"Szentnek kiáltják. Egyértelmû s egylényegû óhaj nyomására. Szentnek kiáltották már éltében is, ezért rendkívül természetes kinyilvánítás történik ma. Mondjuk ezt ki, noha fõhajtással adózunk a Szent Cselekvései elõtt; fõhajtással, örömmel, megnyugvással. S a reménnyel, hogy annak folytatását, amit elkezdett, megjelenített, az utódok a mai napon kinyilvánított akaratukkal megegyezõnek vélik. S folytatják az Utat."
Tamási Orosz János
A
Világosság Napja
Szentnek kiáltják. Egyértelmû s egylényegû óhaj nyomására. Szentnek kiáltották
már éltében is, ezért rendkívül természetes kinyilvánítás történik ma. Mondjuk
ezt ki, noha fõhajtással adózunk a Szent Cselekvései elõtt; fõhajtással,
örömmel, megnyugvással. S a reménnyel, hogy annak folytatását, amit elkezdett,
megjelenített, az utódok a mai napon kinyilvánított akaratukkal megegyezõnek
vélik. S folytatják az Utat.
Karol
Wojtyla, a szeretet példázatán túl, a huszonegyedik századba vezette híveit.
Méltatásaiban ez olykor kevesebb hangsúlyt kap, fontosabb sokaknak kiállásait
említeni a múlt század hatalom-torzói ellen; mert, nyissunk mellékmondatot,
minden diktatúra a hatalom legnagyobb torzója. Leigázza s rendekbe sorolja az
embert, szabadságát a hatalomtól való függõség szerint szabja, s így minden
cselekedete az Örömhírrel szembeni ellenszegülésre szólít fel; a diktatúra
szembeötlõ történelmi bûneit a nemzetek és sorsközösségek ellen elkövetett
gyilkosságok képeivel ábrázolják a vádiratok, feledve kicsit a kevésbé
ábrázolható elsõ bûnt: az ember megfosztását Istentõl kapott emberségétõl.
Mindaddig, amíg ezt a bûnt nem hagyjuk magunk mögött, nem haladhatjuk meg az
aprópénzre, apró értékekre váltott létidõt; nem oldjuk el az Iga súlyát s kötjük
azt az Ige szabadságához. Utunkat az Iga könnyessé, az Ige könnyûvé teszi; de
milyen egyszerû mindezt fordítva látni. II. János Pál tanításai gyakorta szólnak
errõl; ma, amikor szentnek kiáltjuk, hasznunkra válhat emlékezni
emlékeztetéseire is. A múlt század két sátáni ereje ellen való cselekvéseinkre
szóló biztatásaiban nem csupán a „ne féljetek” erején van a hangsúly. Felismerni
a gonoszt, és tisztának maradni az ellene folytatott küzdelemben – nem ugyanaz.
A jóért akár el is bukhatunk, közben, de a jót kisebb, vagy nagyobb jóra el
sohasem cserélhetjük. A jó ugyanis nem fejezhetõ ki fajlagos egységgel. Miként a
rossz sem; de az ellene vívott küzdelmek néha megteremtik ennek illúzióját.
Bukásaink árát mindig gyõzelmeink árában fizetjük meg; nyert csatáink, ha
háborút hosszabbítanak csupán, tudnunk kell arról.
Kit
szentnek kiáltanak, jól tudta ezt. Útja során sokszor követte meg a bûnök
relativizálóit, s a néha tisztának vélt célért alkalmazott rossz eszközök
áldozatait. Így s ezért mondom: elhozta híveit, el közösségét, el gyülekezetét a
jövendõbe. A következõ századba. Amely már megszabadulni véli önmagát a
diktatúrák borzalmaitól, de ebben mindaddig sohasem lehet biztos, amíg
gyõzelmeinek vétlen áldozatai vannak. S léleknyi az õ fájdalmuk. Kit szentnek
kiáltanak ma, az jól tudta ezt; és méltónak érezte önmagát a bocsánatkérésre;
méltónak az egyháza nevében elkövetett bûnök beismerésére és a megbékélés
alázatára; mert, értsük meg ezt a cselekvéssort, méltónak érezte már az õ
közösségét a bûnök beismerésére, szégyenére s megbocsátására, s erõsnek õket az
újabb bûnök elkövetésének elutasítására; méltóvá akarta tenni így gyülekezetét a
megtisztulásra. Bocsánatot kért hát Galileo Galilei meghurcolásáért és házi
õrizetre ítéléséért a heliocentrikus világkép miatt, az afrikaiaktól a
keresztényeknek a rabszolgasággal kapcsolatban elkövetett bûneiért, a nõkkel
szemben elkövetett igazságtalanságokért, a protestánsokkal szemben a 16. századi
ellenreformáció során elkövetett bûnökért, egyes keresztények hallgatásáért a
holokauszt idején, Husz János megégetéséért, a türelmetlenségért és az
erõszakért a másként gondolkodókkal szemben, a keresztes háborúk során
elkövetett borzalmakért, az inkvizíció módszereiért, a keresztények közötti
széthúzást eredményezõ vétkekért, a kiátkozásokért, üldözésekért, a zsidók ellen
elkövetett vétkekért, a korábbi idõszakokban tanúsított megvetésért, az
ellenségeskedésért, a hallgatásért, az evangelizáció során elkövetett bûnökért:
amelyek a béke és a népek jogai ellen hatottak, sértettek más kultúrákat és
vallásokat, semmibe vették az emberi méltóságot, a nõk, a más fajok és
népcsoportok jogait, s azokért a tettekért, amelyeket a társadalmi igazságosság,
a gyengék, a még meg nem születettek ellen követtek el.
Szentnek
kiáltják Õt ma, egyértelmû s egylényegû óhaj nyomására. De követi-e mind, aki
nevét kiáltja? Akarja-e mind, aki az Õ nevét az elsõ sorokban állva kiáltja,
akarja-e mind, hogy Õt kövesse a sokaság? Ne féljetek, szólt, a hit olyan,
mint a gyógyulás padja. Pihenjetek meg azon, s merüljetek el békéjében,
békességében. „Én nem láttam Istent” idézik gyakran e szavakat is tõle, „de
Világosságát igen. Az Igazság Fénye ez, szavak nélkül belénk öntött tudás, több,
mint akár tíz megtanult könyv, és megfelel az egyház tanításának”. Mert az
egyház tanítása, miként Urunké, a teremtés könyvével kezdõdik. Legyen
világosság, akarta Isten, mely elválaszt a sötétségtõl. Ez a kezdet, ez az elsõ
nap.
Olyan
egyszerû lenne. S hát olyan egyszerû, mondja II. János Pál. Olyan egyszerû nem
látva látnotok. Csak fel kell nyitnotok a Könyvet.