU-ban élő mohamedánok számát 19 millióra, a lakosság 4%-ára tette, ám a 2015-ös és későbbi migrációs hullámok következtében ez az érték ma már nyilván lényegesen magasabb.

A felekezeti statisztikák ismeretében ma már egyértelműen megkülönböztethetünk egy negyedik törésvonalat is, amely az EU őslakosságának keresztény és szekularizált szegmense között húzódik. Az utóbbiak egyre radikálisabb – hol politikai, hol civil köntösbe bújtatott – krisztofóbiája ma már templombontásokat, a vallásszabadságot sértő tiltásokat, vagy mint a lengyel „abortuszháború” példája mutatja, szoborgyalázásokat és fizikai inzultusokat eredményez. A 21. századi szekularizáció direkt, nyers keresztényellenessége mellett azonban – markáns kísérőjelenségként – egyes, formálisan konzervatív és keresztény csoportok részéről a vallási tanítások relativizálását és vitatható célok szolgálatába állítását egyre gyakrabban tapasztalhatjuk. Így elmondható, hogy az imént említett törésvonal magán a kereszténységen belül is áthúzódik. Az abortusz engedélyezéséért kampányoló katolikus ír kormánytagokat és hajlíthatatlanul életpárti lengyel kollégáikat, vagy épp Stockholm nyíltan leszbikus evangélikus püspök asszonyát és a magyar protestáns vezetőket – bár formálisan egy „klubba” tartoznak – valójában áthidalhatatlan távolságok választják el egymástól.

Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy Európa az egyetlen földrész, ahol keresztények száma – szemben a lokális üldöztetésnek kitett, ám összességében gyarapodó afrikai és ázsiai Krisztus-követőkkel – dinamikusan csökken. Ezúttal érdemes hosszabban is idézni a Pew Research Center becsléseit:

Európa az egyetlen régió, ahol a teljes népesség létszámapadása vetíthető előre. A földrész keresztény népessége az elkövetkező évtizedekben mintegy 100 millióval csökken, 553 millióról 454 millióra. Miközben a kereszténység marad a legnagyobb vallási csoport, arányuk a népesség háromnegyedéről kevesebb mint kétharmadára csökken. 2050-ig az európaiak várhatóan közel egynegyedének (23%) nem lesz vallási kötődése, a muszlimok népességaránya pedig a 2010-es 5,9%-ról 10% körülire nő a térségben. Ugyanezen idő alatt az európai hinduk száma nagyjából megduplázódik, a jelenlegi 1,4 millió alattiról (0,2%) közel 2,7 millióra (0,4%), főképp a bevándorlásnak köszönhetően. Hasonlóan gyors növekedést mutat majd a buddhistáké is Európában: számuk előreláthatóan 1,4 millióról 2,5 millióra emelkedik. (Forrás: www.pewforum.org. A szerző fordítása.)

Az előrejelzés szerint 2050-re az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Hollandiában, Európán kívül pedig Ausztráliában és Új-Zélandon – ha csak néhány százalékponttal is – 50% alá csökken a keresztények aránya, míg a most is jelentős albán és török kisebbséggel rendelkező Macedónia (jelenlegi nevén: Észak-Macedónia) ekkor már muszlim többségű lesz.

A felmérés tehát 2010 vonatkozásában egy háromnegyed részben keresztény Európával számolt. Hétköznapi tapasztalataink alapján ez egy meglehetősen magas érték, ami nyilván a vallásosság nagyvonalú definiálásán alapult. Ha a legalább heti egyszeri templomlátogatások számát tesszük meg a vallásosság indikátorának, akkor például Nagy-Britanniában – amint azt a Christian Research agytröszt elhíresült felmérésében már 2007-ben kimutatta – a keresztények és a muszlimok létszáma gyakorlatilag azonosnak tekinthető. Ha tehát nem önbesorolás alapján, hanem a hitéleti aktivitás szerint definiáljuk a vallás fogalmát, akkor Európában 2050-re nem egy kétharmad részben, hanem sokkal inkább egy kisebbségbe került keresztény lakossággal számolhatunk, ahol a lakosság többségét a felekezeten kívüliek adják.

Az előrejelzés szerint 2050-re az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Hollandiában, Európán kívül pedig Ausztráliában és Új-Zélandon – ha csak néhány százalékponttal is – 50% alá csökken a keresztények aránya, míg a most is jelentős albán és török kisebbséggel rendelkező Macedónia (jelenlegi nevén: Észak-Macedónia) ekkor már muszlim többségű lesz.

A felmérés tehát 2010 vonatkozásában egy háromnegyed részben keresztény Európával számolt. Hétköznapi tapasztalataink alapján ez egy meglehetősen magas érték, ami nyilván a vallásosság nagyvonalú definiálásán alapult. Ha a legalább heti egyszeri templomlátogatások számát tesszük meg a vallásosság indikátorának, akkor például Nagy-Britanniában – amint azt a Christian Research agytröszt elhíresült felmérésében már 2007-ben kimutatta – a keresztények és a muszlimok létszáma gyakorlatilag azonosnak tekinthető. Ha tehát nem önbesorolás alapján, hanem a hitéleti aktivitás szerint definiáljuk a vallás fogalmát, akkor Európában 2050-re nem egy kétharmad részben, hanem sokkal inkább egy kisebbségbe került keresztény lakossággal számolhatunk, ahol a lakosság többségét a felekezeten kívüliek adják.

Országonkénti bontásban ennél nyilván árnyaltabb a helyzet, s az marad a jövőben is, hiszen a szekularizálódási folyamat intenzitása területileg eltérő. Az EU-ban valószínűleg Olaszország, Lengyelország és Románia lesz majd – egyrészt vallásosságuk jelenlegi szintje, másrészt népességszámuk alapján – egyfajta keresztény „bezzegország”. Ha viszont a politika vallásorientált jellegét, például a történelmi felekezetek, illetve a globális kereszténység iránti elkötelezettségét (ld. Hungary Helps) vesszük figyelembe, Magyarország is egyfajta keresztény centrum szerepét játszhatja Európában, mint ahogy már most egyre többször hivatkoznak rá a világban.

 

Keresztény jövő Magyarországon

Az alábbi két táblázat a magukat kereszténynek valló lakosok népszámlálási számát, illetve arányát mutatja 1930-tól napjainkig. Mivel 1949 után bő fél évszázadig nem kérdeztek rá a vallásra, ennek a fontos időszaknak a trendjeire sajnos nincs rálátásunk. Megjegyzendő még, hogy bár az 1941-es cenzust a visszatért területeken is elvégezték, az itt látható adatok csak a jelenlegi országterületre vonatkoznak.

A 3. táblázatban látható arányszámoknál kétféle értéket is feltüntettünk: az egyes vallási csoportok tényleges, illetve a nem válaszolók nélkül számított százalékát. Utóbbira azért volt szükség, mert valójában a nem válaszolók is a három másik kategória valamelyikébe esnek, így az ilyenkor szokásos statisztikai eljárás szerint a rejtőzködők csoportjában is a válaszadók körében érvényes megoszlási arányokat vélelmezzük.

Látható, hogy 1949-ig egy szinte homogén keresztény lakosságról beszélhetünk. Ötven év alatt viszont több mint tízszeresére, közel másfélmillióra nőtt a felekezeten kívüliek száma, ami 2011-ben már elérte az 1,8 milliót, vagyis a lakosság 18%-át, a válaszadók és a válaszmegtagadók közötti egyenlő eloszlási arányok esetén pedig annak az egynegyedét.

A legnagyobb változást azonban épp az említett válaszmegtagadók aránynövekedése jelenti, akik 2011-ben pedig már a 27%-át tették ki a lakosságnak. Amennyiben nem vesszük figyelembe a lehetséges megoszlásukat, elmondható, hogy jelenlétük –– a vallástalanok tömegével kiegészülve – a keresztények arányának földcsuszamlásszerű, 54%-ra történő lecsökkenéséhez vezetett. Megoszlásuk figyelembe vétele esetén viszont a Krisztus-követők még mindig a lakosság háromnegyedét teszik ki.

A Pew Research Magyarország esetében 2010-re visszamenően 81% kereszténnyel számolt, ami – ahogy az a fenti táblázatból látható – még a cenzusadatok megengedőbb értelmezése esetén, vagyis a válaszadók és a rejtőzködők megoszlásának vélelmezése mellett is túlbecsültnek tűnik. A tengerentúli kutatóintézet egyébként 2050-re a keresztények 71%-os arányát prognosztizálja Magyarország számára, ami a népszámlálásokból kiolvasható trendek alapján kifejezetten optimista jóslatnak tűnik.

 

Kovács Erik