" Amint ott álldogáltak a söntéspult elõtt a harmadik feles enyhe kábulatában, Kapás Ferkó, akit egyébként Hülyegyereknek becéztek a barátai, könyökével oldalba lökte a postás Bálintot, és egyenesen a szemébe mondta:
” Te se döglesz bele a melóba úgy reggeltõl, ameddig eltart."
T.Ágoston László
Kakastolvaj
Amint ott
álldogáltak a söntéspult elõtt a harmadik feles enyhe kábulatában, Kapás Ferkó,
akit egyébként Hülyegyereknek becéztek a barátai, könyökével oldalba lökte a
postás Bálintot, és egyenesen a szemébe mondta:
─ Te se
döglesz bele a melóba úgy reggeltõl, ameddig eltart.
─ Hát aztán
miért mondod te ezt nekem? Pont te, Hülyegyerek. Tudod te milyen munka az
esõben, sárban, meg még hóban és nyári kánikulában is kihordani a leveleket, meg
mindent, ami postai küldemény, hogy még aznap elkerüljön a címzetthez?
─ No de hát
az egész belefér abba a barna postástáskádba, amit a nyakadban hordasz. Meg még
biciklit is ad hozzá a postahivatal…
─ Biciklit,
azt ad. De hát van ám úgy, hogy még a Balla tanyára is ki kell kézbesíteni. Meg
ott van a nyugdíj. Azt meg várják.
─ Mit
várnak rajta? Azt manapság már a bankszámlára küldik.
─ Már
akinek van bankszámlája. Mert nekem van, meg a polgármesternek, meg a doktornak,
a tanítóknak, meg a kocsmárosnak. Szóval akinek van munkahelye. A nyugdíjasoknak
én viszem.
─ Például
kinek?
─ Az
hivatali titok.
─ Elõttem
is titok? Hát ilyen haver vagy te, Bálint? No, még egy felest egy példáért!
─ Nem lenne
szabad, de csak neked, és csak egy példát.
─ Józsi
bácsi, még egy kört! ─ szólt oda Ferkó a csaposnak. ─ Holnap hozom a többivel.
─ Aztán gyengéden átkarolta a postás vállát. ─ Látod, Bálint, én állom a
szavamat. Ki hát az a példa?
─ Hát
például a Mári néni ─ hajolt a füléhez a másik. ─ Tudod, a szomszédotok. De nem
tõlem tudod. Ha elmondod, letagadom. No, Isten, Isten! ─ hörpintette föl a
pálinkát Postás Bálint.
A Mári
néni… ─ ingatta a fejét hazafelé menet Kapás Ferkó. ─ Gondolt õ már erre máskor
is, mert az azért mégis feltûnõ ám, ha valaki a hónap végén karajhúst vesz a
hentesnél egy olyan faluban, ahol az emberek többsége segélybõl él. No jó, hát
vannak néhányan, mint a polgármester, a kocsmáros, meg a pap, akinek van
munkahelye. Neki viszont már az apja se dolgozott soha. Talán valamikor egészen
fiatal korában, amikor még állt a téglagyár. De hát mikor volt ez? Vasat
gyûjteni járnak, néha fát hoznak az erdõbõl, meg nyáron szokott lenni ez a
közmunka. Parlagfû kaszálás. Egyszer télen, amikor nagy hó esett, behívták a
községházára havat lapátolni. Meg a piacot kellett kiszabadítani a hóból. Akkor
adtak teát is bögrében. Azt mondták, rum is van benne, de õ nem érezte. Biztosan
kilopta belõle a kocsmáros. Ez a Mári néni meg csak úgy kapja a nyugdíjat. Vajon
mennyit kaphat? Lehet az még akár hatvan-hetvenezer forint is. Abból aztán telik
karajhúsra… Nem kell neki az erdõben bóklásznia a vadért.
Másnap oda
is ment a kerítéshez, amikor meglátta, hogy a három szem tyúkját eteti, és
hangosan ráköszönt.
─ Csókolom,
Mári néni! Hogy tetszik lenni?
─ Szervusz,
Ferkó! ─ nézett föl meglepetten az öregasszony, mert mióta tavaly télen eltûnt a
nagytaréjú kendermagos kakasa, meg négy szép tyúkja, nem sokat beszélgettek. A
tyúkóltól ugyanis éppen a szomszédék kerítéséhez vezettek a sárban a lábnyomok,
méghozzá oda-vissza. Szó szót követett, és a végén úgy váltak el, hogy a Ferkó
gyerek elharapja a torkát, ha föl meri õket jelenteni a rendõrségen. ─
Megvagyok, így öregesen ─ mondta. ─ Látod, ez a három tyúkom maradt…
─ De
legalább azok tojnak…
─ Tojni
tojnak, de csak három.
─ Hozok én
magának olyan szépeket, meg nagy tojást tojókat, hogy csak még! Olcsón hozom, a
tyúktelepen most selejtezik õket. Van ott jó haver, szinte ingyen tud szerezni
belõlük. No, kell? Csak magának, mert hogy maga volt mindig a pótöreganyám.
─ Hát… nem
bánom no, hozzad! Sokszor megmásztad a cseresznyefámat, meg a körtét is…
Harmadnap
reggel már ott is voltak a tyúkok egy csibedrótos ketrecben. Szép, barnatollú
tyúkok voltak. A tarajukon látszott, hogy mind a tíz egészséges.
─ No,
beenged, Mári mama? ─ állt meg a kapu elõtt Ferkó. ─ Hoztam velük egy zsák
takarmányt is, hogy legyen mit adni nekik, míg rászoknak a kukoricára.
Az
öregasszonyt annyira meghatotta a szomszéd gyerek nagylelkûsége, hogy rögtön be
is hívta a konyhába egy kis pohár likõrre. Maga kotyvasztotta még húsvét elõtt.
Közben azt is megbeszélték, hogy Ferkó felássa a ház elõtti kiskertet. Egyelõre
úgy sincs más dolga, az öregasszonynak meg jól jön a segítség. A fájós dereka
miatt nem nagyon bírja az ásót. Beszélgetés közben a fülbevalóira tévedt a férfi
tekintete.
─ Szép
függõi vannak ─ mondta. ─ Arany?
─ Az ─
bólintott rá az asszony. ─ Még szegény megboldogult uramtól kaptam
jegyajándéknak. Van hozzá egy szép, vastag aranylánc kereszttel, meg olyan
fonott karkötõ is, de a faluban nem nagyon szoktam viselni. Ki is néznének vele
a falusiak…
─ De nekem
azért majd megmutatja… ─ évõdött vele a második pohár után Ferkó.
─ Majd
egyszer…talán…ha olyan hangulatom lesz…
Rögtön el
is mesélte a barátjának, Rosszcsont Marcinak, hogy mit látott, meg mit mondott
neki Mári néni. Hol? Természetesen a kocsmában. Hol másutt találkozhatnának egy
ilyen kis faluban a tetterõs, ráérõ férfiak dologidõben? Végtére is mindenütt
jó, de legjobb inni. Ennél már csak az a jobb, hogy Józsi Bácsi, a csapos akár
hitelt is ad bizonyos illetõknek bizonyos keretig. Persze nem ingyen, és nem
akárkinek, és nem sok idõre. Aztán ha az adós mégsem fizetne a megszabott
határidõ leteltéig, még a mûtrágyát is kiverik belõle. Kik? Hát a többi adósok a
kamat fejében. A beceneveket is õ adja a pácienseinek. Ezt a Ferkót is õ nevezte
el Hülyegyereknek, mert amikor fizetni kellett volna, mindig mondott valami
nagyot, hogy honnan szerzi meg holnap estére a pénzt. A Józsi bá’ meg csak
legyintett rá, hogy hülye vagy te ahhoz, gyerek. Ebbõl lett aztán a Hülyegyerek.
Sokan már el is felejtették, hogy Kapás Ferkó az igazi neve. A Rosszcsont Marci
bezzeg nem dicsekedett el a tetteivel. Hozta a pénzt, fizetett, mint a
katonatiszt, aztán másnapra kiderült, hogy kinek mije hiányzik. Így lett belõle
rosszcsont.
─ Te meg
csak úgy hagytad elrakni az orrod elõl azt a sok drága kincset? ─ sápadt el
mérgében Rosszcsont Marci, és olyan ideges lett, hogy majdnem lenyelte a poharat
is a pálinka után.
─ Hát
ennyire hülyének nézel te engem, Marci? ─ lépett hozzá közelebb a barátja. ─
Egyrészt nem is mutatta meg, másrészt meg megegyeztünk, hogy felásom a kertjét,
és majd akkor megmutatja. A többit meg bízd rám! Nem vagyok én olyan
hülyegyerek, mint amilyennek képzelitek. Inkább azt mondd meg, hoztál-e a
városból füves cigarettát! Már ketten is megkérdezték, mikor jöhetnek érte.
─ Hoztam.
Meg olyan port is hoztam, hogy egybõl elszáll az agyad tõle. De azért jobb, ha
te nem avatkozol bele az én bizniszembe. Te csak kergesd a baromfiakat. Az a
neked való üzlet.
Eljött a
kertásás ideje, és Ferkó nagyon kitett magáért. Nemcsak ásott, hanem még a
magokat is elvetette, hogy Mári néninek ne kelljen akkorát hajolnia. Õ meg
viszonzásul megfõzte a nyúlpaprikást. Igen, abból a nyúlból, amit Ferkó fogott
az erdõben. Vett neki bort is a Mészárosék pincéjébõl. Az övék volt a falu
legjobb bora. Megérdemelte ez a gyerek, hiszen olyan szorgalmasan dolgozott…
Ebéd után még koccintottak is. Ferkó szilaj jókedvében azt indítványozta, hogy
igyák meg a pertut, de az öregasszony szabódott, hogy mégis hogy nézne már az ki
ötven év korkülönbséggel? Hiába csempészte bele a poharába a Marcitól kapott
port, nem lett tõle igazán szerelmes a vénasszony. De az is lehet, hogy jól
palástolta a gerjedelmét… A jó bor azonban hamar a fejébe szállt és mesélni
kezdett. Többek között arról, hogy milyen jómódúak voltak õk egykor. Fõleg a
szülei, még a háború elõtt… Amikor a férje ünneplõbe öltözött vasárnap, meg a
nagy ünnepeken. Fölhúzta az ujjára a huszonnégy karátos pecsétgyûrûjét, meg a
nyakkendõjébe is színarany nyakkendõtût tûzött. Volt amelyikben még brillkõ is
volt…Úgy mentek a templomba. Most is ott pihennek a szekrényben, de hát itt
kinek, minek vennék föl az arany ékszereket? Különben is a férje rég a
temetõben, az egyetlen fia meg Amerikában. Nem is tudja, kire hagyja majd, ha
meghal. Se egy jó rokon, se barát, se ismerõs, aki érdemes lenne rá. Aztán a
bortól és a meghatódottságtól elkezdett sírni. Úgy folytak a könnyei, hogy már
Ferkó is majdnem megsajnálta. Aztán egyszer csak fölkerekedett, bement a szobába
és magára zárta az ajtót. Hiába vigasztalgatta, kérlelte, csalogatta a másik,
nem volt hajlandó kijönni.
Mérgében a
földbe szúrta az ásót Hülyegyerek Ferkó, és elballagott a kocsmába.
─
Megszomjaztál a nagy ásásban? ─ fogadta Rosszcsont Marci.─ Gyere, már kikértem a
sörödet! Remélem, megdöntötted a vénasszonyt…
─ Te csak
ne gúnyolódjál velem, mert ha tudnád, mi van, a földhöz vernéd a seggedet.
─ No, hát
akkor mondd, hogy mi van!
─ Hatalmas
arany pecsétgyûrû, meg arany nyakkendõtûk brillel, meg még az is lehet, hogy
arany cigarettatárca is van. Ez még nem biztos, de nyaklánca biztosan volt a
férjének is.
─ És ezt
csak így mondod, Hülyegyerek pajtásom?
─ Hát hogy
mondjam?
─ Úgy, hogy
Józsi bá’, dupla szilvát a sörömbe! Vendégem az egész kocsma. Melyik éjjel
csináljuk?
─ Bolond
vagy? Még nem is láttam. Elõbb be kell cserkészni az egész házat. Azt is tudom,
hol tartja.
Már-már a
markukban érezték a rengeteg aranyat. Rosszcsont Marci egyik este találkozott a
városi haverokkal, akik megígérték, hogy segítenek elpasszolni a szajrét. No nem
ingyen, de baráti jutalékért. És mi következett ezután? A vénasszony
elszégyellte magát a siránkozása, vagy a részegsége miatt ─ de hát itt az
ilyesmit nem szokták szégyellni ─ és elkezdte kerülni a Ferkót. Olyannyira, hogy
be se engedte a kapun. Persze az is lehet, hogy végiggondolta a dolgot, és
gyanút fogott, hogy túlzottan érdeklõdik ez a Ferkó gyerek az ékszerek iránt. A
városi haverok viszont sürgették õket, mert még a füves cigaretta árával is
adósok voltak. A csapos Józsi bácsi ugyancsak fölemlegette, hogy neki se adják
ingyen a bort. Ahhoz meg különösen nem, hogy ingyen itassa a falu alkoholistáit.
Ha egy héten belül nem teszik a pénzt a söntéspultra, levereti rajtuk a kamatot.
De nem ám akármilyet, hanem úgy, mintha euróban vették volna föl a kölcsönt és
svájci frankban fizetnék vissza.
Hülyegyerek
Ferkó annyira a szívére vette a fenyegetést, hogy naponta megdicsérte Mári néni
szép ruháját, a gyönyörû barna szemét, meg a göndör haját, pedig az ki se
látszott a fejkendõ alól. Takarmányt hozott a tyúkjainak, és felajánlotta, hogy
kimeszeli a tyúkólat, mert hogy õ mégis csak könnyebben hajolgat. Mindhiába, az
öregasszony hajthatatlan maradt, és szigorúan zárta az ajtaját.
─ Márpedig
a héten meg kell szerezni a szajrét ─ mondta Rosszcsont Marci ─ mert a vevõ
elutazik, és akkor lõttek az üzletnek. Nincs mese, holnap este elmegyünk Mári
öreganyádhoz. Megitatjuk poros borral, és amíg szunyókál átkutatjuk a házát. Ha
jól bealtatjuk, akár két- három napig is elpihenget, és ha fölébred, nem fog
emlékezni semmire. Akkorra meg már a határon is túl lesznek a nyakláncai. Mi meg
vígan eldudorászunk Józsi bátyánk pultja mellett.
Másnap este
─ úgy szürkület után ─ be is zörgettek az öregasszony kapuján. No meg
kurjantottak is hozzá néhányat, hogy biztosan meghallja. Ferkó bemutatta neki a
barátját, akit ugyan Mári néni látásból már ismert, de nem tudta róla hogy
kertész és dísznövény termesztõ. Ehhez szeretne szabad kertrészt bérelni, ami
közel esik a barátja házához, aki ott lenne a munkavezetõ, meg a biztonsági
felügyelõ is. A Mári néni hátsó kertje pont megfelelne neki a gyógynövény
termesztéshez. Jó pénzt fizetne érte. Hoztak egy demizson borocskát is, hogy ha
megkötötték a szerzõdést, meginnák rá az áldomást. Akkora összeget mondott ez az
álkertész bérleti díjnak, hogy az öregasszony majdnem a tenyerébe csapott. Már a
kulcs után kotorászott a köténye zsebében, amikor felnézett az egyre sötétülõ
égre, és így szólt:
─ Rendben
van, kedves kertész úr, de hát ilyen sötétbe azt se látja, milyen is
tulajdonképpen az a kert. Nem szeretném, ha utólag becsapva érezné magát, vagy
azt mondaná, hogy zsákbamacskát vett tõlem. Tudja mit? Jöjjön vissza holnap
délelõtt, amikor süt a nap. Ásson bele a talajba, hogy ilyet akart-e, aztán
megkötjük az üzletet. Nehogy a végén még rossz híremet keltse a faluban.
Hiába
mondták, hogy a Ferkó ismeri a kertet, meg már a földjét is megásta. Az se
érdekelte, hogy a kertésznek még ma este el kell utaznia. Hajthatatlan maradt.
Bement a házba és magára zárta az ajtót.
─ Na,
cseszd meg, ezt jól elintéztük… ─ mondta Rosszcsont Marci és a tenyerébe
bokszolt. ─ Pedig a haverok ma éjjel várják a szajrét.
─ Meg is
kapják ─ bólintott rá mély meggyõzõdéssel Ferkó. ─ Ha nem akar elaludni ez a vén
boszorkány a poros bortól, majd elalszik a poros bottól. Addig ütöm, míg elõ nem
adja. Van otthon olyan téli kötött sapkám, mint amilyenbe ezek a kommandósok is
járnak. Jól lehúzzuk az arcunkra, abban aztán a saját anyánk se ismer föl. Majd
vágunk rá két lyukat a szemünknek. Átugrunk a kerítésen, benyomjuk az ajtaját,
és már hozzuk is a szajrét. Ha nagyon akarod, még akkor is megitathatjuk vele a
bort. Szerintem viszont kár bele.
Mindketten
rábólintottak, és beültek Józsi bá’ kocsmájába, hogy megtartsák az alapozó
edzést. Záróra tájékán már olyannyira formába lendültek, hogy akár a Világ
szemét is kilopták volna. Csavarhúzót, laposfogót, meg még néhány sufniban
talált kéziszerszámot vettek magukhoz. No meg a hosszúnyelû kisbaltát arra az
esetre, ha nehezen engedne a zár.
A kerítésen
már a második kísérletre túljutottak. Igaz, Marcinak elszakította a szögesdrót a
kabátját, egy kis darabka fönn is akadt rajta, de végül is sikerült
kiakasztania. Kezdetben a kutya is megugatta õket, de miután felismerte Ferkó
hangját, és megkapta a magukkal vitt lábszárcsontot, szépen elódalgott a
csonttal. Az elõszoba ajtaját kétszer is meg kellett feszíteni, mire kipattant a
zár, de akkorra már az öregasszony is felébredt. Ki is szólt halkan a takaró
alól.
─ Ki az?
Van itt valaki?
A két férfi
egymásra nézett az ablakon beszûrõdõ halvány holdfényben, de nem válaszoltak.
Csak miután Marci elbotlott a felkunkorodott szõnyeg szélében, akkor káromkodta
el magát. Igazi magyaros kocsis káromkodás volt ez, ami azzal végzõdött, hogy „a
lámpát meg otthon hagytuk”.
─ Nem baj,
cseszd meg, van villany ─ mondta Ferkó és már ugrott is a kapcsolóhoz. Tudta,
hol van.
─ Te vagy
az, Ferkó? ─ hallatszott a takaró alól. ─ Segítség, betörõ! Rablók! Gyilkosok!
─ Kussoljál
már vén szipirtyó! ─ dörrent rá a másik. ─ Nincs itt semmiféle Ferkó. Ideadod a
pénzedet, meg a nyakláncaidat, aztán alhatsz tovább. Hallod? Pattanjál ki az
ágyból, és hozzad!
─ Maga az,
kertész úr? ─ emelte le a fejérõl a takarót az asszony. ─ Nincs énnékem
semmiféle nyakláncom. Pénzem is csak az van, amit a temetésemre gyûjtögetek. Ne
bántsanak! Segítség!
─ Mondtam
már, hogy kussoljál! Hiába kiabálsz, nem hallja meg senki. Tudjuk, mid van. Ha
szépen, csendben ideadod, nem bántunk. Még egy kis borocskát is kaphatsz
nyugtatónak a nagy ijedtségre. Ha hõbörögsz, úgy elverünk, mint a kétfenekû
dobot. Te meg mit ácsorogsz ott? ─ fordult Ferkóhoz. ─ Szedd ki a fülbevalót
fülébõl! Pattanj már, te lótetû!
Ferkó
rögtön ugrott is, hogy végrehajtsa a parancsot, de a nagy igyekezettõl félre
csúszott a fején a sapka és eltakarta a szemét. Észrevette ezt az öregasszony
is, és gyorsan lekapta a fejérõl.
─ Te
jóságos Isten ─ csapta össze a kezét.─ Csak jól hallottam, te vagy az, Ferkó… De
hát miért? Van pofád idejönni és kirabolni engem, aki mindig a legjobb szívvel
voltam hozzád? Megtámadsz egy védtelen öregasszonyt?! Reggel az lesz az elsõ
dolgom, hogy elmegyek a rendõrségre és följelentelek még a tavalyi kakaslopásért
is. Csukjanak le, te szégyentelen!
─ Ne
csinálja már ezt, Mári mama! ─ lépett hátrább Ferkó. ─ Tudja, hogy én soha nem
emelnék kezet magára. Ide se jöttem volna, csak hát ez kényszerített rá.
Kártyáztunk, meg ittunk, túl sok az adósság… Ha nem fizetünk, agyonvernek.
─ Hova megy
maga holnap reggel? ─ emelte ütésre a kezét Marci. ─ A hullaházba. Oda megy maga
holnap reggel, ha azonnal elõ nem adja a pénzt, meg azokat az aranyakat. Te meg
nem pofázol, hanem tedd, amit mondtam, különben te is vele mész! Még egy szó, és
szétverem a fejeteket ezzel a baltával. Világos?
Megérezte
az öregasszony, hogy közelrõl se olyan nagy az összhang a két betörõ között,
mint amilyennek látszik. Egy kis szerencsével akár egymás ellen is fordíthatja
õket. A szesz méterekrõl bûzlik belõlük. Tiszta fejjel akár meg is úszhatja ezt
a támadást. No, csak lassan, higgadtan, észre ne vegyék, mennyire fél tõlük.
─ Aztán
mennyi az az adósság, Ferkó fiam? Hátha segíthetek…
─ A kártya
az ötvenezer, a kocsma meg… ─ kezdte sorolni az ujján számolgatva.
─ Százezer
fölött ─ vágott közbe idegesen Marci. ─ Semmi köze hozzá.
─ Közöm az
éppen nincsen, de annyit esetleg tudnék is kölcsön adni ─ ült föl az ágyban Mári
néni. ─ Ott van a fadobozban a fehérnemûs polcon. Add csak ide, Ferkó!
─ Nehogy
már oda add neki! Ez csak csel ─ kapta ki a kezébõl Marci a kis faragott, vásári
dobozkát. Meg se számolom, úgy hiszek magának. Csakhogy az aranylánc nincs
mellette. Azokat hol tartja?
─ Épp a
minap vittem le a zöldséges pincébe, nehogy meglepjen érte valaki. Te tudod, hol
a kispince, Ferkó fiam, ott a padlásfeljáró alatt.
─ Tudom hát
─ bólintott rá Ferkó. ─ A homokba dugta, a sárgarépa mellé? No, majd mindjárt
kiszabadítom.
Nyomban
indult volna kifelé, de újra elé állt a társa.
─ Ismerlek,
szarházi, meglépnél vele. Egy lépést se nélkülem! ─ Ezzel elindultak egymásba
kapaszkodva.
Az
öregasszony csak ült az ágya szélén és hallgatózott. Ezek meg odakint azon
veszekedtek, ki menjen le a pincébe az arany ékszerekért, és ki figyelje a
nyanyát, nehogy meglépjen. Az is kiderült, hogy a pincében nincs villany. Ferkó
emlékezett rá, hogy legutóbb viharlámpával kísérte le Mári nénit. De hát hol az
a fránya viharlámpa? Nagy nehezen megtalálták, de elfogyott a gyufájuk. Ferkó
kirámolta az egész konyhaszekrényt, mire a gáztûzhelyen talált egy dobozzal. El
is rikkantotta magát örömében, és szólt Marcinak, hogy viszi utána. Valami
effélére várt az öregasszony. Reszketõ lábakkal ment a pinceajtóhoz, lehajtotta
rájuk, és még a reteszt is rátolta, nehogy megszökhessen a két jómadár. Aztán
leült a hokedlire, kifújta magát, felöltözött, elõhozta a sufniból az évek óta
nem használt kerékpárt, és megpróbált felülni rá. Kezdetben kissé billegett
rajta, meg úgy kanyargott vele, mint aki részeg, de egyszer azt mondta neki
valaki, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni. Miért pont õ lenne a kivétel?
Mire átért a szomszéd faluba a körzeti megbízott rendõr lakásához, már egészen
jól egyensúlyozott. Különben se látta senki ebben a hajnali órában… Pont az
ablak elõtt sikerült megállnia. Rögtön be is zörgetett.
─ Õrmester
úr, jöjjön ki, fogtam magának két jómadarat!
Hosszú
percekig váratott magára a válasz. Végül kinyílt az ablak és kihajolt rajta egy
fáradt, álmos, meggyötört arc. A hangja is szinte túlvilági volt.
─ Mi az már
megint? Hívják a járõrt, vagy a központi ügyeletet. Én most fejeztem be a
kihallgatást. Az hétszentség, hogy félannyi tyúk nincs a faluban, mint ahányat
egyetlen éjszaka ellopnak. Aztán meg engem citálnak a bíróságra, mert megsértem
a tyúktolvajok személyiségi jogait...
Már az ég
alja is pirkadni kezdett, mire az õrmester felöltözött és biciklire szállt, hogy
a helyszínen hallgassa meg özvegy Hátsó-falusi Lajosné panaszát.
─ Beismerik
az elkövetett bûncselekményt? ─ kérdezte a pincébõl kapatosan feltámolygó
betörõket. ─ A beismerõ vallomás enyhítõ körülménynek számít.
─ Ugyan,
biztos úr, mi csak viccbõl vettük el Mári néni pénzét ─ mondta Rosszcsont Marci
a kis fadobozkát szorongatva. ─ Akár vissza is adhatom neki…
─ És maga?
Maga mit szól mindehhez? ─ nézett szigorúan a másikra.
─ Én? Hát
én bevallom, õrmester úr, hogy tavaly én loptam el a kakasát, de ha megfeszülök,
akkor se tudom visszaadni.