Inkább csak léptek emléke a talajon

"A regény hõse; hõs, ugyan már; egy szállodában kezdi meg saját életezését. Megfogan a rijekai Bonavia hotelben, s valamikor, az emberélet útjának olyan kétharmadánál, megpróbálja rekonstruálni eddigi évtizedeit. Családregény tehát, többszörös szálakkal, messze múltba nyúlóan, de hát mi nem az, ami a születésünk elõtt történt? Vagy akár – tegnapelõtt. "

Tamási Orosz János

Inkább
csak léptek emléke a talajon

Elsõbben[i]
is a címrõl, bõvebb idézettel, hogy utaljunk egy késõbben említendõ párhuzamra:
„Elindult hát egy úton; nem is
út volt, inkább csak léptek emléke a talajon, valamilyen mezsgye; elvénült,
foszladozó drótkerítés maradványa mentén vezette tovább – karbantartását
láthatóan elhanyagolták, hagyták, hogy az idõ szétrágja, elfeketítse –, a
küldött ujjhegyével könnyedén megérintette rozsdamart, málladozó tüskéit:
kezdetnek ügyes – állapította meg”.
Eddig az idézett bekezdés, de a cím mindig késõbb jön, most akkor kezdjük az
elején: 'ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajt', jutott eszembe
ez a nosztalgikus formájában még ártalmatlannak tûnõ rigmusocska,
Dragan Velikiæ
új könyvébe lapozva. Abban a pillanatban még a mûhelyre gondoltam, a
NapKút Kiadóra;
lám, milyen érdekes, talán nem
csak véletlen, hogy egy újabb
szerzõ a hozzánk valahogy kötõdõ írók közül; az imént olvastam
Goszpodinovot,
elõtte Popovot,
mindketten beleszõttek munkáikba valami kis nekünk való láncszemet, s íme,
Velikiæ, aki új könyve felütésében, a nyitó dialógusban
Márait
emeli a szövegbe; s majd bõven adunk neki színhelyeket Budapestrõl is.

A leginkább persze õ
az, mármint Velikiæ, akinél biztosra mehetünk e tekintetben. Csak néhány
támpontot említvén tõle: az Orosz ablak címû regényének jelentõs része
egyenesen nálunk szövõdik, a Bonavia, mai mutatványunk, velünk kezdõdik,
egy korábbi – A Bréma-ügy – csapdába ejtõen mesél egy pesti kuplerájról,
az Astoriáig parfümillatban úszó Magyar-utcáról, de akkor már hadd szóljon errõl
– a magyar kapcsolatról – még egy mondat - „Egy magyar zenészhez ment
férjhez, aki a cirkuszban hegedült, azután Rómában vendéglõt nyitott Piccolo
Budapest néven, többé soha semmit nem hallottam róla”. A kiadó talán
legkorábbi Velikiæ-opuszában olvashatjuk ezt (A Domaszewsky-dosszié), az
„életezés” címû gyerekkori játék definiálására hivatott példaként. Egy névbõl,
vagy egy ezt tartalmazó félmondatból kibõvíteni, pótolni, felépíteni a
történetet; félig, vagy tán egészen kitalált mesét szõni, bár egészen sohasem
kitalált, hiszen a név – valós. Már akkor persze, ha az adott hivatkozás pontos,
ha azt eleve nem szövi át, burkolja be valamiféle tökéletesnek hitt, gondolt, de
valójában nem az, nem olyan emlékezés, vagy annak foszlánya.

Úgy inkább csak egy név
hangzásának emléke - egy lépés emléke a talajon.

E rövid hangulatkeltés
után beszéljünk hát a könyvrõl, elõtte viszont a szerzõrõl, még elõbb a saját
mai szerepemrõl. Ezt most tisztázni vélem, mert azt gondolom, kicsit sok
személyes érintettségû – olvasói – mondatot fogok kibeszélni, és szinte semmit,
az eddiginél mélyebbet, valamilyen irodalomtörténeti megvilágításról. Mert
hiszen az én feladatom, úgy vélem, az, hogy rábeszéljem az olvasókat, önöket, a
kötetre, s rá a szerzõre. Azt kell hát kimondanom: hogyan s miért hatott rám,
ezért talán Önökre is fog, remélem; végképp nem a lexikális szócikkek
ismételgetése, újrafogalmazása hát itt a lényeg. Ezt még tovább facsarva: én
valahogy mindig kevesebbet foglalkozom a könyvesboltokban a szerzõ, szerzõk
személyével. Futólag persze, már a polci besorolás miatt is, hisz ottan ez a
sorvezetõ, de például az újdonságok között elõfordul, hogy a borító s a cím után
azonnal a szövegbe lapozok – néha, amikor idõm van; ha van idõ, persze; akkor
tudatosan is játszani kezdek, próbálván kitalálni: honnan érkezett az író, épp
ide. Melyik nemzet sorsos küldötte, milyen táj zengzõ üzenetét hozza, ha már az
imént nem átallottam bokrétázni, ugye.

Na hát, Velikiænél a
tudás zavarba hoz bennünket. Az õ esetében elmarad a játék lehetõsége,
legalábbis számomra, s így az Önök számára is, hiszen tudom, hogy szerb író,
Szondi Gyuri az elsõ pillanatban belemondta a telefonba, szóval itt nem lehetett
életezni – és mégis. Mert az ember elolvas tíz-tizenöt oldalt, ahogyan kell, az
elejétõl, majd elõre lapoz, találomra belepörgetve – nem, nem a végére kíváncsi,
ugyan már, több komolyságot kérek – és leteszi, kézbe veszi a korábbi köteteket;
így, sorrend szerint próbál áttekinteni, összefogni, megérteni valamit; azt hát,
nevezetesen, hogy ez a szerb író szerb író-e? Vagy, elsõbben is, az a sokak
szerint nem is létezõ fura figura, akinek szellemiségét, auráját,
gondolkodásmódját olykor kétségbe is illik vonni, mármint hogy akkor van-e hát
az a bizonyos közép-európai író? A fogalmat akként szokás, ugye, betámadni, hogy
keletközép-európai, vagy középkelet-európai, ez a dialógus-meder többnyire
azonnal elviszi a társalgást a lényegrõl; s úgy szokott folytatódni – a
közép-európaiság, mint jelzõ, nem tér, hanem gondolat, s nem idõfolyam, hanem
önmagába zárt pillanat. Ami akár végtelen kiterjedésû is lehet. Olyan pokolian
végtelennek tûnõ, mint minden illúzió. Egy erre kifutó polémiával azután nincs
is baj, csak megfogjuk a lényeget, ha kerülõ úton közeledve is, de nem lehet
másképp; olyan ez, mint a majdnem mindent egyaránt jellemzõ szándék e tájon:
eljutni B-bõl A-ba, de csak B-bõl B-be sikerül. Belgrádból Budapestre, s Bécsbõl
már mindig vissza, és eljutni Bukarestbe, Brassóba, Brünnbe; bocs a szójáték
miatt, talán nem ártott - megint van mire figyelni. És azt is tudom, hogy hát
Bozsony, Barsó, meg Biev kilóg a sorból, de majd többet iszunk a borból, s úgy
bakkantjuk a bötûket, ahogyan jól esik. Itt, ahol talán nem is más a valódi
nevük, abban a mély rétegzõdésben, ahová sohasem látunk be, még emlékeink révén
sem. 

Oda, ott, ahol talán
semmi sem történt meg, mert minden, ami volt, az emlékekben s az emlékezésekben
ölt testet, s azok hajlamosak eltérni attól, ami történt. Minden csak történések
emlékének tûnik, annyi minden marad rejtve, hogy még azt sem tudjuk, mi
felejtõdik ki s el; valami fontos, vagy éppen ellenkezõleg, valami lényegtelen,
amit jobb is kihelyezni az elbeszélések rendjébõl. Már Velikiærõl van szó,
konkrétabban, mint eddig, s persze, ez után sem lehetek tárgyiasabb; azt hiszem,
õt megérteni s megszerettetni Önökkel csak úgy lehet, ha azt próbálom
elfogadtatni, mint kiindulópontot: ne akarjanak tõle történeteket. Kapnak,
persze, minden van, ha nem is a hagyományos formában; bár ki ír ma már
hagyományos formában; s ez nem panasz, ez öröm, csak mondom; de épp ezért
olvasni sem szabad a megszokott módon. Ami történik, csak akkor egészül ki, ölt
tökéletes testet, ha az olvasóban nem csak tovább folytatódik, hanem hát az elsõ
mondatoktól kezdve kialakul valamiféle titkos viszony a szöveg és az olvasó
között; hatnak egymásra, egy hívószó elõhív valamilyen rezonanciát, az ekkor
születõ gondolat nincs a szövegben, de határozottan látjuk, akár betû-híven, az
agyunkban. Baj akkor van, ha ezt mesélve ajánljuk barátunknak, szinte szó
szerint benne van, mondjuk, az a bécsi délután, tudod, annyiszor meséltem; s õ
pár nap múlva megkér, mutassuk meg, nem találja; nem is fontos, legyintünk a
kezdeti makacs keresgélés után, õ bölcsen mosolyog – tudod, köhint, azt még nem
is meséltem, hogy. Közben ujjai görcsösen tartják a könyvet, mi tudjuk, többé
nem kapjuk vissza, sebaj, Márai is bukta a Shelleyt, majd Gyuritól
kunyerálunk még egyet.

Ezt kicsit
elkönnyedkedtem, de errõl van szó, bár meglehet, kell valami ennél pontosabb
ajánló. Hát azonnal lesz, ám elébb még néhány mondat a már említett korábbi
regényrõl: A Bréma-ügy címûrõl. Azért hozom ide, hogy mindenkit felbiztassak
annak beszerzésére is: esszenciája, definíciója, lényegi körülhatárolása az
mindannak, amit írói technikáról Dragan esetében tudni kell. És az olvasásnak
azon korántsem kihívóbb, ellenkezõleg, mélységesen szebb, lélekbontóbb, felemelõ
örömérõl – amirõl, az Istenre kérem Önöket, le ne mondjanak. Ha valamiért, akkor
azért megéri: ha eljutnak vagy visszatérnek Berlinbe, akkor a
Kurfürstendamm 217.
falán láthatnak egy emléktáblát. Tartalma kettõs,
Robert Musil
nevét ugyanúgy õrzi a véset, mint könyve címét – tudják:
A tulajdonságok nélküli ember.
A párhuzamot itt és most korántsem nehéz megemlítenünk, hiszen Velikiæ
imént ide hozott könyve egy Musil-idézettel kezdõdik, s
amúgy egy Pessoával zárul – nagy tisztelettel jegyzem meg: ez már nem is mankó
nekünk, olvasóknak, hanem járókeret.

De most a Bonaviához
vissza, s az ígért tartalmi kivonathoz. (A hasonló emléktábla késõbb kerül majd
az épületre – mert, nyugi, fel fogják szögezni.) A regény hõse; hõs, ugyan már;
egy szállodában kezdi meg saját életezését. Megfogan a rijekai Bonavia
hotelben, s valamikor, az emberélet útjának olyan kétharmadánál, megpróbálja
rekonstruálni eddigi évtizedeit. Családregény tehát, többszörös szálakkal,
messze múltba nyúlóan, de hát mi nem az, ami a születésünk elõtt történt? Vagy
akár – tegnapelõtt. És az történt-e, valóban, amirõl tudunk, vagy az, amit
hirtelen másképp kell elfogadnunk, valahol Bécsben; amikor megérintenek
bennünket a párhuzamos valóságok bizonyosságai. S miközben felfejtõdik egy
lehetõsége a múltnak, szövõdik a szálak saját logikájából fakadó vászon, ami
majd feslik, hogy a hasadó kárpit mögül kibukkanjon egy másfajta mentés, „sehol
egy szilárd pont, sehol egy elmozdíthatatlan kép”, tudatosul ennyi bennünk,
noha maga a könyv nem válik követhetetlenné. Aránylag gyorsan összegzõdik
számunkra a metafora szerzõnk által itt követett szublimátuma, ám sokkal
lényegesebb érzéssel ismerkedünk meg: azzal, ami „mindvégig két világ között
ingadozik”, idézet vége. 

Ami hát ez az egész „középeurópaiság
mint lét” nyomorúsága. Amit elfogadunk, mert ezt a lapot osztották, csekély
vigasz, hogy minden rajtunk kívül történik meg, sok közünk nincs hozzá, akkor
sem, ha nagyon sok van, mert a választás, na, az nincs. És mert nincs, minden
szépen meg is ismétlõdik, és minden ugyanaz, ha a színhely változik is; a
regény, tegyem megint olvasóbaráttá ezt az ajánlót, úgy mesél a magyarországi
korrupcióról, annak leghétköznapibb útszéli rétegeirõl, hogy hát külön szólok:
azért ezt a könyvet Velikiænek meg kellett írnia, azt Bognár Antalnak le
kellett fordítania, nem egyszerû, noha annyira bonyolult sem, ez éppen
Bognárnak, aki regényíróként épp oly otthonos a történetek párhuzamos rétegeinek
egymásra vetítésében, mint Velikiæ; ettõl még jár neki a piros pont; szóval
értsük: ez a korrupciós sajátosság annyira nem új keletû valami, mint ahogy azt
így minapában láttatni szeretnénk. No de Belgrád is megéri a pénzét, a város, a
házmestereivel, akiknek egyetlen céljuk van: „legyen a világból rongyszõnyeg”.
Ahol „a nincstelenek mindent ellopnak”. A város, ami az „ideges
emberek menhelye”. Ahol „mi, zsiványok, mi vagyunk a legnagyobb hazafiak”.
A város, az élettér, amelyben „mindezt a képmutatók falják, a napisajtó
hûséges olvasói. Szent embert keresnek, aki majd helyettük vállalkozik az
angyalságra. A szent teljesíti a tisztességet, õk meg majd ócska kofák, csalnak
a mérlegen, és nagy átéléssel sóhajtoznak a vasárnapi istentiszteleten. A
monitorok elõtt bloggerek, arc nélküli emberek. Irigykedõk és bõszek”. És
ugorjunk az idézet végéhez: „Mindenki áruló, aki kinyitja a szemüket. Felette
rövid úton ítélkezünk. Útonállókat hõsöknek. Népmondák potyautasai szentté
avatva. Élet – átugorva”.

S az elrugaszkodás –
inkább csak léptek emléke a talajon, ugye. Mondjuk ki gyorsan: nem csak
Belgrádban. Sõt. De hát a tér ugyanaz, errõl próbáltam felvillantani valamit a
közép-európai lét taglalásánál. Hogy annyira egyformán alakul itt minden, a
politikai irányzatok másodlagosak, a mögöttes szürkesége felismerendõ ebben, s
ha valamiért, hát ezért nem akarjuk felismerni. Csencselünk minden megfoghatóval
s megfoghatatlannal, de nem mi, hanem õk, mi legfeljebb elnézõen mosolygunk,
miközben az écát, a tippet, a lehetõséget azért megvizsgáljuk. Eltanuljuk. Kéz a
tilosban, tekintet mindvégig megvetõen kontaktál. Mármint, khmmm, természetesen,
lásd az iménti idézetet, Belgrádban. Hol máshol. Tényleg ennyi kibeszélés volt
most csak, hosszú árnyékká nyúltam a mai délutánon, s tartozom még mindig pár
mondattal, mindenekelõtt a címrõl. Kertész Imrétõl való, egy régebbi
regénye – A nyomkeresõ – ötödik fejezetének harmadik bekezdésében
található. Adta magát – minden mást; hangsúlyozását annak, hogy egymáshoz
mérve a két írót messze szó nem lehet aránytalan különbözõségrõl, hogy Dragant
rég azon mércével kellene mérni a világirodalomban, mint Kertészt, s azt, hogy
ez a feladat a nemzetközi ítészek elõtt már ma elengedhetetlen és
szükségszerû; de tehát én ezt itt most, mint mondtam, az
irodalomtörténészekre hagyom, ha mi eddig sem tettük, most se távolodjunk el az
élõbeszédtõl. Ám annyit hozzátennék, még mindig Kertésztõl, hogy amit én
firtattam, meglehet, épp az egyik lehetséges válasz kedvéért, errõl a nem létezõ
szellemiségrõl, a „közép-európaiság” entitásáról, arról õ így beszél: „….hogy
miért termékenyíti meg a magyar irodalom a német szellemet, egyszerre rájöttem,
hogy a számûzött vagy elpusztított magyar polgári kultúráról van szó, errõl a
törékeny entitásról, amelyet idegen testként kivet magából a szellem….”.

Nekem így most
hirtelenjében ennyi jutott eszembe. Dragan Velikiærõl. Lenne még más is, persze,
de nem húznám tovább az idõt. Ami hát nincs is, csak lepereg, kitöltjük
emlékekkel, de semmi tanulság, persze. Még csak annyit, legvégezetül, a kezdeti
bokrétázásról, hogy igen, van annál szebb s igazabb szavunk is arról, amikor a
kezdetben ártatlannak tûnõ nosztalgiák dermesztõ gyakorlattá válnak; ilyenkor,
ha már bokréta, s ha már legyen a világból, akkor tegyük ide, mai záróraként: „ha
már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”. A maga bokrait Dragan
Velikiæ is szorgalmasan elültette. Köszönjük meg.