"...egy kortárs eposzregényrõl szólok most, de tudatos evidenciaként idéztem fel a világirodalom halhatatlanját. Mind formájában, mind tartalmában innen indulhatunk Babics után is, bárha természetesen nem prozodikus hasonlóságról van szó. „Csupán” a szándék egyik mintájának eltéveszthetetlenségérõl."
Tamási Orosz János
Commedia Gnózis
Borges és Babits
egyaránt a világirodalom valaha írt legnagyobb mûvének tekintette. A definíciót
tovább bontva: Dante munkája, a Commedia úgy áll két világ között, hogy
egyszerre összegez és új utat jelöl ki. Összegzi mindazon tudást, amely addig az
irodalmi közbeszédben felhalmozódott, ám eközben megteremti egy más módon
klasszicizáló szépirodalom alapjait. A hivatkozások és vonatkozások, utalások
módszerét lényeges említenünk: a Commedia (amelyre majd késõbb kerül a Divina
jelzõ), szerzõje elvár bizonyos mûveltséget hallgatóitól, akik ennek többnyire
meg is feleltek. Dante alkotása „egyetemes, az emberi dolgok teljes totalitását
adja”, írja Szerb Antal, „mint Shakespeare és Goethe, világa teljes és
öntörvényû világ. Egyetemes abban az értelemben is, hogy nincs korhoz és
nemzethez kötve, mindig és mindenkihez szól”. Alapvetés-teljességû mondatok,
noha az öntörvényû jelzõt aszerint korrigálnunk kell (amit máshol maga Szerb is
elismer), hogy Dante a katolikus hit által vallott és megfogalmazott morál
szemlélete alapján teszi mérlegre a kort, a történelmet és az egyes embert; s a
kor nem is tagadja meg tõle ennek jutalmát: az állandó üldöztetést. Ám õt ez
csak megerõsíti: „mindent lát és mindent láttat” (Szerb). S mûve teljessége
ugyan csak halála után válik ismertté, de azóta is fáklyaként lobog.
Amit Cs. Szabó László
majd kissé széppé tesz, de a diadal ténye, hogy Firenze is viszonylag gyorsan
megadja magát, leborul a világirodalmi csoda elõtt. A városi tanács rendeletet
ad ki arról, hogy a mûvet nyilvánosan kell taglalni; „akit ebben az idõben a
templomban olvastak, azt átadták a köznépnek”, tudósít a korról Cs. Szabó. „Ebbe
a népkönyvbe került bele Dante. Azzal, hogy a templomban olvasták, elismerték,
hogy közkincs. Azzal, hogy falra festették, elismerték, hogy holtában is elsõ
polgáruk. Magyarázták, de nem csak a kiválasztottaknak, hanem mindenkinek.
Magyarázták, de nem az akadémián, hanem a templomban s az utcán. (Leonardo és
Michelangelo is az utcán kapott össze egy Dante-sor fölött)”
Boldog idõk…. „Tiszta,
szabályos idom csúcsáról indulok. Én. Most” – veti papírra Babics Imre a Gnózis
valahányadik-végsõ oldalán; s nem hallom, hogy korunk nagyjai összekapnának e
mondat fölött, azt taglalva: a lehelet most végleg elrebbent hát, az utolsó
írásjelrõl, vagy épp ellenkezõleg, ….egykor bûnös, mára növény, lehelet?
Igen, egy kortárs
eposzregényrõl szólok most, de tudatos evidenciaként idéztem fel a világirodalom
halhatatlanját. Mind formájában, mind tartalmában innen indulhatunk Babics után
is, bárha természetesen nem prozodikus hasonlóságról van szó. „Csupán” a szándék
egyik mintájának eltéveszthetetlenségérõl. Már a nyelvhasználat, a formai
megközelítés is ide mutat, noha nem egységes stílusról van szó; s mégis erre
vélünk rá, akár arra emlékezve: maga Dante sem kerülte meg olykor az értekezõ
próza beillesztését a Commedia textusaiba, megtartva, persze, a rímek végsõ
játékát. No persze, ez még nem erõs egybeesés, meglehet, itt kissé szubjektív
vagyok, de érteni s elfogadni akarom (mert remek megoldás) a versek, versprózák,
színjátékok, apokrif testamentumok, mesék s más, csak nagyon alapos
szövegvizsgálattal összeszámlálható írói stílusok burjánzó, mégis fegyelmezett
kavalkádját. Nem szólván (dehogynem!….) az egyes fejezetek elé illesztett
iniciálék belsõ üzenetérõl, a csupasz betûig visszafosztott létábrázolások
szívszorító véset-káprázatáról. De nem tartunk még ott; bár hamarosan, ám elõtte
említsünk szót a regény elé illesztett foglalatról – tartalomjegyzék?
szinopszis? Meglehet, csak azért, hogy párhuzamba állítsuk Babics elsõ kötetével
(A Kék Ütem Lovagrend), amelyben hasonló játék történik; néhány haiku bõvebb
„magyarázataként” a szerzõ a mellé illesztett hosszabb versben fejti ki a
gondolat teljességét, mintegy valós ismeretet adván arról az olvasónak: miért is
olyan sötét, fekete, baljós az az árnyék, amit a tizenhét szótag vet ránk?
Cudarul baljós volt. Ez
ma már nyilvánvaló, az emberélet útjának felén ott bolyongunk az erdõben, s akár
nagyon pontosan, akár áttételesen oldjuk meg a számot, így is, úgy is – számot
vethetünk. Hát játsszunk. Babics elsõ kötete negyedszázada jelent meg, de már
akkor legkevesebb egy évtized megélt tapasztalataira támaszkodhatott, így hát
máris megérkeztünk az Alighieri-i harmincöt évhez. S ugyanez átvitt értelemben
is igaz, a rendszerváltás regénye, amelyként a Gnózis-t definiálhatjuk,
természetszerûleg tartalmazza azt a tapasztalatot is, amely ehhez a történelmi
cezúrához vezetett, avagy elvezetett a semmihez, elvezetett az ember põre
kitetszéséhez, lemeztelenedéséhez, valamiféle alkalmatlanságának bemutatásához.
A beavatás és „önként és dalolva” történõ kiûzetés paradoxonjainak kegyetlen
tárháza ez a kötet, amolyan gnosztikus kétely kifejezõdése nem csupán a
keresztény, hanem az egyetemes ember minõségében. Akit már akkor Isten
teremtett, amikor a gõgösen mûvelt ember szerint még csak az ismeretlen félelem
uralta a történelmet. Persze, vitatható, hogy félelem volt-e, de tudjuk: így
fogalmazzák meg a történelem elõtti idõk embereinek viszonyát, mindmáig, ahhoz,
ami a tudatos gondolkodás, a kontrollálható érzelmek felismerésével párhuzamosan
született bennük. Már akkor ráléptek arra az útra, amely a velük kapcsolatos
szándék megismeréséhez, feltárásához vezeti õket, talán csak majd, vezeti, épp
ez az, amit nem mindig tudunk, de mindig nem tudunk. „Nincs erdõ emberi
szívben”, szökik ki ez a mondat Babics egyik hosszú textusából, mindent elmondó
jelként. Bárha épp ebbõl az erdõbõl kellene kivergõdnünk, az egyetlen-új
teremtés kertjébe lépnünk, ám elõtte fel kellene ismernünk magát az erdõt, De
csak az apokalipszisek végtelen rendjét éljük, amúgy hétköznapoknak hívjuk õket,
folytonos „becsengetések” erõszakjait éljük s hozzuk létre, ha nincs, hiányzik,
s valami furcsa reményt adó egykedvûséggel tárja ezt elénk az író, szinte kedvet
kapunk úgy a túléléshez, mint annak ellenkezõjéhez; hiszen az is a maradandóság
része. Más alakban.
Sok szálú, egyetemes
történet ez, térben és idõben, s hát a mûveltség útján is, hiszen – amiképp a
Commedia kapcsán említettük – Babics eszköz-alkalmazásában is rendre
felismerhetünk néhány világirodalmi nagyságot. Nem beszélve kortárs magyar
szerzõinkrõl, több arcél is megjelenik a lapokon, de úgy, mintha, s ez talán a
legpontosabb kép, a könyvtár polcai véletlenül reánk szakadnak, s mi, rendezve
õket újra, a szétnyílott lapokon ismerjük fel neveiket. Egy-egy mondattöredék,
egy-egy stílusjegy nyomán, ami mind új arcot ölt Babics Imre szövegtesteiben,
sajáttá válik, az emlék legfeljebb úgy jelentkezik, miképp a gnózis
megváltástanának teljességéhez is sokan adták hozzá, s adják, mindmáig, saját
szublimációikat, önmaguk misztériumainak a nagy egészbe forduló ezotériáját. A
lényeg ebben is az egyetemesség; a szerzõ évezredek mûveltség-emlékeibõl merít,
azokhoz kapcsolódik, idõben s térben tehát minden irányban s irányból meghaladja
a Commediát; mégis, azokhoz kapcsolódik, akik arra rávésték a Divina jelzõt.
Istent mérceként
alkalmazva? A képlet már bonyolultabb. Más oldalról nézve viszont –
természetesebb. Ha elfogadjuk a teremtés teljességét, a mindenség ismert és soha
meg nem ismerhetõ rendjét, lényeinek ágbogát, minden tapasztalatnak s érzetnek,
sejtésnek lenyomatában kétely nélkül fogadva el az isteni eredetet, akkor az
abból fakadó üzenet, óhaj, akarat is összetettebb, bonyolultabb az erkölcs és
morál leegyszerûsített rendjénél, az egy annál bonyolultabb halmaz, annak
teljességét kell összerendezni, egyakaratú életszeretetté érlelni magunkban, és
csak egy ilyenné tett világ válhat mindannyiunk számára élhetõvé. Vagy elbukunk,
mi, s azonképp minden s mindenki a földön. Elbukunk, elõször s sokadszorra is, a
démonok egymás között adják s veszik emberi kínjainkat. „Más-más démon billogja
vöröslik minden egyes kínon, s egy idõben több uraságot is képes vagy jól
szolgálni, habár lepecsételt sorsod az Úré” (I), éljünk még egy idézettel,
bõvebb kifejtés helyett – erre máskor talán kedvezõbb helyünk akad – ezzel is
azt pontosítván: bár egyetemes a Babics-mitológia merítése, azt nagyon pontosan
vetíti a jelenre, a korra, az országra. A legkegyetlenebb ítélettõl sem riadván
vissza.
„Magyarországot
nem tekintem hazámnak: / kicsinyességétõl egyszerûen hányok, / másodrendûségi
érzés, amit rám rak, / és ezen kívül is akad jó néhány ok. / Számtalan kis bohóc
játssza itt az embert, / s közben titkon izgul, senki meg ne lássa: / karmát
beteljesíteni bizony nem mert: / pocsolyában lett õ vizek óriása” (IV) –
olvassuk megrendülten a könyvet záró szonettkoszorú jelzett darabjában; kis
túlzással élve lehetne ez a nyolc sor mottója is a kötetnek, bizonytalanságot
csak azért érzek ebben, mert lenne-akadna jó néhány erõsebb erre alkalmas
töredék, kiemelés; mégis, ez a néhány sor pontossá teszi, végletesen véglegessé
azt a szempontot, amelyre már utaltunk: a korunk apokaliptikus káoszába, a
megoldatlanságok óceánjába hullott nagy rendszerváltó kísérlet mámorának
elillanásába vájt a toll, s vajúdott nagy, hatalmas, kínzóan leszámoló pannót.
Ám ez a leszámolás megõrizte a méltóság büszkeségét, azt, ami szinte utolsó
kincse maradhat a jellemnek, akár bûn által tisztult, akár a torz tisztulás
vezette bûnbe, de mindennek végén ez az, amit átadhat, titokként, s ez az, ami
megõrizheti. Az a méltóság, emeljük ide ismét a párhuzamot, amellyel Capaneus
vágja az istenek közönyös arcába: „Ki élve voltam, az vagyok ma halva!”.
Rontását, romlását még
ott is tagadva – mert emberbõl van. A gyõzelemre szomjazó, vért s verejtéket sem
magától nem kímélõ, sem mástól „meg nem vonó” emberbõl. Ezt a hatalmas belsõ
energiát kellene megértenie, megszelídítenie, s akár Istenhez lehetne
hasonlatossá, érezzük ezt, hatalmas megrendültségek, nevetések, a tudás és
nemtudás ösvényein bolyongások, a szépirodalom és a gondolkodás néha akár
szétváló útjain át haladva Babics Imre könyvének olvasása közben. A Gnózis
egyszerre érleli meg bennünk a kételkedés és a végsõ értelmezés okát és jogát;
de vezet el, a humanista kíméletlenségével, a végzet alóli
feloldozhatatlanságig. Mert annak vagy alávettetünk, vagy ellen szegülünk, mai
általános tudásunk magunkról mind erre mutat, noha a beavatás útja mást sugall.
Egyszerû,
tulajdonképpen borzasztó egyszerû Babics Imre súlyos példázata: a Gnózis. „Az
állat, akit magamban felfedeztem, / õ lesz valamikor utolsó keresztem”. Ennyire,
de ennyire egyszerû. Minden. Bizony: tiszta, szabályos idom csúcsáról indulunk
mi, valahányan a világba, s az emberélet útjának felén állunk, tanakodva. Most.
S vége, megint.