"A Zeneakadémia Nagyterme, vagy az ötvenedik születésnap, avagy mindkettõ együtt furcsa átalakuláson vezette át az önmaga elõadásait rendezõ és alakító Varnus Xavért. A szigorúan megkomponált esték után valamilyen nosztalgikus elengedettség adott újfajta hangulatot világismertségû orgonamûvészünk mostani estjének." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Játék és varázslat
A
Zeneakadémia Nagyterme, vagy az ötvenedik születésnap, avagy mindkettõ együtt
furcsa átalakuláson vezette át az önmaga elõadásait rendezõ és alakító Varnus
Xavért. A szigorúan megkomponált esték után valamilyen nosztalgikus
elengedettség adott újfajta hangulatot világismertségû orgonamûvészünk mostani
estjének.
Mindenképpen írni akartam, köszönteni a mestert, hiszen 75. születésnapomon õ
volt az, aki könyvemet bemutatta, engem barátaim és tanítványaim körében
köszönteni méltatott. Viszonozni akartam. Ünnepelni.
És
aztán egyszerre csak egy egészen más hangversenyre csöppentem bele, mint amit a
plakátok és a mûsor meghirdetett. Ilyet még Xavér eddig nem csinált soha.
Megváltozott menet közben a mûsor, másképp kezdett el anekdotázni összekötõ
szövegeiben. Kistétényi Melinda szelleme besurrant a terembe. Emberi hangulat,
zenészi becsületesség, kemény ítélkezés és közben oldott emberi összetartozást
kiváltó elégikus hangsúlyok. Azok a mûvek kerültek hirtelen elõ, amelyeket nem
egyszer hallhattam elõadásában. De nem láttam a mûsorfüzetben. Saint Saens
háromrészes mûve, amint a vihar, a felhõk és a napsütés keveredésével körülvette
amerikai elõadásakor az orgonistát. A mûsorból a mindenkori kedvenc, a szerinte
legzseniálisabb magyar orgonista, Antalffy-Zsíross három mûve. Egyszerre csak
megjelenik egy dob a színpadon, vajon mi készül, amikor pedig már befejezõdik a
mûsor. Szomszédaink már rohantak a ruhatárba, ahogy egyesek a sietve hazaérésre
koncentrálnak egy-egy hangversenyt még be sem fejezve. És akkor egy anekdota, és
a legendás, sokféle hangszereléssel elõadott Boleró, a közönség
mindenkori megtapsoltatásával. Nem lehet ez ráadás, hisz szinte egy teljes
hangversenynyi idejû elõadás következik. Most dob kísérettel, és egy
zseniálisnak kimondott zongorista leány bevonásával, Kiss Petra társaságában.
Aztán még gondol egyet Xavér, és egyszerre csak megszólal a Rákóczi-induló.
Ekkor már nem is kell a közönséget külön felkérni, tapsolnak maguktól is.
Mi
történt Xavérral? A fiatal fiú ötletes keretek között vezette mindeddig
közönségét, céltudatosan, érdes anekdotákkal. Fõként az életrajzi elemeket
felsoroló történeteken át a metafizikai elmélkedésig, a sors kegyetlen
jelenlétéig vezette figyelmünket. Most mintha a tragikai és a tragikusból az
újjászületésbe áthajló elmélkedésben otthonosságát vállaló nagy mester átlépett
volna az elégikus otthonkeresésbe. Mintha valamilyen nosztalgikus emberséggel
gondolna vissza sikeres korábbi múltjába. Elõvette korábbi nagyszerû
produkcióit. De nem a maguk harsány sikerre vezetõ, létezésünket értelmezni
akaró magyarázataival és elgondolkoztató megszólalásaival hallgatott bele az
Isten szívébe.
Most a tékozló fiú hazatérését mutatta be elõttünk. A valahai diákévek
visszaidézésével? Vagy a félévszázad tudásának, elmélkedésének átélésével,
újragondolásával? Kedves hallgatók, üljetek körém, hallgassunk egy kis zenét.
Gyertek, a kedvemre elgondolkozom most köztetek a zene hangjai között. Bevezetek
nektek egy nagyjövõjû zongorista lányt. Hadd emlékezzen egyszer majd õ is erre a
Zeneakadémiai Nagyteremre. Erre a zenei csodára. Itt, ahol a múlt század nagyjai
születtek. És ahol felnevelõdött maga a most már mesterkorba lépett eddigi
kisfiús csodagyerek Xavér is.
Ilyennek még nem láttam, nem hallottam. Hallottam még a felújítás elõtti
Zeneakadémián is. De ott ugyanolyan volt, mint a Müpában, bármikor. De most,
amikor kedvenc Bach-elõadásakor kérte, hogy a lehetõ legsötétebbet biztosítsák a
világosítók (mily elentétes-groteszk megfogalmazás!) – akkor elkezdõdött a
mesélés a zenérõl, az életrõl, illetõleg a kettõrõl együtt.
Vagy talán Törõcsik Mari jelenléte, varázsos kitipegése érttette meg vele az
élet lényegét. Az emlékezést. Pilinszky furcsa emberi kötõdéseit. Bach és a
Négysoros. Amit mindenki kívülrõl tud. Tud? Tudni vél. Törõcsik a verseket
olvasta. De a Négysorossal búcsúzva kívülrõl mondta fel.
Hát akkor kezdjek el én is nosztalgiázni. Indíts nagy varázsló! Volt nekem is
egy ehhez hasonló esetem. Weöres Sándor-Sanyi Manó-val beszélgettem
Pilinszkyrõl. És emlékezetbõl idézte fel ugyanezt a Négysorost. Utóbb
kiderült, átírta emlékezetével. Én így hagytam, legyen egy könyv, ahol a
Pilinszky-vers Weöres átiratában szerepel. Ez jut most eszembe.
És
még egy, amikor ugyanezen a pódiumon együtt jelenhettünk meg Weöres Sándorral.
Úgynevezett aranylemez átadáson. Én úgy kerültem oda, hogy Kállay Feri A
huszonhatodik év lemezének irányítottam valaha a felvételét, Weöres
valamelyik verseit elmondó lemezéért. És ott volt a piciny költõ mellett a
hatalmasnak feltûnõ Ferencsik is. Hány éves vagy? – kérdezte átölelve a költõt.
Bár még egyszer hetven lehetnék én! Mondta. Majd egyszer csak vége lett az
ünneplésnek, és hagytak, mindenkit magára, menjen haza, ahogy tud. A
Weöres-házaspár ott topogott. Ide kocsival hozták. Haza ki viszi? A hivatalosak
hirtelen eltûntek. Mi kocsival voltunk, természetesen felajánlottam, hazavisszük
õket. Mikorra kimentünk, hózuhatag fogadott. Budára, át a Törökvészi úton, a
Muraközi útra? Csúszós hóviharban. Hazaértünk.
Otthon a Dózsa György úton letettem a Citroenemet, reggel összeolvadt a hóval.
Mikorra a hó eltûnt róla, levelet találtam az ablaktörlõre tûzve, és a kocsi
oldala végighorzsolva. Egy orvosnõ becsületesen és tisztességesen bevallotta:
belecsúszott kocsinkba.
Muraközi út? Nyáron találkoztunk utójára, még lediktált egy sort Szent Istvánról
Marianne-nak, aki akkor készítette csodálatos Szent István Archikon címû
könyvét Schéner Mihállyal, a nagy festõmûvésszel. De aláírni már nem tudta, a
W-nél tovább nem jutott. Utolsó betûje életében ebben a könyvben
reprodukálódott.
Bocsáss meg, Xavér, hangversenyeddel saját emlékeidet gyûjtötted egy csokorba
nekünk. Én tovább fûztem, a magam emlékeivel. Magaméval? Mindkettõnk emlékezete
nagyjaink emlékét idézi. Honnan is jutottunk ide? A Törõcsik Mari idézte
Négysorostól, és a Rákóczi-indulótól. Az elsötétített teremtõl, a
nosztalgiától, az ezen a pódiumon elhangzott: ha még egyszer hetven éves
lehetnék Ferencsik-sóhajtól. Te még ezt nem érted, én már, most, igen. Adja
Isten, hogy megértsed. És ünnepeljenek, mint õket akkor, ugyanitt. Majd akkor
is.
Én
akkor nem voltam annyi, mint te most, de ma már több vagyok, mint Sanyika akkor.
Ferencsik számára mégis irigylésre méltó fiatalon.
Jó
volt látni téged a Zeneakadémia Nagytermében. Te ebben a házban nõttél fel, én
itt éltem meg egyetemista éveim estéit. Régen volt? De volt. Hallottam itt
Ansermet vezényletével a Zene húros
hangszerekre, ütõkre és cselesztára
elõadását, és olvastam, amint kinyilatkoztatta,
hogy az Adagio tétele a huszadik század legnagyobb zenéje. És ott voltam
a Zrínyi szózata bemutatóján is. Legalább egy órán át ünnepeltük. Nemzeti
létünk feltámadását. 1956 elõkészületét.
Xavér drága, nosztalgiázni én is tudok. Köszönöm, hogy ráhangoltál. Téged
ünnepelve a megújított Nagyteremben nem tudok szabadulni a régi Nagyterembeli
emlékeimtõl. Ott látlak a nagyok között téged immár. Játszadozva, varázsolva.
Rögtönözve és egyben a zenével betakarva. Az Isten éltessen sokáig!