Habár a lengyel abortusztörvény szigorítása miatti őszi tüntetéshullám mára lecsillapodott, a varsói kormány visszakozása, illetve a koronavírus miatti leállás inkább csak befagyasztotta, mintsem lezárta a konfliktust.
A normalitás- és életellenes erők aligha érik be a tiltakozássorozattal, hiszen a lengyel szabályozás még jelenlegi formájában is egyértelműen a magzati életet védi, vagyis az egyik „legszigorúbb” ilyen jogszabály a kontinensen. Ezenkívül bizonyára a tengerentúli hatalomváltás is tovább tüzeli az ún. progresszívek harci kedvét. Míg hazánk a család- és genderpolitika, addig Lengyelország az élet szentségéhez való ragaszkodása miatt kerülhet 2021-ben az eddigieknél is durvább nemzetközi támadások kereszttüzébe.
Lengyelországban a magzatgyilkosság 1993 óta csupán az anya életének veszélyeztetettsége, vérfertőzés, nemi erőszakból történt fogantatás, vagy a magzat súlyos rendellenessége esetén megengedett. A statisztikák szerint az abortuszok 98%-át ez utolsó okra hivatkozva hajtják végre. Mint ismert, a rendellenességre vonatkozó kitételt a lengyel alkotmánybíróság tavaly októberben alkotmányellenesnek minősítette, s ez a döntés vezetett a legalább egy héten át több mint négyszáz(!) városban zajló tüntetésekhez.
Több elemző is rámutatott arra, hogy a konzervatív lengyel kormány előkészületlenül, „izomból” nyúlt a kérdéshez. Talán ők is ismerték azokat a felméréseket, miszerint az abortusz teljes legalizálásával a szavazók csupán 22%-a, vagyis alig több, mint ötöde ért egyet. De vajon tudták-e, hogy a szigorítást viszont csupán 30% támogatja? Egy biztos: a varsói vezetés aligha készült fel ilyen erős válaszreakcióra. Az olyan – leginkább a Black Lives Matter-randalírozások szintjét idéző – jelenségek eszkalációjára pedig végképp nem, mint a katolikus templomok megtámadása, Szent II. János Pál szobrának a meggyalázása, vagy a társadalom általános megbecsülését élvező papok, püspökök ordenáré hangú verbális zaklatása. Figyelembe véve, hogy egy 2019-as felmérés szerint (https://en.wikipedia.org/wiki/Religion_in_Poland) a lengyelek mindössze 6%-a nem tartja magát vallásosnak, biztosra vehető, hogy ezek az erőszakos, sokszor útszéli jelenségek nemhogy a lakosság, de még a tiltakozók többségének sem tükrözik a véleményét, s inkább helyi radikálisok szűk körét vagy külföldi elkövetőket, provokátorokat sejthetünk mögöttük – ami persze új kihívást jelent a normalitáspártiak számára.
Nem kérdés, hogy a destruktív „utcai liberalizmus” térségünket is elérte. A választásra készülő magyar jobboldal mindezt természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül. De van egy ennél is fontosabb szempont. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy amikor 2018 májusában az írek népszavazáson törölték el az addigi abortusztilalmat, a keresztény Európa utolsó nyugati bástyája is elesett (amit egyébként a homoszexuális házasságot jóváhagyó, három évvel korábbi referendum eredménye után már előre sejteni lehetett). Maradt Európa térképén két életvédő állam: a negyvenmilliós Lengyelország és a mindössze félmilliós Málta, azonban az egynemű házasságkötés 2017-es legalizálásával ez utóbbi is rálépett az írországi útra.
A lengyel magzatvédelmi törvény tehát jelenleg a keresztény Európa egyik utolsó politikai mementója, s egyúttal az ország identitásának és küldetésének talán legfontosabb közéleti szimbóluma.
Ez épp elég ok arra, hogy a járvány lecsengése után, vagy akár már tavasszal kezdetét vegye a tiltakozási hullám második felvonása. Geopolitikai szempontok – mindenekelőtt az amerikai–lengyel stratégiai szövetség – ugyan még árnyalhatják a várható kultúrharc lefolyását, az eddigi tapasztalatok szerint azonban a korlátlan pénztartalékokkal és médiafelülettel bíró életellenes erők csak a totális győzelmet ismerik, a modus vivendit és a méltányosságot nem.
Miben, kiben is bízhat a lengyel konzervatív oldal? Magyarország elkötelezett diplomáciai támogatásában mindenképpen. De a legfontosabb lelki támaszt mindig a saját múltbéli tapasztalatok adják. Bár a területi felosztottságból történő háromszori feltámadás olyan történelmi sikerélmény, amihez hasonlóval egyetlen más nemzet sem dicsekedhet, jelen esetben szerencsére nem kell erőt adó példákért a hőskorszakba visszamenni. A volt kommunistákkal és szövetségeseikkel folytatott 1996-os „abortuszcsata” igen hasznos tapasztalatokkal szolgál, még akkor is, ha az ellenfél rendelkezésére álló médiatechnikai háttér és nemzetközi támogatás a töredékét sem érte el a mostaninak.
Alicja Grzeskowiak képviselőasszony, aki a kilencvenes évek derekán maga is aktívan részt vett az életvédők tiltakozó akcióiban, tanulmányában részletesen leírta ennek a rövid, ám annál intenzívebb politikai kampánynak a történetét (Az abortusz-törvény elutasítása Lengyelországban. In: Somorjai Ádám OSB [szerk.]: Család és demográfia Európában. Püspökkari Családpasztorációs Bizottság, Budapest, 1997. 101–104). A hatalomba 1994-ben visszatért posztkommunisták és szövetségeseik 1996-ban fogadták el a három évvel korábban hatályba lépett (egyébként ma is érvényes) magzatvédelmi törvény módosítását, amely az anya rossz szociális helyzete esetén is megengedte volna – vagyis lényegében korlátozások nélkül legalizálta volna – az abortuszt. A szejm határozatát még a szenátusnak is jóvá kellett hagynia. Az életvédő képviselők ekkor tiltakozó akcióba kezdtek, amelynek részleteit, számítva a szejm döntésére, már jóval korábban megtervezték. Első lépésben tiltakozó levélkampányt szerveztek a lakosság körében, aminek eredményeként a baloldali képviselők 2,8 millió levelet kaptak a szavazóktól; többet, mint ahány voksot a posztkommunisták a választáson kaptak. A második lépésben személyesen keresték fel az abortuszliberalizáció híveiként ismert szenátorokat, hogy álláspontjuk megváltoztatására bírják őket. Akiknél ez sikerült, azoktól minderről írásos nyilatkozatot kértek. Harmadik lépésként pedig a szavazás idejére több tízezres néma tüntetést szerveztek a parlament elé.
Eközben a rendkívül hallgatott Radio Maria is folyamatosan felszínen tartotta a témát: naponta többször felhívást intézett a lakossághoz, levélírásra biztatta őket, gyűléseket és közös imákat szervezett. Az életpárti szenátorok pedig minden vitahelyzetre, esetlegesen felmerülő kérdésre alaposan felkészültek, vagyis intellektuális oldalról is megerősítették a kampányt.
A szenátus végül 52:40 arányban elvetette a módosítást, leszavazva saját kormányukat.
A példátlan győzelemhez persze egy egészséges szemléletű lengyel társadalomra és autonóm, az alapvető etikai kérdéseket a pártszempontok elé helyezni tudó politikusokra is szükség volt. Ugyanakkor a fő tanulság korunk lengyel és magyar konzervatívjai számára ma is érvényes: az akciózási és mozgósítási hajlandóság, a kreativitás, a következetes és agilis ügybuzgalom korántsem csak a liberálisoknak lehet a sajátja.
Ha mindezek mellett még a morális tartalom is adott, az akciók sikere teljesen reális opció. Defenzív, kizárólag a pillanatnyi tömegigényekre fókuszáló politika esetén viszont garantált a támadás alatt álló vívmányok elvesztése, ahogy azt az írországi abortuszreferendum példája mutatja, mikor a tömegtájékoztatást kizárólag a feminista narratíva uralta, a konzervatív kormány pedig maga is az abortusz legalizálása mellett(!) kampányolt.
S végül még egy tanulság: el kell felejtenünk azokat az időket, amikor a normalitáspárti intézkedések lebontása még apró lépésenként zajlott. Az ellenféllel való kompromisszumkeresés, a vadhajtások közös nyesegetése a háború utáni 20. század világa. A kortárs európai példák azt mutatják, hogy liberális részről ma már a teljes letarolás az egyetlen létező forgatókönyv. Írországban 1995-ig még a válást sem engedélyezte a törvény, s mindössze két évtized alatt eljutottak az egyneműek házasságkötéséig. Máltán ehhez az ugráshoz már csak hat évre volt szükség. A válás legalizálása és az élettársi viszony intézményesítése között Magyarországon 115 év telt el, Máltán mindössze három. A százszázalékos tarolás elvét követik az abortuszügyben tüntető lengyel feministák is, akik a varsói kormány megtorpanása után bejelentették: immár a magzatelhajtás teljes legalizálása a cél.
Az olyan hagyományos antik és keresztény értékek, mint arányosság, méltányosság, megegyezés, netán irgalom, nem léteznek a túloldal eszköztárában. S mivel a normalitás lebontása során Európa nagy részén már eljutottunk a falig – sőt mint kiderült, számukra még azon túl is vannak csataterek –, talán érdemes erőt meríteni azoknak a lengyel konzervatívoknak a példájából, akik nemcsak a falat, hanem az oda vezető utakat is derekasan, s lényegében sikeresen védik.
Kovács Erik