Egy terrortámadás margójára

Az őszödi beszéd és az azt követő október 23-i rendőrterror 15. évfordulója alkalmából egymás után bukkannak fel a nyilvánosságban az újabbnál újabb beszámolók, tanúvallomások. És hány ismeretlen történet kerül majd még napvilágra! Mint ahogy például e sorok írójának is van a témához egy rövid személyes lábjegyzete.

 

Mérhetetlen dühöt éreztem”

Attilával, a rendőrrel – vezetékneve és rangja most nem érdekes – látásból már évek óta ismertük egymást egy jó nevű belvárosi sörözőből. Mondjuk úgy, biccentő viszonyban voltunk. Már jóval a 2006-os attak után történt, hogy egymás mellé sodródtunk és beszélgetni kezdtünk. Egy elszólásából kiderült, hogy készenlétisként maga is részt vett az eseményekben. A véletlen beszélgetés kivételes lehetőséget adott arra, hogy személyesen is megismerjem a karhatalmi oldal egyik képviselőjének az élményanyagát és álláspontját. Így saját keresetlen véleményem közlése helyett teret engedtem Attilának, hogy zavartalanul elmondja a maga történetét.

Ez a történet lényegében egybevágott azokkal a hírekkel, miszerint a bevetés előtt álló rendőröket – félinformációkkal és manipulációkkal – módszeresen trenírozták a rájuk szabott feladatra, aminek következtében aztán a tömegoszlató egységek tagjai végül semmilyen különbséget nem tettek a radikális kormányellenes tüntetők, a Fidesz-rendezvényen megjelent polgárok és az egyszerű járókelők között. Ehelyett egyetlen ellenséges masszaként kezelték a tömeget, szakmailag és erkölcsileg helyénvaló akcióként megélve a történteket.

„Mérhetetlen dühöt éreztem” – válaszolta Attila arra a kérdésre, hogy milyen érzelmek dúltak benne, amikor nekiment az embertömegnek. Amikor emlékeztettem arra, hogy az Astoriánál lerohant tömeg ünneplő polgárokból és egyszerű járókelőkből állt, azt válaszolta: egyes kollégái keményen, mások humánusabban viselkedtek a bevetéskor, míg ő „valahol a kettő között”. De a tényt, hogy ártatlanokat ütöttek és lőttek, szemmel láthatóan azután sem tudta elfogadni.

 

Önként, kéjjel

Az utóbbi időben napvilágot látott tanúvallomások közül egy pályakezdő őrmester elbeszélése volt a legérdekesebb, amely nemrég jelent az Átlátszó.hu oldalon, a Skrabski Fruzsina, Kisberk Szabolcs és Bodoky Tamás által nemrég készített Áldozatok 2006 című dokumentumfilm kísérőanyagaként (bár a nyilatkozat értékét némileg csökkenti annak anonimitása). Az őrmester részletesen elmondta, milyen külső körülmények befolyásolták a rendőri brutalitást – a több hetes laktanyai bezártságból adódó stressztől a közvetlen felettesi instrukcióktól a közvetlen tereptapasztalatokig, például a tüntetők radikális magjától érkezett válaszreakciókig –, másrészt visszaigazolja az Attila által is elmondottakat, miszerint a rendőröknek igenis volt egy személyes mozgástere a „nettó” parancsvégrehajtástól a nyílt brutalitásig. A tárgyilagos hangvételű beszámolóból azt is megtudhatjuk, hogy a fő közlekedési útvonalakon elkezdett tömegoszlatás miként fordult át idővel a mellékutcákon is zajló embervadászatba.

Érdemes felidézni az őrmester által elmondottakból az egyik rövid, de emlékezetes jelenetet:

„Úgy sétáltunk el a földön fekvő szkinhed mellett, akinek a fekete bakancsában fehér fűző virított, hogy mindenki beleütött vagy belerúgott. Ez a tömegoszlatás sokadik órája volt, már én is kezdtem vadállatként viselkedni, megviselt az egész művelet, és nagyon kifárasztott. Ez a szerencsétlen volt az egyetlen, akit megütöttem, tonfámmal rásóztam a combjára, amikor elmentem mellette. De az én csapásom semmiség volt ahhoz képest, amit a mögöttem lévő két kollégám adott neki. Egyikőjük bakanccsal hasba rúgta, ahogy elment mellette, a másik kollégám még brutálisabb volt, mert az embert nem kímélve bakanccsal szájba rúgta. Ez már szerintem nagyon durva dolog volt.”

Ugyanakkor, mindent összevetve, a példátlan hatósági brutalitásra, törvénysértésekre – s itt nem csak október 23-ra, hanem például a Magyar Rádió udvarán tömegesen összevert fiatalokra is gondolunk – a rendőrök frusztrált lelkiállapota vagy dezinformáltsága nem adhat elfogadható magyarázatot. Nem csak a személyes mozgástér fentebb említett lehetősége miatt, hanem mert mégiscsak az állampolgárok védelmére felesküdött, a rendőri szolgálatra pszichésen és intellektuálisan alkalmasnak talált felnőtt emberekről beszélünk. 2006 őszének történelmi jelentőségű – bár remélhetőleg többé meg nem ismétlődő – tapasztalata, hogy a hatalom, ha akarta, még évtizedekkel a kommunizmus után is el tudta érni, hogy a rend őrei „önként, kéjjel” forduljanak a törvénytisztelő polgárok, lényegében saját nemzetük ellen.

 

Rituális magyarverés?

Bár a közvetlen felelősség egyértelműen a rendőröket terheli, létezik egy magasabb felelősségi szint is. A több irányból zajló tényfeltárás eredményeként ma már meglehetősen sokat tudunk erről az időszakról, azonban továbbra sem ismerjük azokat a személyes és/vagy politikai mozgatórugókat, amelyek magyarázatot adhatnak az új magyar demokrácia legsúlyosabb válságának igazi okaira. A jogosan fellépő rendőrökről és a rendbontó huligánokról szóló baloldali narrációt most hagyjuk. De vajon milyen magyarázatot adhatnánk a történtekre, ha tényleg az igazságot keressük? Véletlenszerűen eszkalálódtak-e, vagy pedig egy előre eltervezett folyamat részét képezték az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után kölcsönösen elszabadult indulatok?

Ha csupán a radikális jobboldal több mint egy hónapos utcai jelenlétének a felszámolása lett volna a cél, politikai és rendvédelmi szempontból még értetni vélnénk az utolsó felvonás indítékait (ami persze a törvényességi és erkölcsi problémákon nem változtatna). Ez az utcai jelenlét ugyanis, bár a tiltakozások többnyire békésen zajlottak, egyrészt a súlyos utcai vandalizmust sem nélkülözte, másrészt bel- és külföldön is egyre inkább kikezdte a Gyurcsány-kormány hitelességét. 2006. október 23. azonban nem a radikálisok feloszlatása, hanem elsősorban a Fidesz-rendezvényen összegyűlt békés jobboldali közönség megveretése okán vált hírhedtté. Ez az a momentum, ami miatt a történtek sokkal sötétebb fénytörést kapnak, s ami miatt a puszta rendcsinálásról szóló mese egyszerűen az érvényét veszti.

A pontos kérdés tehát úgy hangzik: mi értelme, célja volt a kulturáltan ünneplő, polgári jobbközép tábor brutális lerohanásának?

Politikai haszna biztos nem volt, hiszen a történtek után még jobban összezárt a tábor, véglegesen lehetetlenné téve, hogy Gyurcsányék – például egy polgári-nemzeti félfordulat mímelésével – a későbbiekben onnan is merítve növeljék a támogatottságukat. Az akkoriban és mostanában is sokat emlegetett megfélemlítési szcenárió sem valószínű. Ugyan mitől kellett volna eltántorítani az egyébként kétségtelenül jól mozgósítható jobbközép tömegeket? A tüntetésektől? A permanens utcai jelenlét, mint említettük, radikális jobboldali projekt volt. A szavazástól? Hiszen akkor már lezajlott az önkormányzati választás. Mi lehetett akkor a tényleges indíték?

Lehet, hogy induktív módon, a közvetlen tapasztalatokból kiindulva nem is kapunk választ a végső miértre. Ha viszont deduktív módon közelítjük meg a kérdést, vagyis egy általános tudás alapján keressük a történtek mozgatórugóit, már felállíthatunk valamiféle hipotézist. Ez az általános tudás száz éves történelmi tapasztalaton alapul, s arról az egyszerű tényről szól, hogy Magyarországon a jobb- és baloldal közötti különbséget lényegében a nemzethez való viszonyulás határozza meg. Hívhatjuk baloldalnak, liberálisoknak, balliberálisoknak vagy posztkommunistáknak, itt egy olyan – néha heterogénnek tűnő, sőt gyakran frakciózgató, de alapvetően ugyanazon fő célokat követő – szellemi-politikai blokkról beszélünk, amelynek

  • története Károlyi Mihálytól és Kun Bélától indulva Rákosin és Kádáron át egészen Gyurcsányig egyetlen ívben megrajzolható,
  • egyes befolyásos tagjait oldalági és felmenői kötelékek sokasága kapcsolja össze a múltban és a jelenben, nem egy esetben a Rákosi-klikkig és az ávós tisztikarig visszamenően,
  • fő programja és tevékenysége kizárólag a magyar nemzeti érdekek tagadásából és ellenzéséből áll, a családpolitikától a nemzetpolitikán át a szuverenitásvédelemig,
  • meghatározó vezetői az elmúlt húsz évben háromszor (2002, 2004, 2006) szerveztek országos uszító kampányt a magyar nemzet egyharmada ellen, lakóhely és állampolgárság szerinti megkülönböztetés alapján.

Milyen elszámolnivalója lehetett ennek a társaságnak 2006-ban azzal a polgári közösséggel, amely jellemzően a legmagasztosabb nemzeti ügyek védelmében vonul az utcára, s 1988-ban az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva, 1993-ban Antall József temetésén, 2002-ben a Kossuth téren, az utóbbi években pedig a békemeneteken mutatta meg magát, mindig többszázezres létszámban és mindig méltóságteljesen? Mi lehetett a probléma velük, akiket a folyamatos tanúságtételük alapján nyugodtan nevezhetünk a nemzet színe-javának is?

Talán mindez így, együtt, és nem csak jelen időben. Mert ha van baloldali kontinuitás, akkor létezik jobboldali folytonosság is. A 2006. október 23-án ünneplők és az 1956. október 23-án utcára vonulók is mi voltunk. Adódik tehát a gyanú, hogy az Astoriáig exportált rendőrterror, amely éppen egybeesett a forradalom 50. évfordulójával, valójában a kerek jubileumra időzített rituális bosszú volt: az 1956 által érzékenyen érintett baloldal revánsa mindnyájunkon, régi és mai magyarokon egyaránt. S ahogy 1956 sem polgárháború volt, hanem függetlenségi harc – vagyis a nemzet és a nemzettel szemben állók fegyveres konfliktusa –, úgy 2006 szembenállása sem írható le pusztán a kormány–ellenzék kategóriákkal. Hipotézisünk szerint másfél évtizede nem csupán egy rendőrterror vagy rendőrpogrom, hanem annál több: magyarverés történt. Méghozzá úgy, hogy azok, akikkel ezt végrehajtatták, nem tudták, mit cselekszenek – legalábbis ebben a vonatkozásban biztosan nem.

Minden hipotézis addig marad érvényben, amíg meg nem cáfolják. Amennyiben az iménti feltételezésünk megfelel a valóságnak, akkor az őszödi beszéd egy provokáció volt, az események folyamata pedig – még ha voltak is köztük előre nem kalkulálható elemek – egyetlen logikus irányba, az Astoria felé kell, hogy mutasson. Talán egyszer összegyűlik annyi bizonyító erejű dokumentum, hogy minden kérdésre biztos választ kapjunk. Azonban mindannyian boldogabbak lennénk, ha az eseményeknek ez a fenti értelmezése csupán a baloldal elmúlt száz éves ámokfutásának tapasztalatain alapuló „túlgondolás” lenne.

Bajunk és elszámolnivalónk ugyanis egy ilyen nyomasztó eshetőség nélkül is van éppen elég. Nem beszélve arról, hogy néha még a sörözőben is egymás mellé sodródhatunk.

 

Kovács Erik