"Igen megrázó élményem volt 1975 márciusának második felében, olyan huszadika tájékán. Késõ este, mikor az akkor kilenc és tíz éves fiaim már elaludtak, könyvet vettem a kezembe… Le kéne inkább feküdni, kis lelkiismeret furdalással, mert hétköznap estéken, dolgozó családanyánál luxus az ilyen." - Dobos Marianne írása
Dobos
Marianne
Gránit
Igen megrázó élményem volt
1975 márciusának második felében, olyan huszadika tájékán. Késõ este, mikor az
akkor kilenc és tíz éves fiaim már elaludtak, könyvet vettem a kezembe… Le kéne
inkább feküdni, kis lelkiismeret furdalással, mert hétköznap estéken, dolgozó
családanyánál luxus az ilyen. De, mert más luxusban se azelõtt, se azóta nem
igen volt részem, nem dohányoztam, soha nem ittam, ezt gyakran megengedtem
magamnak… A könyv illata, kézbevehetõsége, lapozásának élménye, ma 72 évesen sem
mással pótolható örömöm, amikor pedig már sok éve erõsen kötõdöm az internethez
is.
Tehát józan eszem biztos
tudatában, akkor, harminchárom évesen, tankok csörömpölését hallom az ablak
alatt. Mi történt? Elnyomott a visszatérõ álmom? Valóságként éltem meg, amit
1956-ban Miskolc fõutcáján… Gyorsan friss levegõt! Rohanok ablakot nyitni.
Mellbe vág, már az elsõ szippantás… Ilyen lehet a kénköves pokol… És mit látok…
Hármasával egy sorban, és egymás mögött igen sok sorban tankok… Felriadnak erre
a gyerekek is… Felébred az apjuk, aki nevetve ölel át: Nyugi, nyugi, csak
elkezdõdött a felkészülés az öt évenkénti dísz szemlére. S valóban „csak” ennyi
volt… A körülbelül tíz éjszakához, úgy az utolsók magasában hozzátartoztak a
hajnali repülõ gyakorlatok, és a díszlövések is, mikor jobb a békesség, ezért
ajánlották, hogy nyissuk ki ablakainkat is, be ne törjenek. Akkor, azok nem is
törtek be.
Jöttek még újabb öt évek,
de ilyen váratlan riadalmam többé már nem volt. Sõt felbátorodtam, mert a
szükség úgy hozta a kora reggeli gyakorlatozás közben, egyszer-egyszer, át is
kéredzkedtem közöttük az út túlsó oldalára, hiszen be kellett érnem a
munkahelyemre.
A Dózsa György út gránit
kockáit, ezek bírták el a tankokat, bár csúszós, veszélyes útburkolat az ilyen,
még évek teltek az utolsó díszszemle után, mikor aszfaltra cserélték.
Ennek az aszfaltnak nem
úgy, mint az én és honpolgártársaim lelkének, nem jelentettek különösebb
terhelést a vízágyús autók. Nem olyan régen volt, vissza lehet rá emlékezni,
mikor és miért és mibõl és honnan kerültek beszerzésre. Amint az ablakunk alatt
haladtak, már attól is kirázott a hideg. Más konstrukció, más feladatra
tervezetten. Méretében, hiszen sok köbméter vízzel van csõre töltve nagyobb,
mint a tank. Akkorában már Nato tagország voltunk. Nem „ijesztgettük” többé
katonai parádékkal a nyugatot, és nem hangszórókra ébredtünk május elsejéken,
hogy a „Béketábor legyõzhetetlen…”
A vízágyúk beszerzése a
schengeni határaink védelmét szolgáló erõdemonstrációra kellett-e…
Az ELTE Bölcsészet
Tudományi Kar 1956-ban mártírhalált halt dékánja I. Tóth Zoltán emléktáblája
2006. október 23-t követõ második vagy harmadik napon került áthelyezésre a
Piarista közbõl, új helyére, a Múzeum körúti épületbe, ahol már akkor a
Bölcsészkar mûködött.
A valahai hallgató, a
férjem tartotta az egyik megemlékezést, magam, mint ez a Bölcsészek 1956-ról, az
Akkor is Karácsony volt trilógiám második kötetében is megjelent, közreadtam
beszélgetésünket a már maga is egyetemi oktató fiával a hõsi halott dékán úrnak.
Erkölcsi kötelességbõl sem
fordulhattam vissza, mikor amint a hetes autóbuszról leszálltam, rosszul lettem
a még mindig, – jó nem vagyok egy átlagos, úgynevezett egészséges ember –,
terjengõ, a házak közzé szorult könnygáztól. Csak visszagondolok, és máris újra
csíp és mar.
Tények, vagy érzések… Az
akkori tények nem múlnak, de ha nem gondolok rá, az érzések, a csíp és mar, a
megkönnyeztet, és nem kapok levegõt, azt nem érzem.
Az érzelgõsség, nem
tévesztendõ össze az érzelmességgel, és még kevésbé a racionalitással. A tények,
tények. Egyszer mindenkinek felelnie kell tetteiért. Ha lenne lelkiismerete, hát
legalább önmaga elõtt, mielõbb. De, hiszem, és ki kell mondjam ma, amikor már
csak egy Igazságos Ítélõszékben hiszek, a Jóistenében, annak is, akinek nincs
lelkiismerete, és nem gondol tettei következményeivel.
Zója Kozmogyemjanszkáját
1941-ben a németek, mert német lakta házakat gyújtottak fel, letartóztatták, és
felakasztották. A Nagy Sztálin ezért kitüntette a Szovjetúnió hõse címmel.
Tudta miért teszi. Példaképet kell adni a fiataloknak! Adott. És jól jegyezzük
meg, a fiatalok ilyenek. Lelkük tiszta gyolcsára az elsõ bejegyzéseket,
felnõttek kézjegyei teszik… Hogy mire fordítják ezt le azután a maguk számára?!
Akkor a szovjet lányok és fiúk olvasták Fagyejevet, és vitték Zója fényképét
magukkal a frontokra. De olvasták, mert olvastatták a könyvet velünk, az ’56-ban
hirtelen felnõtté lettek is. Nemcsak a romantika hatotta meg a Pesti Srácokat,
de a módszerekbõl is tanultak. Végvári Vazul atya, a ferences szerzetes, aki a
Budai Vár utolsó parancsnokaként szentelte fel az emléktáblát a Dísz tér 3-ban
évekkel késõbb, a katona, a szerzetes, és a tanár nézõpontjából magyarázta ezt
nekem, életemnek egy csodálatos pillanatában. Amikor ketten voltunk együtt,
egyedül a 301-es parcellánál. Oda vitt elsõ útja, mikor még csak hazalátogatott…
Magával vitt. Társait köszönteni a kopjafák alatt…
De, hol voltunk már
’41-tõl, ’56-tól, ’89-tõl. Mikor eljött Zója születésének 85. évfordulója, és
felterjesztették, nem viccelek, szentté avatásra a kommunista, ateista, gyilkos,
partizánlányt…
Lehet, hogy ez a XXI. az
abszurd százada?! Az ilyen nincs, nem is lehet, és mégis ez van korát éljük?
Az elmúlt vasárnap este
jövünk haza a szentmisérõl vendégeinkkel, keresztlányommal, férjével és
kislányukkal, a 14 éves Mikita Dorka Júliával, aki megérdemli, hogy leírjam a
nevét. Végül is mindenki internetezik, nemcsak mert napok óta utazva, nem volt
gépet nyitni módjuk, és a munkájukhoz is tartozik. De látom, azért félszemmel õk
is nézik a HÍR TV-t.
Félszemmel?! Mekkorát
tévedek!
Attila bácsi! – kiált fel
Dorka –, és nekem kell néhány pillanat, míg megértem, ki az az Attila bácsi,
akit Dorka a szíve együttérzésébe fogadott, majd a szemében tán egyik legnagyobb
magaslatra a katedrára emelt.
Császár Attila!
Attila bácsi, ezt egy tanár
sem csinálta volna jobban! – Lelkesedik, sajnálkozik, felháborodik.
Megfogalmaz
helyettünk. Pirosra gyúlt arccal. Csak úgy feszíti az indulat…
Bátyám unokájában látom a
14 éves „hosszú copfos barnalány” önmagamat, 1956 október 23-án az Illyés és
Szabó Lõrinc esten Miskolcon, melynek végére azzal jött értem édesanyám, hogy
Budapesten kitört a forradalom…
Unokáinknak az ajánlása
köteteimnek… Mert nem mindegy mit adunk életútravalóul nekik.
Mi is a Gránit?!
Mit ajánljak, mit vegyünk
elõ? Az Ásvány-Közettani, vagy az átélt, átadandó számunkra meghamisíthatatlan
történelmi ismereteinket?!
A 301-es parcellát a
mélységi, magmatikus kõzettel újították fel 2014-ben…
Vigyázzunk arra(!) a
sziklaszilárd gránitra!
Kapcsolódó cikkek: