Vereségből győzelem
Általános csalódottság, sőt felháborodás követte az Európai Bizottság elutasító döntését, miszerint milliónyi követelés ellenére nem terjeszt elő jogszabálytervezetet a kisebbségek védelmében. A tiltakozás jogos, ugyanakkor a bizottsági döntés is „jogos” olyan értelemben, hogy nem köteles követni a kezdeményezésben foglaltakat. Jogos, de ostoba, bár voltaképp előre sejteni lehetett, hogy ez lesz a vége.
Nem akarásnak ugyanis nyögés a vége. Azt, hogy az Európai Bizottság nem akar kisebbségvédelmi kérdésekkel foglalkozni, azt már 2013-ban írásba adta, amikor szeptember 13-án elutasította az erre irányuló kezdeményezést, mondván, hogy tagállami és nem európai ügyről van szó. A kezdeményezők akkor az Európai Bírósághoz fordultak, és 2017-ben nyertek. A per folyamán Szlovákia és Románia a Bizottság álláspontját támogatva nyilvánvalóvá tette, hogy ellenzi a kisebbségek számára létrejövő európai jogvédelmet. Az Európai Bíróság február 3-án megsemmisítette a Bizottság korábbi elutasító döntését, mire a Bizottság március 29-én a kezdeményezést részlegesen bejegyezte. A részlegesen, azaz az eredeti javaslatból csak kilencnek adott zöld utat. Ezt, mint kompromisszumot a kezdeményezők elfogadták, összegyűjtötték az aláírásokat, amelyeket 2018-ban hitelesítettek. Mivel a leköszönő Juncker bizottság nem akart előzetes egyeztetést, a kezdeményezők csak 2020 elején nyújtották be az anyagot, ami - számomra pozitív meglepetésként - nagy, mondhatni elsöprő támogatást kapott az Európai Parlamenttől.
Épp ezért volt hideg zuhany, hogy a Bizottság most elutasította a kezdeményezést. Hogyan értékeljük tehát az egész kezdeményezést, volt-e értelme, és van-e üzenete a jövőre nézve?
Az elutasítás az a csepp víz, amelyben tükröződik az Európai Unió tengernyi hibája. A kérdéssel három egymást követő Bizottság foglalkozott, és mindhárom tulajdonképp ellenségesen. A Barroso bizottság be sem akarta fogadni, a Juncker bizottság bírósági kényszer hatására megtette, de megkurtította, a most regnáló vezetés az egészet elutasította. Mindegy, hogy ki a Bizottság elnöke, mindegy, melyik biztos foglalkozik a kérdéssel, a döntést úgy látszik, hogy a szinte változatlan apparátus hozza meg.
A kisebbségi kérdést nem véletlenül próbálja Brüsszel lerázni magáról. A többségi nemzet fiai számára kényelmetlen, olykor veszélyes a kisebbség léte. (A kisebbség szót etnikai kisebbség értelemben használom.) Különösen nagy a feszültség az úgynevezett őshonos kisebbség és a többség között. Ezek a feszültségek Európa szerte jelen vannak, hol nyíltabban, hol burkoltan, és egy kormány sem szeretné, ha a folyamatos és csöndes asszimilációs folyamatot bármi megzavarná. Épp ez ennek a most megbuktatott kezdeményezésnek a lényege, hogy az emberi jogok oldaláról közelítse meg a kérdést, és induljon el egy nemzetközileg garantált jogalkotás a kisebbségeknek nem annyira védelméről, mint jogairól. Ha lennének világos szabályok, amelyeket az értintett felek elfogadnak, akkor nem kellene a többségnek az esetleges kisebbségi elszakadási törekvéseitől tartani.
A jogos kesergés és felháborodás mellett értékeljünk. A nyilvánvaló ellenszéllel szemben három komoly sikert értünk el: 1.) Bíróságon kényszerítettük az elutasító Bizottságot, hogy fogadja be a kezdeményezést. 2.) Az egy milliót jóval meghaladó aláírással bizonyítottuk, hogy a kisebbségi probléma európai és nem magyar ügy: Trianontól függetlenül is sok feszültség parázslik a hamu alatt. 3.) Megszereztük a magyar érdekekhez ellenségesen viszonyuló Európai Parlement elsöprő támogatását.
Ebből a három sikerből, mint a három magyar igazság után, jön a ráadás. A Bizottság, amikor lesöpörte a kezdeményezést az asztalról, ígéretek sorát tette. Tény, hogy vannak kisebbségvédelmi elemek a különféle jogszabályokban elrejtve. Arra vállalt kötelezettséget, hogy ezek végrehajtását ellenőrizni fogja. Tudjuk, ez nem sokat ér, mert komoly szankciókkal nem fenyeget. De, aki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli. Most tehát itt a feladat, ami elsősorban európai képviselőinkre hárul, hogy rendszeresen rákérdezzenek, (írásban, szóban), hogy mire jutott a Bizottság. Tartsanak kis konferenciákat a témáról. Tegyék mindezt egyénileg, és más nemzetbeliekkel összefogva az un. kisebbségi munkacsoportban. Fogjuk a szaván a bizottságot.
Már csak egyetlen kérdés marad hátra: érdemes-e ezek után bármi, de különösen kisebbségvédelmi célú polgári kezdeményezést aláírni? A fenti három siker alapján a felelet: igen. Győzni fogunk. Egyszer.
Ne adjuk fel! Nem adjuk fel.
Surján László