"Amit ennek a könyvnek a lapjai feltárnak, minden emberi képzeletet felülmúl. Borzalommal tölt el annak a sok gyászterhes esztendõnek a felszín alatti arca, amelyet Rózsa a rákényszerített tragédiák máig sajgó fájdalmával, de érzelgõsség nélkül, elénk tár. " - Dobos Marianne írása
Dobos Marianne
Gyászterhes esztendõk felszín alatti arca
Egy
hosszú beszélgetésünket, amelyben életét mondta el nekem, valahogy így fejezte
be Polcz Alaine: „Tudod, ha visszagondolok, rettenetesen nehéz volt. De így
kellett történnie. Minden eseménynek meg volt a helye és a tanulsága életemben.
Azok nélkül nem lettem volna az, aki vagyok…”
„És nem
tudtál volna annyit adni a világnak, amennyit adtál…” fejeztem be magamban akkor
a gondolatsort.
Ez a
gondolatsor az, amelyik mindig újraéled bennem, amikor egy rendkívül szép, de
nagyon nehéz élet szõttesének nemcsak a színét, de a hátoldalán az azt alkotó
szálak futását csodálom.
Így
vagyok most is, amikor az erdélyi származású és a kanadai Torontóban élõ Dancs
Rózsa eddigi életére visszatekinthetek és eddigi életmûvébe bepillantást
nyerhetek. „Tûzvigyázó Rózsa”, ahogy Varga Gabriella nevezte,
Érmihályfalván született és ma Torontóban áll a strázsán, ahol a Kalejdoszkóp
- Kaleidoscope címû, magyar-angol kulturális folyóirat fõszerkesztõjeként, a
Kaleidoszkóp Hagyományõrzõ Klubon keresztül a magyar nyelv õrzõje, kulturális
értékeink terjesztõje.
Rózsa, a
közép-európai kommunista elnyomatás egyik kétszeres eltiportja, az Erdélybõl
Kanadába érkezett magyar asszony, ahogy kiszabadult iga alá kényszerített
helyzetébõl, a szabad levegõn lélegzethez jutva, elkezdte a szétszórt magyarokat
is összefogni. Folyóiratot indított - maga és honfitársai körül igazi kulturális
légkört teremtve, hogy a hazájukat vesztett emigránsok ismét magyarnak érezzék
magukat. És ez a folyóirat visszajutott az anyaországba. Amikor megkaptuk
egy-egy számát, csodálkoztunk. Aztán megszerettük, becsülni kezdtük. És amikor
könyve bemutatója alkalmából hazánkba visszalátogatott, emberi-baráti
közelségében is megértettük, milyen szívós munkára volt és van szüksége, hogy
ezt a kulturális szellemi otthont ott, a távoli kontinensen megszerettesse.
A Szabad
Magyar Újságírók Szövetségének az 1956-os forradalom és szabadságharc
negyvenedik évfordulója alkalmából kiírt pályázatán elsõ díjat nyert a „Vaddisznók
törték a törökbúzát” c. novellájával. 2000-ben ezzel a címmel jelent meg
írásainak az a gyûjteménye, amely szintén elsõ díjat kapott a clevelandi Árpád
Akadémiától.
És ez a
címe a Kairosz Kiadónál 2010-ben az írónõ néhány esszéjével kiegészítetten
megjelent, életrajzi ihletettségû magnum opusának is. Így kell neveznünk,
nem egyszerûen könyvnek vagy kötetnek, mert ezt érdemli ki: Magnum Opus. Abban
az értelemben, amint azt a Wikipédia magyarázza: a magnum opus latin kifejezés,
jelentése „nagy mû”, angolul „great work”, amely egy író, mûvész vagy zeneszerzõ
legnagyobb, valószínûleg legjobb alkotását jelöli.
Szerintem addig nem kaphatna érettségi bizonyítványt a Kárpát-medencében a
magyar diák, amíg ezt a könyvet el nem olvassa. Soron kívül, azonnal vétetném
fel a kötelezõ olvasmányok közé, nemzeti klasszikusaink alkotásainak sorába.
Mert végre be kell látnunk, hogy mindenkinek ismernie kell a saját történelmét!
Amit ebben a könyvben olvasunk, azt mi, a szerzõ kortársai jobbára sejtettük, de
elhinni még legrosszabb rémálmainkban is alig tudtuk. Rózsa megidézi ebbõl a
történelembõl azokat az évtizedeket, amelyeket õ megélt mint magyar értelmiségi
a kondukátor Romániájában, ahonnan menekülnie kellett két kisgyermekével, mert
nem tehetett másként. Hogy miért? Mert nem akarta tovább éheztetni a gyermekeit,
nem akarta, hogy kiszolgáltatottságukban lelki nyomorékokká váljanak. Mert
amikor húsz liter benzinért könyörgött, hogy szívmûtétre javasolt kisfiát a
marosvásárhelyi klinikára vihesse, a sepsiszentgyörgyi városvezetõ, miközben
elutasította kérését, így „nyugtatta meg”: „Tudja mit, ha meghal a gyermek, adok
a temetésre húsz litert.” Magyar ember volt, akárcsak Rózsa gyermekeinek az
apja!
S miután
az ember azt hinné, hogy borzasztóbb dolgokat képtelen megélni, akkor kezébe
kerül Dancs Rózsa legújabb kötete!
Amit
ennek a könyvnek a lapjai feltárnak, minden emberi képzeletet felülmúl.
Borzalommal tölt el annak a sok gyászterhes esztendõnek a felszín alatti arca,
amelyet Rózsa a rákényszerített tragédiák máig sajgó fájdalmával, de érzelgõsség
nélkül, elénk tár. És teszi ezt azzal a felelõsséggel, hogy az utókort
megismertesse a történelem egy olyan fejezetével, amelyrõl hallgat a világ –
szemérembõl, kényelembõl, tapintatból – vagy ki tudja miért? Talán a
felelõsségre vonástól rettegve? De teszi ezt azért is, hogy ki ne aludjon a láng
az egyre idõsödõ generációkban se itthon, se a diaszpórában.
Hogy mi
mindent kellett a huszadik században egy embernek elszenvednie – ez esetben
sok-sok asszonynak, leánynak és velük az õket szeretõ családoknak -, sokszor
könnyes szemmel tudhatjuk meg soraiból. De megtudhatjuk azt is, hogy az anyai
szív ereje mindenféle diktátor hatalmán képes felülemelkedni, mert õt Krisztus
szenvedései tanították meg szeretni és küzdeni.
Ma,
amikor a keresztény világ Guadalupei Szûzanyánál a még meg nem született
gyermekekért könyörög, akkor azon is el kell gondolkoznunk, hogy vajon tudunk-e
minden megszületett gyermeknek szeretõ gondoskodást, emberi életet biztosítani?
Dancs
Rózsa könyvével a kezünkben talán erre a kérdésre is könnyebben megtaláljuk a
választ.
Kapcsolódó cikkek: