Sötét, nyomasztó éj borult reám,
Sápadtan nyögtem kínos nyoszolyán,
Szunnyadt szivemben vágy, emlékezet -
Fásultan, érzéketlenül,
Nem tudtam, láttam mást körül,
Csak két gyengéden ápoló kezet.
Torkos László:
Áldott kezek
Sötét, nyomasztó éj borult reám,
Sápadtan nyögtem kínos nyoszolyán,
Szunnyadt szivemben vágy, emlékezet -
Fásultan, érzéketlenül,
Nem tudtam, láttam mást körül,
Csak két gyengéden ápoló kezet.
Eltünt az éjjel, kétes szürkület
Adott az éji rémeknek helyet,
Derengni kezdett lelkem hajnala,
S szemem bágyadtan hordva szét
Mit megpillanték, - íme két
Imára kulcsolt gyengéd kéz vala.
S a szürkületbõl napfölkelte lett,
Fénylett, derült az ég fejem felett,
S hogy lábam újra elsõt lépe, - ím,
Mint jó szülõé egykoron,
Két gyengéd kéz fogá karom,
Hûn gyámolítva ingó lábaim.
Oh égtõl áldott áldó hû kezek,
Melyekre csendes könnyek pergenek -
Bús éj után e nyájas reggelen,
Az elsõ egy-két halk szavat,
Mely halvány ajkamon fakad,
Hálás kebellel néktek szentelem!
Míg kebelemben érzõ szív dobog,
Legszentebb mélyén hálám élni fog.
S minden paránytok hõ csókom lepi.
Hisz boldogítóbb földi kincs,
Mely annyi áldást szórna, - nincs,
Mint a hû hitves áldott kezei!