Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Négy sor Juhász Gyula Trianon című verséből. Természetesen sorokat nem illik, nem is lehet a vers egészéből kiszakítva értelmezni, mentségem, hogy mégis megteszem az, hogy nem valódi elemzésről van szó. Az idézet voltaképp csak jelzőfény, hogy a figyelmünket ráirányítsa néhány lényeges szempontra.
Mit érthetett Juhász Gyula azon, hogy „Nem kell beszélni róla sohasem”? A vers 1927. június 4-én jelent meg. Ekkor már erőteljesen, - talán túl hangosan is, - harsogott a hivatalos propaganda, mondhatni az ország minden más baját elnyomták a lánglelkű szónoklatok. Talán az üres szavak ellenében emelt szót a vers kezdősora és versvégi ismétlése. Felszólításának furcsa foganatja lett: 1948 után évtizedekig annyira nem lehetett beszélni róla, hogy maga a vers sem kerülhetett be a kritikai kiadásba. (Lám, a történelemhamisítás nemcsak román vagy szlovák szokás volt akkoriban.)
Ez a négy évtizedes nem-beszélés óriási károkat okozott. Része van abban, hogy a nemzeti egység megbomlott. A társadalom egy részben él Trianon emlékezete, de a másik részében nem. A hivatalos hallgatást képtelenség lett volna megtartani azoknak, akiknek rokonai éltek a határon túl. Sokan odaát születtek például az revíziós politika (kérész életű) sikerei idején. A Csehszlovákiából kitelepítettek sem tudták feledni szülőföldjüket. A gyerekek kérdeztek és a szülők általában feleletek. De voltak, akik akár félelemből, akár nemtörődömségből engedelmeskedtek a hallgatás parancsának. Így felnőtt már két generáció is, akik a múltat csak torzítva ismerik. Nekik nincsenek trianoni fájdalmaik, ugyanis a tiltólistán szereplő Juhász Gyula vers másik üzenete: de mindig, mindig gondoljunk reá, nem jutott el hozzájuk.
Juhász Gyula megfogalmazta az emlékezés parancsát. Kimondta: nem lehet feledni, nem soha…
Sajnos lehetett.
Ezért most érvénytelen a nem kell beszélni róla felszólítás. Most muszáj.
Amikor manapság a magyar nemzet újraegyesítéséről van szó, hozzátesszük: határmódosítás nélküli újraegyesítés. Üzenet ez a szomszédoknak: számunkra Trianon nem területi kérdés, hanem elsősorban emberjogi. Nemzetünk határai soha nem estek egybe az ország határaival. 1920 előtt az országhatár az etnikai határnál bővebb volt, azóta pedig jelentősen szűkebb. Ma azonban az országhatárok nem akadályozhatják az áruk, a tőke, a szolgáltatások és az emberek szabad mozgását, az Unión belül semmiképp, az unión kívül is csak mérsékelten. Ezek a szabadságjogok adják meg a lehetőséget arra, hogy újraegyesítsük a nemzetet.
A határon átnyúló egyesítés torzó marad, ha az anyaországi magyarok nem jutnak a kérdésben egységes álláspontra. Mivel az elutasítás és az érdektelenség oka elsősorban az ismerethiány, szembesíteni kell legalább az új nemzedéket a ténnyel, hogy határainkon kívül nagy számban élnek magyarok. Szégyen, de sokan ezt sem tudják. Egy-egy határon túlra menő iskolai kirándulás azokban is rendezi ezt a kérdését, akik otthon soha, semmit nem hallottak róla. Nyilván az is kulcsfontosságú, hogy mit tanulnak a fiatalok irodalomból, történelemből. Nagyon sokat tehet és tesz is a tömegtájékoztatás. Ehhez a felvilágosító, ismeret terjesztő munkához csatlakozik a Fogadj szívedbe egy Kárpát-medencei települést című próbálkozásunk. Ne csak úgy általában szeressed az egész hatalmas térséget, hanem keress magadnak egy pontot, amit – ha ismeretlen számodra – némi keresgélés révén megismersz és megszeretsz. Lélekben kapcsolódj hozzá, és ezt indokold is meg mások számára a fogadjszivedbe.chartaxxi.eu honlapon. Azt várjuk, hogy a befogadások indokolása keltse fel mások érdeklődését is, és a település lakói pedig az érdeklődést látva legyenek büszkék múltjukra, értékeikre. Nincs szó nagy dolgokról. Vékony szálakat húzunk az elszakadt nemzetrészek közé. (Az sincs kizárva, hogy valaki a saját nemzetrészének egy települését érezze magához legközelebb, ideértve a saját lakóhely befogadását. A lokálpatriotizmus megtartó erő.)
Juhász Gyula felszólítása, hogy „mindig, mindig gondoljunk reá” ma is időszerű. Gondolni viszont csak arra tudunk, amit ismerünk. Kezdeményezésünk ezt az ismeretnövelést szolgálja, önkéntes alapon és önképzés révén. A már befogadott közel hétszáz település elég sok és elég változatos ahhoz, hogy olvasgatni is érdemes legyen. Az egyik ember önképzése ily módon a másik ember ismereteit is gyarapítja.
Az egyszeri tanár egy alkalommal így szólt a diákhoz: Édes fiam, a te tudásod egy három méter mély gödör, legalább három évig kell tanulj, hogy semmit se tudj. Így vannak sokan a Kárpát-medence ismeretével. De lássunk neki, s temessük be a gödröt, amit egy gyalázatos kor ásott nekünk.
Surján László