" – Hecsedli. Várjuk a postást – mondta Bányai, az író és letette a kagylót. Régi, jól bevált, mondhatni egyezményes szövegük volt ez Zsengellérrel, a költõvel arra az esetre, amikor már mindent megbeszéltek, ami eszükbe jutott, s valamelyikük úgy gondolta, ideje lenne befejezni a trécselést, mert az alsónemûjük is rámegy a telefonszámlára. A hecsedli azt jelentette, hogy az író jobb híján – no meg pénz híján is – csipkebogyót gyûjtött õszönként teának, hogy azzal is teljen az idõ, amíg eszébe jut valami olyan épkézláb történet, amelyet el lehet adni valamelyik irodalmi folyóiratnak."
T.Ágoston László
A
hecsedli meg a postás
–
Hecsedli. Várjuk a postást – mondta Bányai, az
író és letette a kagylót. Régi, jól bevált, mondhatni egyezményes szövegük volt
ez Zsengellérrel, a költõvel arra az esetre, amikor már mindent megbeszéltek,
ami eszükbe jutott, s valamelyikük úgy gondolta, ideje lenne befejezni a
trécselést, mert az alsónemûjük is rámegy a telefonszámlára. A hecsedli azt
jelentette, hogy az író jobb híján – no meg pénz híján is – csipkebogyót
gyûjtött õszönként teának, hogy azzal is teljen az idõ, amíg eszébe jut valami
olyan épkézláb történet, amelyet el lehet adni valamelyik irodalmi folyóiratnak.
Tulajdonképpen afféle unalomûzõ idõtöltésnek szánta ezt az elfoglaltságot,
amikor nyugdíjba került. Úgy gondolta, hogy a keze és az agya egyszerre
dolgozhat, miközben a szekrény tetején a tálcákban szárad a vitaminbomba. Igen,
így mondták a rádióban, hogy vitaminbomba, mert állítólag nagyobb a C-vitamin
tartalma, mint a citromnak.
Amikor kiszaladt a tolla alól egy-egy novella,
elküldte valamelyik folyóiratnak, amelyikrõl úgy gondolta, szívesen közölné a
régrõl ismert szerkesztõ, vagy rovatvezetõ. Az évek múlásával egyre kevesebb
lett a régi ismerõs és egyre több a válasz nélkül hagyott levél. Olyan is akadt
az újdonsült lapigazgatók, fõszerkesztõk között, aki azt írta, hogy szívesen
közölné a vélhetõen ifjú tehetség szárnypróbálgató, de mindenképpen figyelemre
méltó mûvét, de legalább néhány sorban írja meg, ki õ és mivel foglalkozik.
Amikor elküldte az életrajzát, s azt is megírta melyik irodalmi lexikonban
tanulmányozhatja a munkásságát, kiderült, hogy több évre való iromány fekszik a
szerkesztõ úr asztalán, s különben se futja honoráriumra a lapnak.
–
Hecsedli – dünnyögte maga elé kesernyésen az író.
Aztán vette a nejlon reklámszatyrot, meg a bõrtenyerû vászonkesztyût és elindult
az erdõ szélére csipkebogyót gyûjteni. Másnap elõvette a maga barkácsolta
szivarvágóra emlékeztetõ célszerszámát. Levágta a piros bogyó két végét,
kettészelte, kikaparta a magját, aztán fölrakta a szekrény tetejére a szárítóba.
A felesége meg naponta nézegette, elég száraz – e már, össze lehet – e borogatni
a kiselejtezett párnahuzatba, nehogy beleessen a muslinca.
–
Ennek az embernek olyan furcsa ötletei vannak
néha…– mondogatta az asszony.– Ahelyett, hogy olvasgatna, rendezgetné a régi
írásait, mint a többi normális nyugdíjas, nekiáll hecsedlizni. Mi a fenének ez a
rengeteg hecsedli? Ha egész évben csak ezt fõzzük teának, akkor is sok. Nem
ennyi, hanem a fele is. Rendben van, karácsonyra elosztogattunk egy csomót a
gyerekeknek, meg a rokonoknak. Egyik évben még a piac sarkára is kiállt árulni,
míg a rendõrök el nem zavarták. Hát hiányzik ez neki, hogy vénségére a rendõrök
zavarásszák a piactér körül?
Egyik nap talált az erdei tisztáson egy hatalmas
rózsabokrot olyan nagy és égõ pirosra érett csipkebogyóval, mint egy jól fejlett
makk. Felhúzta a bõrtenyerû vászonkesztyûjét és elkezdte kopasztani a bokrot.
Lelki szemei elõtt már látta a kibelezett, vastag húsú gyümölcsöt. A tálcán úgy
sorakoztak egymás mellett a formás szemek, mint valami rubint hadsereg. Hallotta
az indulójukat is, melynek ütemére egyszerre léptek. Léptek. Igen, már majdnem
félig volt a reklámszatyor, amikor léptek zaja, meg az ágak surrogása
hallatszott az ösvény felõl. Aztán elõbukkant a léptek gazdája is. Kissé
ápolatlan külsejû, rég nyírt hajú és szakállú, idõtlen arcú férfi. Egyik kezében
ruhafélével tömött szatyor, a másikban jól megtermett husáng.
–
Hé! – kurjantott az íróra. – Aztán nehogy má’
elvidd a madaraim kajáját! Hallod? Húzz el a sunyiba a bokromtul, mert fültövön
váglak!
–
Jó napot! –Válaszolt Bányai, s úgy tett, mintha
nem is félne az erdei embertõl, pedig még a bokor ágát fogó keze is
megremegett, amikor meglátta. Pillanatok alatt fölmérte a helyzetét és az
esélyeit. Az elõzõ siralmas volt ezzel a láthatóan mindenre elszánt vademberrel
szemben, a második meg ebbõl eredõen szinte a nullával egyenlõ. No, igen –
gondolta -, de vert helyzetbõl legszebb a gyõzelem. Ha szóra bírhatná, és
megírhatná a történetét… Elengedte a bokor ágát, s kissé hátrább lépett.
– A
szatyor marad – mondta a másik parancsolóan, és koppantott egyet a bot végével.
– Maga
is gyûjti a hecsedlit?
– Gyûjti
a fene. Nem veszik át a gyógynövényesek. Nem tudtad, haver?
– Én
csak úgy magunknak, a családnak télire, teának…
– Csak
úgy… áhá, aztán pont az én bokromrul…
– Már
megbocsásson, de mi az, hogy a maga bokra? Ez itt emberemlékezet óta városi erdõ
volt…
– Az vót,
de most már nem az. Eladták. Ezt se tudtad, haver? Hú, de buta ember vagy te,
haver. Mit szoksz csinálni, amikor nem a hecsedlit lopod?
– Író
vagyok – húzta ki magát Bányai. - És maga?
– Én e?
Fogadjunk, hogy nem tudod kitalálni! Nem hát, ne is törd a fejed, inkább
megmondom. Itt lakok az erdõben. A tulaj megengedte. Én voltam itt elõbb. Már
több mint tíz éve itt lakunk a haverokkal. Azóta, hogy…– Megkeményedett az arca,
újra koppantott egyet a botjával – Semmi közöd hozzá! Elég az, hogy én voltam
itt elõbb, aztán megegyeztünk, hogy az övé az erdõ, én meg itt lakok. Aztán azt
engedek ide, akit én akarok. Téged nem akarlak. Tiszta, haver? Menj a sunyiba
írni! Mit szoksz irkálni, újságot, meg ilyeneket?
– Azt
is, meg könyvet, novellát…
– Sok
dohányt adnak érte?
– Azt
éppen nem mondhatnám…
– Akkor
meg mi a francnak firkálsz? Az a hobbid? Meg a hecsedli mi? Egyiket se veszi meg
senki. Láttam én rögtön, hogy nem vagy százas… Tudod, én még csak levelet írtam,
amikor udvaroltam az asszonynak… na de hallod, a hecsedli csak könnyebb…
– Az,
könnyebb…
– No,
lásd, kivel van dolgod – gondolkodott el az erdei ember. — Fogd a szatyrodat,
aztán húzz el a sunyiba írni! Nem neked való az erdõ, haver… Túl sok itt a fa,
papírt meg csak akkor használunk, ha alá kell gyújtani.
– De
hamar megjöttél – fogadta otthon az asszony.– Tán lekopasztották a bokrokat a
kóbor apácák?
– Azok
éppen nem – tette le a szatyrát Bányai –, csak eladták a talpunk alól a városi
erdõt
Másnap
délben csörgött a telefon Zsengellér hívta, a költõ. Egykor kollégák voltak, õ
is újságot szerkesztett, és szelíd hangú lírai költeményeit diákok szavalták a
mûvelõdési házak pódiumain. A nõk, az istenadta nõk meg arról álmodoztak, hogy
nekik, csak nekik írja szerelemtõl mámoros szonettjeit. Ez a sármos,
észveszejtõen jóképû, szellemes és bohó ifjú poéta… Mind õt akarták, egyedül
csak õt. Zsengellér is csak õket akarta, valamennyit. Aztán rájött, hogy akarat
ide vagy oda, mégse lehet valamennyi az övé, de képtelen volt eldönteni, hogy
hát akkor melyik a sok közül. Addig – addig halogatta a végsõ szó kimondását,
míg egy nap azt látta a tükörben, hogy ott, annak a pasasnak a szeme sarkában
szarkalábak tanyáznak, a hajdan dús fekete hajában meg oda nem illõ ezüstös
szálak csillognak. Nem esett kétségbe. Uborkaszeleteket rakott a szeme alá, és
egyenként kigyomlálta a tolakodó hajszálakat. Csak akkor lepõdött meg egy kissé,
amikor úgy érezte, hogy a költeményei egyre tökéletesebbek, mégse õt akarja már
minden nõ. Sõt, a szerkesztõ asszonyok se borították föl a laptervet, hogy az õ
verseit közöljék. Elmaradtak a kiemelt honoráriumok is Megsértõdött, és
elhatározta, hogy ha õk így, akkor majd õ is úgy. Sõt, az is lehet, hogy már nem
is akarja õket annyira. És fõleg nem mindegyiket… No, hát végül is így maradt
egyedül. Aztán kiderült, hogy a lapszerkesztéshez lojalitás kell, nem költõi
tehetség, és a rokonkislány is át tudja vinni a nyomdába a kéziratokat.
Zsengellér még csak ötvenéves volt, nem érett meg a nyugdíjra. Szabadúszó lett…
Csak éppen az úszás nem ment neki.
Nem
értette, hogy is van ez. Õ ugyanaz a ragyogó tehetségû, jó tollú költõ,
szerkesztõ, aki tíz, vagy húsz év elõtt volt. Ehhez nem férhet kétség. Igaz, a
pénzügyekhez soha nem értett, de volt egy biztos keresete, s amire nagyon
kellett, mindig telt belõle. Most meg mindenki vele packázik. Megkötik vele a
szerzõdést egy -egy írásra, szerkesztésre, mire elkészül, kiderül, hogy nem is
az kéne, vagy éppen elfogyott a pénzük. A folyóiratok, meg ha közlik is a
verseit, a szerzõdés mellé rögtön küldik a lemondó nyilatkozatot, mely szerint a
fenti honoráriumával a lap fennmaradását kívánja támogatni. Egyszer
felháborodottan felhívta a szerkesztõt, mondván, hogy õt se támogatja se a pék,
se a hentes. Nem is jelentek meg többé a versei abban a folyóiratban.
Az idõ
tájt lett egyezményes szófordulattá a „várjuk a postást”. A zöldegyenruhás, nagy
táskás postást, aki megbízólevelet, netán jól fizetõ szerzõdést hoz a
táskájában. Sõt végsõ soron még az is elõfordulhat, hogy a pénzes postás csönget
be és leszámolja a villanyszámlára valót...
– Te,
Józsikám –mondta a köszöntõ szavak után –, a Peti említette tegnap, hogy látott
valami amatõr verspályázati kiírást. Húszezer az elsõ díj. Megnéznéd nekem az
interneten? Délután kikapcsolták a telefonomat, mert nem érkezett be a dohány.
Nem hát, mert már tegnapelõtt meg kellett volna hoznia a postásnak a honort, de
még ma se járt felénk. Nem is tudom, négy vagy öt szerkesztõség tartozik nekem,
miközben kikapcsolják a telefont, így aztán internet vonalam sincs…
– Most
honnét beszélsz, Ferikém?
– Ja,
persze, még ezt se mondtam… Beugrottam a Jancsiékhoz, innét hívlak. Különben az
este feljött hozzám a közös képviselõ, hogy fizessem ki legalább a háromhavi
közös költséget, mert különben beperelnek. Holnap meg jön a gázszámlás csaj…
– Tudod,
hogy szívesen segítenék, Ferikém, de hát az én nyugdíjam is…
– Ugyan,
ne is említsd! Nem panaszként mondom… Különben sincs semmi vész. Ha megnyerem a
húszast a pályázaton, meg a hetilap megadja a cikkeimért a másik huszonötöt, a
könyvkiadó a szerkesztésért az ötvenest…
– A
végén még kiderül, hogy milliomos leszel…
– Nem
állunk rosszul, Józsikám…Tudod, hajtok, mint a güzü, csak ez a fránya postás…
– Az.
Mindig csak a postás, meg a hecsedli. Képzeld, eladták a városi erdõt, pedig van
benne egy olyan csodálatosan szép csipkebokor akkora hecsedlikkel…
– Ez
aljasság. Csak úgy, ukmukfukk eladták? - Aztán némi csend után visszatért a
saját gondjaihoz. - Mit gondolsz, ha írnék egy elégiát a rózsabokorról, vagy egy
tökös szonettet hecsedli címmel, meg lehetne vele nyerni azt a pályázatot?
Különben ma már írtam egy verset. Az a címe, hogy A szeme. Tudod a villamoson
láttam meg. Ott állt a kapaszkodónál… Te Józsi! Annak a nõnek olyan gyönyörû
szeme volt, és ahogy ott állt mellettem, és összekoccant a vállunk…
–
Megszólítottad?
– Nem,
nem volt rá idõ. Leszállt. Viszont akkor már megvolt az elsõ két sor. Ha lesz
internetem, majd átküldöm.
– Jó,
küldd! Egyéb újság?
– Nincs
semmi lényeges. Kissé döcög, de megy a szekér.
– Hát
akkor… Hecsedli, és várjuk a postást.
– Igen,
Józsikám, a gyönyörû, hecsedli szemû postást.