" - Mi is büszkék voltunk rád, kisfiam - hallottam valahonnan az idõn és téren túlról nagyanyám halk, szelíd hangját. - Te voltál a reménységünk, amikor apádat kivitték a frontra, és naponta jöttek a gyászhírek."
T. Ágoston László:
Emlékek párbeszéde
-
Elhoztam nektek megmutatni a fiamat - mondtam csak úgy magam elé, és letettem a
sírra a kis szalmavirág-koszorút. - Nézzétek, mamikám, milyen keménykötésû, szép
gyerek! Büszke vagyok rá. Az én fiam! A legkisebb dédunokátok. Alig tizenhárom
hónapos, és hogy fut, hogy érdekli a világ...
- Mi
is büszkék voltunk rád, kisfiam - hallottam valahonnan az idõn és téren túlról
nagyanyám halk, szelíd hangját. - Te voltál a reménységünk, amikor apádat
kivitték a frontra, és naponta jöttek a gyászhírek.
-
Olyan szõke a haja, akár öreganyádé volt, amikor megismertem - súgta nagyapám. -
Amikor meglestem õket a piszkebokrok mögül...Hogy sikoltoztak, mert megláttam a
lábuk szárát... Guggolva szedték, és felhúzták a szoknyájukat.
-
Hagyd már el, Jani! - szemérmeskedett nagyanyám. - Miket nem beszélsz a
kisgyerek elõtt?!...
- Ezt
rám érted, mamikám, vagy a fiamra? Tudom, neked mindig én leszek a kisgyerek.
Húszévesen is az voltam. A széltõl is óvtál volna... De lásd; a szemem körül már
egyre gyûlnek a szarkalábak. A fejemrõl lassan lekopik a haj, a fogaim közt sok
már az idegen, s ha északi szél fúj, ropog a derekam, recseg a térdem. A lányok,
akiknek hajdan az anyjukkal fogócskáztam, csókolomot köszönnek, és bemutatják a
võlegényüket.
- Az
én térdem is ropogott - szólt nagyapám -, a derekamat is elnyûtte a fûrész, meg
a nagy ropánt gyalu, de a gerincem soha se hajlott. Hogyan állsz a becsülettel,
fiú? Ember lettél - e , vagy csak annak képzeled magad?
- Én
neveltem azzá, amíg tudtam - válaszolt helyettem az apám. - Hittem benne, és
mellettem állt. A halálos ágyamon is bíztatott; tartsak ki, jön a tavasz, és
elvisz magával szõlõt metszeni. Jól tudtam én, hogy nincs több tavaszom. Õ is
tudta, de táplálni akarta bennem a reményt. És mosolygott a szája, bár láttam a
szemében a kínt. Rajtam ember már nem segíthetett...
- Eh,
mellébeszélsz megint! Nem azt kérdeztem én, hogy téged szeretett -e? Azt jól
tudom. Meg tud-e állni a saját lélektükre elõtt?!
-
Hiszem, hogy így van, és ne torkolljon le folyton, apám! Végtére is két évvel
többet éltem, mint maga...
-
Többet, de minek? Ha értelmesen éltél, a duplája is kevés. Ha nem, az egész
pocsékba veszett. Ezt próbáltam az eszedbe vésni egész életemben, te gyerek!
Ideje lenne már, hogy megtanuld, legalább ideát.
-
Amit magától tanultam, apuska, mind átadtam neki. Igaz, én nem voltam olyan
kemény ember, mint maga, és olykor a hitem is elveszett.
- Az
pedig nagyon fontos. Hit nélkül semmit se ér az ember. Hát jól figyelj,
kisunokám! Mindegy, miben hisz az ember, csak Emberhez méltó legyen. Amikor
átlõtték a lábamat a fronton, és a gennyedt sebben kukacok nyüzsögtek, én hittem
abban, hogy újra járni fogok, és Szibériából is hazajövök. Hittem, és akartam.
Mások azt mondták rá, csoda. Én tudtam, hogy egyedül Istennek, és magamnak
köszönhetem. Hittem, hogy saját mûhelyem lesz, és saját gyalum. Évekig gürcöltem
érte, de megszereztem. Hittem, hogy emberhez méltó életet kell élnem, és nem
féltem, amikor bekopogott értem a Kaszás. Tudtam; ez volt, és ennyi az életem.
És emelt fõvel vállaltam a számadást.
- Egy
szóra állj meg, kérlek, nagyapa! Gyerek voltam még, amikor elmesélted, hogy
Jekatyerinburgban láttad a cárt. Akkor azt mondták, badarság. Most kiderült,
hogy neked volt igazad. Meséld el újra a múltat, és ha látod onnét, ahol most
vagy, kérlek, mondd el a jövõt! Segíts nekem, hogy hinni tudjak, segíts, ha
elfog engem is a kétely! Kérlek, add nekem az emlékeidet, hogy én is átadhassam
a fiamnak!
-
Szívesen megtenném, de nem lehet. Csontszám nem szólhat, csontkezem nem
simogathat többé. Mi csak azt tudjuk, amit te is; a benned élõ emlékek vagyunk.
Addig élünk csupán, amíg ti élõk emlékeztek ránk. Láttam, és jólesett látnom,
hogy dédapádék sírjára is jutott egy csokor virág. Még õk is élnek, bár az arcuk
egyre haloványabb. Itt vannak velünk. Fiad, aki most a füvet tépdesi apró
kezével a sírhantunk mellett, emlékezni fog ránk, s mi majd veled, általa élünk
tovább.
- És
mondd, ha látod, az én harcom értelmes -e ?
-
Csontszemem nem lát, de porszívem úgy érzem, benned dobog. Nincs harc, mely
értelmetlen lenne, ha emberi. Ezt tanítsd meg a fiadnak, kisunokám!
A
feleségem friss vízbe tette a szegfûket, és némán várt mellettem. A fiam hozzám
tipegett, s mintha megértette volna az emlékek párbeszédét, rámemelte csillogó
szemét, és azt mondta: apu.