"Amikor Hon-Lapunkon megjelent az Illyés Ostromnaplójáról szóló írásom, Bata János barátom, a Délvidéken megjelenõ Aracs címû folyóirat fõszerkesztõje átküldött két korábbi Illyés Gyuláról szóló írását. Bennük a nemzetért felelõsséget vállaló nemzeti költõ méltatása kap hangot. A ma is oly aktuális írásokat örömmel olvastam, és vállaltam a közvetítõ szerepét, hogy új életre támasztom ezeket az írásokat Hon-Lapunk olvasói számára is." - Kabdebó Lóránt cikk-ajánlója.
Bata János Illyés-írásai
(Az Ostromnapló visszhangja)
Amikor
Hon-Lapunkon megjelent az Illyés Ostromnaplójáról szóló írásom, Bata János
barátom, a Délvidéken megjelenõ Aracs címû folyóirat fõszerkesztõje átküldött
két korábbi Illyés Gyuláról szóló írását. Bennük a nemzetért felelõsséget
vállaló nemzeti költõ méltatása kap hangot. A ma is oly aktuális írásokat
örömmel olvastam, és vállaltam a közvetítõ szerepét, hogy új életre támasztom
ezeket az írásokat Hon-Lapunk olvasói számára is.
Íme az
elsõ: „Az írásom az Aracs 2003. június 4-ei számában jelent meg, valamint
megjelent a Határok szabdalta közérzet címû Aracs-antológiában is, 2004-ben.
Örömmel olvasnám az MKDSZ Hon-Lapon.
A költõ, aki tette a dolgát és
elmondta, amit mondania kellett
Illyés Gyula húsz éve halott. 1983.
április 15-én hunyt el a huszadik század egyetemes magyar irodalmának egyik
meghatározó irodalmára - személyisége, aki néhány hónappal halála elõtt, 1982.
december 21-én interjút adott a Frankfurter Rundschau c. német lapnak. Két hónap
múltán, 1983. február 20-án a délvidéki magyar irodalom egyik meghatározó
irodalmára - személyisége, Bori Imre az újvidéki Magyar Szóban Még Illyés
Gyulától sem! címmel szenvedélyes hangon utasította el Illyés néhány, mai
szemmel nézve ártatlannak számító gondolatát. És újabb két hónap múltán a költõ
már halott volt. Mozgalmas, mondhatnánk "mozgalmi" idõszak volt ez: nemcsak az
Illyés- vagy Bori-botrány bolygatta meg az irodalmi kedélyeket, hanem ekorra
esnek az Új Symposion Sziveri-féle szerkesztõségének megpróbáltatásait jelentõ
kommunista pártaktívák szorgos ülésezései, gondos elvtársi közremûködéssel.
Mindenek elõtt azonban lássuk Harry Schleicher ominózus írását:
Egy költõ elmondja azt, amit a politikusoknak nem szabad
Beszélgetés Illyés Gyula magyar íróval a nemzeti jellegrõl
Harry Schleicher (e.i.sz. Budapest)
Illyés Gyula, a magyar irodalom nagy öregje a nyugati látogatóval kivételt tesz.
Voltaképpen a magyar költõk nesztora, aki november 2-án töltötte be nyolcvanadik
életévét, budapesti házában, a Józsefhegy-utcában még mindig végigdolgozza az
egész délelõttöt. Ha Illyés Gyula, aki az 1938-ban megjelent könyvével, a
Puszták népével Magyarország határain túl is figyelemben és elismerésben
részesült, szokásos munkaritmusán egy interjú érdekében változtat, akkor ez jól
mutatja annak fontosságát, hogy õ maga mekkora jelentõséget tulajdonít a magyar
kisebbségek problematikájának.
1977 vége, '78 eleje óta Illyés a magyar kisebbségek egyik legjelentõsebb
szószólója. Akkor szólt nyílvánosan elõször két nagy esszében a Magyar Nemzet c.
budapesti napilapban a romániai Erdélyben élõ, hivatalosan 1,7 millió lelket
számláló magyar nemzeti kisebbség tematikájáról. Ennek ellenére nem írta alá azt
a levelet, amelyet 71 magyar értelmiségi intézett a Magyar Szocialista
Munkáspárt vezetõségéhez, a Kormányhoz és a Parlament elnökéhez, amelyben szót
emelnek néhány erdélyi nemzettársuk ellen irányuló, lehetséges perben. Ezt
pusztán taktikai okokból teszi: a magyar irodalom nagy öregje elsõdlegesen saját,
individuális nyílvánosságát akarja megtartani. Illyés fiatalságának sok évét
töltötte Párizsban, azóta áll közvetlen kapcsolatban a francia értelmiséggel.
Minden bizonnyal ezért tartja jelentõs mértékben politikailag felelõsnek a
Nyugatot, a Nyugat nyílvánosságát és kormányait a nemzetiségi kérdés igazságos
megoldásának tekintetében.
A
költõ jelenleg sokkal kétségbeejtõbbnek látja Magyarország szomszédos államaiban
a kisebbségek problematikáját, mint négy és fél évvel ezelõtt. Akkoriban a
gondokat szinte kizárólagosan Romániára korlátozódottan látta. Ma Illyés számára
magyar honfitársai, akik, mint kenyerszeletet a héja, úgy ölelik körül az
anyaországukat, Csehszlovákiában és még Jugoszláviában is veszélyeztetve vannak.
A
kommunista államok általános gazdasági és az ezzel együtt járó politikai
hanyatlása különösen hátrányos a kisebbségek tekintetében. Míg Erdélyben a
magyar értelmiség sértetlennek mondható, és így jobban meg tudja magát védeni,
addig Szlovákia és Jugoszlávia városi központjaiban sikeresen hajtják végre a
kisebbségek "magyartalanítását", véli Illyés.
A
romániai-erdélyi magyar kisebbség helyzetének objektív romlásával szemben Illyés
némi ellentételezést abban lát, hogy mind Romániában, mind Magyarországon
jelentõs magyar népcsoportok a nemzeti problematikával egyre inkább tudatosan
szembesülnek. Büszkén mondja, az Ellenpontok c. szamizdat folyóirat végre a
kisebbség kérdésével is foglalkozik.
Illyés azon dolgozik, hogy Magyarországon, valamint külföldön erkölcsi és
politikai támogatást szerezzen honfitársainak Erdélyben és másutt is. Eközben
érveket sorol fel amellett, hogy ezáltal a magyar népcsoportoknak inkább az
emberi jogait és kevésbé a nemzeti céljait kell védelmezni. "Az azonban
tudathasadásos állapotot jelez, ahogyan nyugaton leggyakrabban csak az egyéni
emberi jogokért szállnak síkra, és eközben egész népcsoportok hiányzó kollektív,
alapvetõ jogaitól pedig eltekintenek."
Ebben a kérdésben Illyés kiemeli a nyugati világ kormányainak felelõsségét,
különös tekintettel Franciaországra és Nagy-Britanniára. Végülis õk a felelõsek
az 1920-as trianoni békeszerzõdésért. A Párizs melletti Trianonban megvont
határok miatt Magyarország egykori területének a harmadára csökkent, és ennek
következtében azóta nagyszámú magyar kisebbség kényszerül arra, hogy az
anyaországán kívül éljen. Emiatt az agg költõ a határok
megváltoztathatatlanságának elvét a "Szent Szövetség doktrínájá"-hoz hasonlítja,
amely a 19. században azt szorgalmazta, Európát örökre az õskonzervativizmus
állapotában kell tartani.
"Szürrealista
tudat kell ahhoz, hogy magunknak bemagyarázzuk, minden maradhat úgy, ahogy van",
mondja Illyés. A költõket nem azok az elvek kell, hogy vezéreljék, mint a
politikusokat. Õket hivatásuk kényszeríti arra, hogy "a fennálló helyzeten
javítsanak, és emiatt kimondják, mi az ami jó, és mi az, ami nem". Ez jogosítja
fel õt arra is, hogy kijelentse: "Ezek a határok igazságtalanok."
Illyés Gyula nyílvánvalóan tudatában van kijelentése politikai horderejével,
amikor módosító javaslatot tesz a helyzet megoldására. Nem pártfogolja
feltétlenül az egykori magyar területek visszatérését Magyarországhoz. Az õ
utópisztikus-irodalminak tûnõ terve a közép-európai államok felbomlását
irányozza elõ, valamint az ezek helyébe a svájci modell alapján lépõ kis,
autonóm és önkormányzati képzõdmények létrejöttét. Ez jelenthetné a nemzetiségi
problémák megoldását, és a francia forradalom kétes értékû örökségének, "a
nemzetileg megbonthatatlanul egységes államok" eszméjének meghaladását. Ahogyan
Magyarország 1918 elõtt, úgy ragaszkodnak most az utódállamok ehhez az
állameszméhez. Ezáltal megismétlik a korábbi magyar elmagyarosító politika
hibáit, amely nem akarta elismerni a szlovák, vagy bármely más nemzeti kisebbség
létét.
A
beszélgetés másfél órája után fölsejlik az összegezés: Illyés Gyula kora
elõrehaladtával egyre inkább válik nemzetileg öntudatossá; költõi tudatából
olyan politikai eszméket fejleszt ki, amelyek hazája hivatalos politikájában
aligha számíthatnak nyílvános támogatottságra. Nem csoda, ha önmaga teszi fel a
költõi kérdést, vajon akkor, amikor a magyar politikusok, különféle alkalmakkor
magánjellegû elismeréseikkel illetik, az elismerés csak a költõnek szól-e, vagy
talán a politikai gondolkodónak is.
"Nyilatkozataimat
teljes mértékben szabadon teszem, és ehhez nem kell és nem is kérek föntrõl
meghatalmazást", erõsíti meg. És ezt, kijelentéseinek tartalma alapján teljes
mértékben el is hihetjük a magyar irodalom nagy öregének.
(Fordította
B. J.)
Bori írása szinte napra pontosan két hónap múlva jelent meg a Magyar Szóban -
húsz év távlatában eltûnõdhetünk azon, vajon mi tarthatott két hónapig? Viszont
sokkal gyorsabb volt a honi sajtó: szerbre fordítva még ugyanazon a napon, azaz
február 20-án megjelent Bori tiltakozása a belgrádi Borbában, míg a zágrábi
Veèernji list február 25-ei számában Bori válaszát helyeselve saját
szerkesztõségi cikkében ítéli el Illyés "durva beavatkozásá"-t Jugoszlávia bel-
és külügyeibe.
1982 decemberében az Új Symposion Illyés Gyula nyolcvanadik születésnapja
alkalmából megjelentette a költõ egyik leghíresebb és legjelentõsebb versét, az
Egy mondat a zsarnokságról címû költeményt. Habár a Symposion elõbb jelent meg,
mint a Frankfurter Rundschau interjúja, a késõbbiekben minden bizonnyal az is
közrejátszott a Sziveri-féle szerkesztõség május 9-ei menesztéséhez.
Húsz év távlatában érdekes lenne tudni azt is, vajon mi késztette Bori Imrét
arra, hogy tiltakozó írását megírja, és hogy azt így kezdje:
"E sorok írója még egy-két héttel ezelõtt is abban a hitben ringatta magát,
hogy a nyolcvan esztendõs Illyés Gyulát köszöntõ cikkeinek sorát egy olyan
tisztelgõ írással zárhatja, amelyet az alkalom követelte emelkedettséggel
bélelhet ki a költészetével való több évtizedes foglalkozás élményérõl számot
adó módon. Ez az esedékesnek hitt írás azonban már nem készült és nem is készül
el. Idõközben ugyanis kiderült, hogy a költõ, "költõi lényébõl politikai
eszméket fejlesztett", nem pedig verseket csalt elõ. Ezeket a politikai eszméket
pedig el kell utasítanunk. Nem ez az elsõ vitatkozó-elutasító megnyilatkozásunk
Illyés Gyula nézeteivel kapcsolatban; annak idején az õ "ötágú síp" modelljét
sem fogadtuk el."
Elszomorító, hogy egy olyan kvalitású irodalomtörténész, mint Bori politikai
okokra hivatkozva nem akarja az õt megilletõ módon köszönteni a "magyar irodalom
nagy öregjé"-t (és nem "idõs nagyjá"-t, mint ahogyan az ügyeletes fordító anno a
német szöveget Bori számára lefordította). Függetlenül attól, hogy mit gondol
Illyés politikai nézeteirõl, talán jó lett volna a nyolcvan esztendõs költõt az
õt megilletõ módon köszönteni - egy olyan tisztelgõ írással búcsút venni tõle, "amelyet
az alkalom követelte emelkedettséggel bélelhet ki", annál is inkább, mivel a
költõ néhány hónap múlva már nem él. Persze, ezt Bori nem tudhatta, és
természetesen ez csak az én elképzelésem az élet rendjérõl.
Az elsõ bekezdésben Bori elég hetykén kijelenti: ez még csak nem is az elsõ eset,
hogy Illyés Gyula nézeteivel szemben "vitatkozó-elutasító" megnyilatkozást tesz.
Annak idején az õ "ötágú síp" modelljét sem fogadta el. Minden bizonnyal azóta
Bori Imre is másképp gondolja az ötágú síp modelljét, hiszen mostanság õ is
fölvette a "Délvidék"-et irodalmi fogalomtárába, és a Délvidék, mint olyan az
egységes magyar nemzetre utaló fogalom, s ezáltal az egységes magyar irodalom
megjelenítõje is, mint ahogyan Illyés népmesei ihletésû és szépségû õtágú sípja.
Azt õ is, mint irodalomtörténész és vele együtt bárki más is kétségbe vonhatja,
vajon Illyésnek igaza volt-e az ötágú síppal - ez a szólás és
véleménynyílvánítás szabadsága. Az viszont már más lapra tartozik, az efféle
véleménnyel bírók "a kétszer kettõ józanságá"-t próbálják megcáfolni.
"Ne köntörfalazzunk hát, hanem közöljük, hogy Illyés Gyula 1982. december
21-én Harry Schleicher nyugatnémet újságíró közvetítésével a Frankfurter
Rundschau címû napilapban nemcsak a jugoszláviai magyarság és Jugoszlávia
rossz hírét költi és terjeszti a nagyvilágban önkényes állításaival, hanem bele
is avatkozik a jugoszláviai magyarság életébe és országunk bel- és külügyeibe. A
nyugatnémet lap újságírója szerint "Illyésnek úgy tûnik, hogy a magyar
honfitársainak helyzete... veszélyeztetve van Csehszlovákiában s még
Jugoszláviában is."
Kár, hogy Bori a három pont helyét nem idézte a német interjúból, mivel ott
Illyés egy másik csodaszép metafórája található, miszerint az elcsatolt
területek magyarsága úgy öleli körül Magyarországot, mint kenyérszeletet a héja.
Ez is nehezen cáfoltható tény, olyannyira, hogy meg sem lehet cáfolni.
"Az is kiolvasható a szövegbõl, hogy Illyés Gyula a jugoszláviai magyar
értelmiséget megalkuvónak a maga magyar nemzetiségével mit sem törõdõnek tartja,
olyannak, amely nemzetiségi tudata híjával van, képtelen tehát a "hatékony
önvédelemre" is. Jugoszláviát többek között azzal is vádolja, hogy véghezvitte a
"városi központok >>magyartalanításának<< a folyamatát." Kétségtelenül olyan
ember beszélhet csak így, akinek nincsenek alapvetõ ismeretei a nemzetek és
nemzetiségek egyenjogúságának és együttélésének jugoszláviai gyakorlatáról, mert
másképpen nyilván nem szüntelen konfrontációban képzelné az életet, de nem
sugallná az illegális szervezkedés szükségességének az eszméjét sem."
Sajnos Illyésnek tökéletesen igaza volt abban, hogy a jugoszláviai magyar
értelmiséget megalkuvónak és saját kisebbségével - ahogyan azt manapság mondjuk
- mit sem törõdõnek tartotta. Gondoljunk csak a már említett Symposion-ügyre. A
Sziveri-féle szerkesztõség meghurcolásának perzekutorai magyarok voltak, a
szerkesztõség fõ bûne azonban nem a "magyarkodás" volt, hanem az, hogy olyan
ultrabalos eszméket terjesztettek, amelyek a szerb nacionalista irodalomban (!)
gyökereztek. Vagy említhetjük a kanizsai tanárok orgonahangversenyének esetét:
vajon hány magyar "csúcsértelmiségi" állt ki mellettük, akiknek mindössze annyi
bûnük volt, hogy részt vettek egy templomi hangversenyen, mivel még akkor is, a
szocialista önigazgatású, el nem kötelezett testvériségben-egységben, a Titó
után is Titó-i Jugoszláviában orgonák csak templomokban voltak. Igaz, az egyik
helyi, traktoristából avanzsált magyar (!) párttitkár annak idején azt mondta,
ugyan miért nem vittek egy "villanyorgonyát" a kultúrházba, amivel elkerülhették
volna a késõbbi kellemetlenségeket.
És azt is ma már jól tudjuk, a '70-es - '80-as évek langyos, alattomosan ölõ
elnemzetietlenítése milyen hatalmas károkat okozott a délvidéki magyar közösség
közösségi tudatában. Vajon az Egyházon kívül akkoriban megemlékezett-e valaki is
államalapító István királyunkról, a Szentrõl, Vörösmartyról, Kölcseyrõl, vagy az
akár alig másfél, két évtizeddel azelõtti '56-os forradalomról és
szabadságharcról. Egyedül Petõfi kultusza élt, egyrészt azért, mert hatása még
egy évszázad múltával is akkora volt, hogy azt képtelenség lett volna kitörölni
az emberek tudatából, mivel akkor még nem léteztek Big Brotherek és Való Világok,
vagyis az emberi agyakat még nem tudták olyan körmönfont módon lúgozni, másrészt
Petõfit összekötötték a gyászos emlékû Petõfi-brigáddal, meg aztán az sem volt
mellékes, Petõfi atyja, a jó öreg még Petrovics volt.
A
jugoszláviai magyar értelmiség sajnos valóban képtelen volt a "hatékony
önvédelemre", mert ha ez nem így lett volna, akkor ma nem ott tartanánk, ahol
tartunk. A városi központok magyartalanítása is végbement. Míg a hetvenes
években Újvidéken minden további nélkül magyarul érdeklõdhettünk egy-egy utca,
vagy intézmény után, addig a nyolcvanas évek elején a magyarul kérdezõnek már
olyan kereskedõ után néztek a Nork áruházban, aki tudott is magyarul és
próbáljunk meg most érdeklõdni vagy kérdezõsködni az anyanyelvünkön - jó, ha
megússzuk verés nélkül. És ez még csak nem is költõi túlzás.
Azt is jól tudjuk, a bõrünkön tapasztaltuk, mit jelentett a nemzetek és
nemzetiségek egyenjogúságának és együttélésének jugoszláviai gyakorlata: a XX.
század végére beérett a keserû gyümölcs, a horvátországi, a boszniai és a
kosovói háborúk vérben úszó valósága.
"Közben nagyon riasztó, ahogy egy délelõtti másfél órás csevegés során (az
újságíró információja szerint ennyi ideig tartott beszélgetése Illyéssel)
kiszabadítja az irredentizmus szellemét a múlt palackjából és európai körútra
indítja, amikor kijelenti, hogy a trianoni határok "igazságtalanok", éppen ezért
a mai országhatárok sem sérthetetlenek. Felszólítja tehát Franciaországot és
Nagy-Britanniát, hogy avatkozzanak be többek között Jugoszlávia belügyeibe is a
nemzetiség védelmében, minthogy - Illyés Gyula állítása szerint - az övéké a "politikai
felelõsség" a történtek miatt. Szemmel látható, hogy a mai európai politikai
helyzet alapvetõ posztulátumait (ezek között van - Helsinki óta - a jelenlegi
országhatárok sérthetetlenségének, az egymás életébe, belügyeibe való be nem
avatkozásnak az elve is) tagadja az európai közvélemény szeme elõtt revíziós
nézeteivel."
Bori ismét csak részben idézi Illyést. Õ ebben az interjúrészben, amelyre Bori
itt hivatkozik, a trianoni békeszerzõdés igazságtalansága mellett még azt is
elmondja, az 1920-as békeszerzõdéssel Magyarország területének kétharmadát
elveszítette és ennek következtében nagyszámú magyar kisebbség kényszerül arra,
hogy hazáján kívül éljen. Az utódállamok legelvakultabb nacionalistái sem
állíthatják, hogy a trianoni határok igazságosak lennének. Õk legföljebb
áldhatják szerencséjüket, hogy a történelemben volt egy olyan pillanat, amikor
érdemtelenül jutalmazták õket a nagyhatalmak. Az már a sors fintora, és igazsága,
hogy ezzel a hihetetlen nagy szerencsével nem tudtak élni. Bár, Helsinki óta a
határok sérthetetlenek - Bori és mások szerint is -, ennek ellenére a
francia-britt védenc Jugoszlávia február óta már nevében sem létezik,
Csehszlovákia sincs már és a dicsõ Szovjetunió is már csak a múlt egy fájó
emléke. Viszont a II. világháború fõ bûnösének tartott Németország 1989 óta újra
egy!
Illyés ebben a részben a határok megváltoztathatatlanságának elvét a Szent
Szövetség doktrínájához hasonlítja, amelyben az orosz, az osztrák és a porosz
fejedelem szövetségük révén az örök békét akarta létrehozni. Mi már azt is jól
tudjuk, tervükbõl mi maradt, és azt is tudjuk, a történelem tulajdonképpen a
határok megváltoztatásának történelme.
"A maga bevallása szerint a költõ jogán mondja mindazt, amit Harry
Schleicherrel folytatott beszélgetése során mondott. Felettéb kényes, korántsem
ártatlan mandátummal ruházza fel és olyan jogokkal ajándékozza meg önmagát,
amilyeneket a múlt század nagy romantikusai sem követeltek meg maguknak. De
Illyés még tovább megy: a költõ tévedhetetlenségének az elvére is esküdni akar.
Azt hiszi, hogy költõként joga van, mint nyilatkozta, hogy a politikusoknak (de
a politikusok helyett is), és a világnak a szemébe mondja, "mi a téves és a
rossz". Azt talán még el lehetne hinni, hogy a költõ, a remekmûvében, esetleg
sebezhetetlen és "tévedhetetlen", de nem az, amikor azokat a kijelentéseket
teszi, amelyeket a Frankfurter Rundschau közölt. Ilyenekhez még a "magyar
irodalom doyenjének", "idõs nagyjának" (ezek a német újságíró minõsítései) sincs
joga!"
Ahogy Bori megvonja Illyéstõl a megszólalás és véleménynyílvánítás jogát,
ugyanúgy megkérdõjelezhetnénk most mi is Bori jogát a véleményalkotásra. Ezt
természetesen nem tesszük, és nem mondjuk soha: Még Bori Imrétõl sem!,
mert ha õ akkor úgy érezte, neki azt le kell írnia, amit leírt, lelke rajta, de
az õ logikáját követve, ha Illyésnek nem lett volna joga elmondani azt, amit
elmondott, akkor Borinak sem lett volna joga bírálni Illyést. Így tulajdonképpen
a fegyver visszafelé sül el: Bori "Felettéb kényes, korántsem ártatlan
mandátummal ruházza fel és olyan jogokkal ajándékozza meg önmagát, amilyeneket"
elvitat Illyéstõl. De õ még tovább megy: az irodalomtörténész
tévedhetetlenségének az elvére is esküdni akar. Azt hiszi, hogy
irodalomtörténészként joga van, mint vitacikkében írta, hogy a politikusoknak
(de a politikusok helyett is), és a világnak a szemébe mondja, "mi a téves és a
rossz". Azt még talán el lehetne hinni, hogy az irodalomtudós a remekmûvében
esetleg sebezhetetlen és "tévedhetetlen", de nem az, amikor azokat a
kijelentéseket teszi, amelyeket a Magyar Szó hasábjain közöl. Ilyenekhez
még a délvidéki magyar irodalom doyenjének, nagy öregének (ezek az én
minõsítéseim) sincs joga! (Az utolsó mondatot csupán a visszafelé elsülõ fegyver
kedvéért írom, jómagam, meggyõzõdéses demokrata lévén, mint ahogyan azt fenntebb
már említettem, a szólás jogát senkitõl nem vonnám meg, még ha lenne is hatalmam
rá!)
És demokrataként Illyéstõl sem vitathatnám el, még ha akarnám is: a trianoni
határok igazságtalanok!
"S ha már idejutottunk, hadd jegyezzük meg azt is, hogy a valamikori
szürrealista költõ, hatvan év után "irrealista" politikai receptíróvá vált: a
közép- és kelet-európai országoknak a maga "svájci modelljét" kínálja fel, és
teszi, ebben bizonyosak vagyunk, minden reális történelmi-politikai valóság
nélkül."
Ebben sajnos igaza van Bori Imrének, nevezetesen abban, hogy az Illyés-i "svájci
modell" nem valósítható meg Közép- és Kelet-Európában. Ahhoz, hogy az
mûködhessen, olyan évszázados demokráciára van szükség, mint amilyen Svájcban
van. Akkor, amikor az Európai Unió kapujába érkezõ Csehországban és Szlovákiában
mind a mai napig életben vannak a faji alapon hátrányosan megkülönböztetõ
Benes-dekrétumok, vagy az alig néhány éve véget ért (vagy felfüggesztett ?!)
balkáni háborúkra gondolunk, akkor tényleg nincs semmi reális
történelmi-politikai valóságalapja bármilyen kantoni- vagy
autonómiarendszereknek!
"Nincs hát szükség bizonygatni sem, hogy mennyire elrugaszkodott a
realistásoktól Illyés Gyula. Ezt, végezetül, az is bionyítja, hogy a
jugoszláviai magyarságnak is fogadatlan prókátora akar lenni Nyugat-Európában,
hogy így annak létét a világpolitika, a nagyhatalmak játékszerévé tegye. A
nyugatnémet újságíró szó szerint idézi cikke utolsó bekezdésében Illyést, aki
azt mondta, hogy "kijelentéseimet teljesen szabadon adom...", mi ellenben annak
örültünk volna, ha ezzel a "szabadságával" nem él vissza, mint ahogy visszaélt,
amikor a Frankfurter Rundschau újságírójának nyilatkozott."
Elég nagy és fellengzõs szavak. Illyés nem akart a fogadatlan prókátorunk lenni,
csupán elmondta egy független értelmiségi félelmeit a határon túlra szakított
honfitársaival kapcsolatban. Arról pedig, hogy a világpolitika és a nagyhatalmak
játékszerévé váltunk volna, két dolog jut eszembe. Egyik: mindigis a
világpolitika és a nagyhatalmak játékszerei voltunk - gondoljunk csak a trianoni
békeszerzõdésre, '56-ra, amikor a nagyhatalmak cserben hagytak bennünket, vagy
napjaink európauniós tragikomédiájára. A másik: azidõtájt, amikor Bori Imre
cikke íródott az újvidéki Bölcsészettudományi Kar egyik sötét folyosóján
megállított és félrehívott egy egyetemista társam, akit nem vettünk túl komolyan,
férfiasan bevallva, egy kissé süsünek tartottunk, és azt mondta:
-
Te, vigyázz nehogy úgy járj, mint én!
- Miért, te
hogy jártál? - kérdeztem.
- Tegnap
belekerültem a világpolitikába.
- ?
- Írtam az
ENSZ-nek, és azóta benne vagyok!
Hogy az a
derék egykori egyetemista mirõl írt az ENSZ-nek, arra már nem emlékezem, annak
viszont nagyon örülök, hogy annak idején volt egy költõ, magyar költõ, aki tette
a dolgát, és elmondta, amit el kellett mondania.
Bata János
A
másik írás egy pályázatra készült, majd átdolgozva elõadás formájában is
elhangzott. A pályázat ez volt: „Magyar Mûvelõdési Társaság 1011
Budapest, Corvin tér 8. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az Önök által meghirdetett
pályázaton szeretnék részt venni esszémmel, amelyben igyekszem rávilágítani
Illyés Gyula munkásságának ma is aktuális vonatkozásaira. Remélem pályamunkám
elnyeri az Önök tetszését, és dolgozatomban sikerül rávilágítanom az illyési
életmû kisebbségi
aspektusaira. Õszinte
tisztelettel, , Bata János Horgos, 2002. október 31.” „ A
pályázaton különdíjat kaptam érte, a pályázat szövege megjelent az Aracsban, az
elsõ évfolyam második számában, 2001. november 20-án, valamint a Határok
szabdalta közérzetben. Egyébként Némileg módosítva, átdolgozva Duna-menti
irodalmi (vagy akár másmilyen) konföderáció – inkább álom, mint valóság címmel
pedig az Aracs 9. évfolyamában, 2009. augusztus 20-án. Ez a dolgozat elhangzott
2008. október 6-án, Székesfehérváron, a Határon Túli Magyar Irodalom Napjai c.
rendezvényen. Megjelent a székesfehérvári Várban is, a 2008/4-es számban.”
Duna-menti irodalmi (vagy akár másmilyen) konföderáció – inkább álom, mint
valóság
„Jellegzetes magyar sajátosság: azt
hinni másokról, amit magunkról hiszünk, és azt föltételezni, hogy mások is úgy
gondolkodnak, ahogy mi – mintha nem létezne sajátos nemzeti érzése és érdeke és
nemzeti büszkesége másoknak.”
Huszár Zoltán
Írásom gerincét az a 2002-ben íródott dolgozatom
alkotja, amelyben Illyés Gyula Szellem és erõszak címû könyvének a trianoni
országcsonkításra vonatkozó részleteit igyekeztem földolgozni. Az azóta eltelt
hat esztendõ a fölvetett kérdésekre nem adott választ, mi több, hogy egy
klasszikust idézzünk: a helyzet csak fokozódott!
Illyés könyve már 1978-ban elkészült, de csak tíz
évvel késõbb, 1988-ban jelenhetett meg, aminek „magas szintrõl származó tilalom”
volt az oka. Azóta immár két, zavaros évtized múlt el, de mint ahogyan az az
alábbiakból, reményeim szerint, kiderül, Illyés gondolatainak idõszerûsége három
évtized múltán mit sem csökkent. Volt négy év, 1998 és 2002 között, amikor úgy
tûnt, a kárpát-medencei magyarság nyolcvan éves szétszakíttatása után
felcsillanhat az egységesülés reménye, az a remény, amely Illyés tanulmányaiból
is kiolvasható, de akkor, 2002 õszén ez a remény szertefoszlóban volt, és most,
2008 októberében az uniós vasfüggöny mögött és 2004. december 5-e után akár hiú
ábrándnak is tûnhet, de tudjuk, tudnunk kell: a Berlini Fal is az öröklétnek
készült…
Délvidéki, kisebbségi sorsba kényszerített
magyarként nem tudok uniós érdekek szerint élni és gondolkodni, én nem tudok
másban, csak nemzetben élni és gondolkodni. A nemzettest kárpátaljai és
délvidéki részei még most is, a XXI. század elsõ évtizedének a vége táján úgy
vannak elszigetelve a nemzettõl, mint ahogyan az összes elcsatolt terület el
volt vágva a trianoni döntést követõ években, valamint a szocializmus
internacionalista világában. A különbség csupán annyi, hogy az internacionalista
szólamokat mára a globalizmus és a globalizáció jelmondatai váltották föl.
„A
marxista pártok, elöl az akkor még élõ Lenin pártjával, történelmi bûnnek
nevezték azt a békediktátumot, amely a magyar anyanyelvûek közül minden
harmadikat – összesen több mint hárommillió lelket – más államokba helyezett… A
magyar anyanyelvû közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során
egyszer érte a népet, Mohács után, amikor éppily módon szakadt három részre.
…Ismerjük
a számítgatásokat, mennyivel lett volna több magyar Mohács nélkül.
Lehet reális becslés, hogy a természetes
szaporodás közös átlaga szerint a századunkban levált hárommillió ötven év
folyamán mennyire nõ természetes viszonyok között, a saját közösségében.
Hozzávéve azok seregét, akik a rázkódtatások következményei miatt innen
»tántorogtak« világgá, a katasztrófa világméretben párját ritkítja…” (Válasz
Herdernek és Adynak)
A kommunisták egyik nagy bûne, hogy késõbb,
amikor õk kerültek hatalomra (nem csak a huszadik század végén és a
huszonegyedik elején, hanem a szocializmusnak nevezett korban is), nemhogy
tudomást sem akartak venni az egyik fõ ideológusuk Trianonnal kapcsolatos,
számunkra pozitív véleményérõl, hanem mindent megtettek annak érdekében, hogy a
felnövõ nemzedékek tudatából kitöröljék az elszakított nemzetrészeknek még az
emlékét is. (És Leninre vesztegetve még egy mondatot: a finnek, mivel ott nem
kommunisták uralkodtak, éppen Vlagyimir Iljicstõl kérték és kapták meg
függetlenségüket!) Szinte minden határon túli magyarnak vannak olyan fájó
emlékei – akár a közelmúltból is – amikor magyarországi nemzettársaik
lerománozták, -ukránozták és -szerbezték õket, illetve bennünket, és az is
többünkkel megesett, Magyarországon járva nemzettársaink elcsodálkoztak azon,
milyen jól beszélünk magyarul! Vajon hol tanulhattunk meg ilyen jól?
A Trianon-tiltás ellentétes irányba is hatott
(természetesen, hiszen az utódállamokban is, eltekintve Ausztriától, ahol
viszont az anyagi jóléttel „vették meg” a magyarokat, a kommunisták voltak
hatalmon): még napjainkban is sokan „átmennek a magyarokhoz”, március 15-e a
magyaroknak valamilyen ünnepe, amikor is munkaszüneti nap, meg felvonulás van a
„magyaroknál”, mostanság meg kisebb-nagyobb utcai harcok, gumibottal (ami volt
régebben is), gumigolyókkal (talán az is volt már akkoriban is) és könnygázzal
(ami egészen biztos volt már korábban is). Ennek a Trianon-tiltásnak és
-elhallgatásnak egyenes következménye volt a 2004. december 5-ei népszavazás
eredménye, illetve eredménytelensége a kettõs állampolgárság kérdésében. Ezért
nem lehet és nem is szabad az országot, a „nép”-et okolni, sokkal inkább azokat,
akik ötven éven át, majd 2002-tõl újra hazugságokkal vezették félre az
embereket.
A kommunisták másik nagy bûne a természetes
népszaporulat akadályozása. Vajon hány millió megszületendõ élettõl fosztotta
meg a nemzetet, a hazát a szocializmus liberális, abortuszbarát „gyermekvédelmi”
törvénye, és vajon mekkora pusztítást végzett a szocialista-liberális kormány
gyermek- és családellenes rendelkezéseivel, azokkal a próbálkozásaival és
tetteivel, amelyekkel a mûvi meddõvé tételt és a kábítószerek szabad használatát
szorgalmazta, szorgalmazza? Mostanság már nem csak az egyke a szép, mert ugye,
ha egy a gyerek, több jut neki, meg a háznak és az autónak, hanem szépek a
szinglik, a homoszexuálisok, meg még a pedofilek is!
„A
számokkal mérhetõ meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti
tudatot érte. Szellemi összetartó erõ – a közérzés kohéziója – nélkül nincs
nemzet…
A (megcsonkított magyarság) …a Horthy-rendszerrel
szemben szinte a szomszédos országok szellemével érzett közösséget. Masaryktól
és Bene¹tõl több jót várt a nép a nemzet javára, mint a magyar állam
irányítóitól.” (Válasz…)
Most, amikor a haza idestova két évtizede az
elnyomó, idegen hatalom béklyóit magáról ledobta, vajon most az ország nemzeti
tudata jobb állapotban van-e, mint volt Trianon után? Igen, azt kell mondanunk,
igen, s hinnünk, bíznunk kell benne, még akkor is, ha a média baloldali,
liberális hangadói ennek az ellenkezõjérõl szeretnének nap, mint nap meggyõzni
bennünket. Hinnünk kell benne, mert az elszakított nemzetrészek egyetlen
megmaradási esélye a haza szeretete, törõdése, a közérzés illyési kohéziója.
Hinnünk kell a nemzeti tudat ébredésében és
lángolásában, még akkor is, ha nevesnek mondott és láttatott közéleti személyek
a hazában mindent megtesznek azért, hogy a hazát lejárassák, hogy minél rosszabb
képet fessenek róla. Közöttük nem kevesen vannak olyanok, akiket a haza éppen az
elcsatolt területekrõl fogadott magába, onnan, ahol õk abból éltek igen jól,
hogy Magyarországot folyamatosan szidták, bírálták, s azt az országot, amelyben
magyar kisebbségiként éltek, az egekig fölmagasztalták, és hûen szolgálták.
Hinnünk kell, és hiszünk még akkor is, ha ugyanezek a személyek, szellemi
elõdeik és utódaik szavukat akkor nem hallatták, amikor a román diktátor
falvakat rombolt, amikor a szerb diktátor emberek százezreit tette földönfutóvá,
és martalócai vonulását tömegsírok jelölték. Ezek a nevesnek mondott és
láttatott közéleti személyek siránkoztak a szerbiai hidak és kõolaj-finomítók
1999-es NATO-bombázása miatt, de mélyen hallgattak a srebrenicai muzulmánok és a
kosovói albánok tömeges kivégzésekor. Õk azok, akik boldogan pezsgõztek egy
ügynök-miniszterelnökkel és román kollégájával a Kempinsky-szállóban,
megünnepelve a román állam megalakulását, és õk azok, akik a magyar állam
megalakulásának ünnepét a (magyar) Országháza elõtt szerb cigányokból álló
rezesbanda zenéjével ünnepeltetik.
„…a
XX. század derekán eszelõsségének szabad utat engedve felelõs államférfi – Bene¹
– olyan kommentálással (a szavak súlyának olyan semmibe vevésével) foglaltatta
kormányprogramba, majd törvénybe egy országrész magyarságának teljes
jogfosztását, vagyis egy nép maradéktalan kiûzését, hogy a felelõtlen kórus rá
évtizedekig az lett: vissza valamennyivel Ázsiába, ott a helyük, ahonnan ide
éknek idefurakodtak.” (Válasz…)
A kórus ma is hallatja hangját! Az ukránok
évekkel ezelõtt, a Tisza már-már menetrendszerû áradásakor azzal vádolták meg
Magyarországot, hogy szándékosan árasztott el Ukrán (!) területeket, miközben a
bajba jutott, fõképp magyar lakosságon az ukrán kormány igazából nem segített. A
magyarországi segélyszállítmányok nélkül az árvíz sújtotta területek magyar és
nem magyar lakossága éhen halt, vagy megfagyott volna. Napjaink magyar iskola-
és kultúraellenességérõl pedig vannak, akik nálam sokkal többet tudnának
mondani.
Ukrajnát elintézhetnénk egy laza kézlegyintéssel,
hiszen a Felvidék egy részét megkapó állam sem uniós, sem NATO-tagállam, tehát
mondhatnánk: Ukrajna még csak tanulgatja a demokráciát, ebbõl ered nemzeti
türelmetlensége, de ugyanakkor honnan ered Szlovákia egyre erõsödõ
magyarellenessége? Azé a Szlovákiáé, amely már évek óta tagja a demokrácia
csúcsát jelentõ Európai Uniónak, és a legerõsebb katonai szövetségnek? Míg
néhány évvel ezelõtt csupán gyalázkodó falföliratok és Petõfi szobrának
elcsúfítása, megcsúfolása volt tapasztalható, addig mára mindennapossá váltak a
diplomácia szintjére emelkedett magyarellenes megnyilatkozások, miközben a
szlovák parlament és az ország vezetõ politikusai örök idõkre érvényessé tették,
és érvényesnek tartják a már említett, rasszista szellemiséget tükrözõ
Bene¹-dekrétumokat. Mi több, tudtommal a törvény ítélõszéke elé citálhatják azt,
aki egyáltalán meg meri kérdõjelezni ezeknek, a legsötétebb korokat idézõ
rendelkezéseknek a jogosságát! A hisztérikus magyarellenesség eredõje
természetesen Trianon, a Trianon-szindróma. Érthetõ, hogy ekkora vehemenciával
reagál minden egyes magyar rezdülésre egy olyan ország, amelynek egyetlen
talpalatnyi földje soha a történelem során nem volt az övé, leszámítva ezt az
idõszakot a „bársonyos” forradalom óta.
Az úgyszintén uniós és NATO-tagállamban,
Romániában is sziszegve kapják föl a fejüket mindazok, akiknek a fülébe eljut a
magyar autonómia említése, hiszen számukra, történelmi tapasztalataik,
történelmi múltjuk alapján az autonómia, az önrendelkezés joga egyenlõ egy adott
országból (esetükben Magyarországból) történõ kiválással.
A még mindig különutas, Oroszország felé erõsen
húzó Szerbiában sem vélekednek másképp az önrendelkezésrõl. Ami a szerbeknek jár
és járt a múltban, (pl.: a Délvidék hozzácsatolása a Szerb-Horvát-Szlovén
Királysághoz 1920-ban) az, számukra teljes mértékben elfogadható módon, nem jár
és nem is járhat a magyaroknak. Mindannak ellenére sem, hogy az azóta eltelt
idõben az egykoron oly sokat emlegetett történelem süllyesztõjében (mások a
történelem szemétdombjának is nevezték azt a helyet) már réges-rég eltûnt az
említett Királyság, el a Jugoszláv Királyság, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi
Köztársaság, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, majd Kis-Jugoszlávia,
Szerbia-Montenegró államszövetsége. Szerbiából már csak Szerbia maradt a Szerb
Vajdasággal – Kosovó, amely egykoron Szerbia egyik tartománya volt, napjaink
nemzetközileg elismert, független állama.
Szerbiában azonban nem csak az autonómiáról nem
akarnak hallani sem, hanem létezésünk jogosságát is megkérdõjelezik. Minden
bizonnyal nincs olyan nagyobb települése Szerbia északi részének, ahol ne lenne
a falakra írva: „Szerbia a szerbeké, magyarok kifelé!”, vagy, nemes
egyszerûséggel: „Halál a magyarokra!” Hogy ezek nem csupán a firkáló fiatalok
falra vetett gondolatai, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Szerb
Parlament sem hozott határozatot a kollektív bûnösség eltörlésérõl (ez a
„bûnösség” a magyarokat és a németeket sújtja), valamint a demokratikusnak
mondott szerb kormány irányítja az etnikai arányok megváltoztatását azzal, hogy
a Nyugat-Európából visszatoloncolt romákat, akik azelõtt soha délvidéki
területeken nem éltek, Szerbia északi részein, azaz a magyarok lakta vidékeken
telepíti le.
A szenttamási Emberi Jogi Központ jelentése
szerint 2003-tól 2008 áprilisáig 86 esetben ért fizikai támadás magyarokat
nemzeti hovatartozásuk miatt, 63 esetben történt magyar intézmények
megrongálása, magyar nyelvû föliratok átfestése, jelentek meg falfirkák,
röpiratok, fenyegetõ levelek. Katolikus templomokat, temetõket és vallási
emlékhelyeket 32 esetben rongáltak meg, verbális támadás, gyûlöletbeszéd és
fenyegetés 37 esetben hangzott el magyarok kárára. Mindezek dokumentált esetek.
A valós atrocitások száma ennél jóval nagyobb, mert nagyon sokan a sértettek
közül nem merik bejelenti az ellenük elkövetett támadásokat.
Idézet Illyéstõl, 1966-ból:
„Elõször
is egy csõdöt kell bevallanunk egymásnak és olvasóinknak; egy kudarcot kell
tudatosítanunk.
Szellemi és irodalmi életünk nem is egy, hanem
három – ha ugyan nem négy – nemzedékének egy vállalkozása szenvedett
szekértörést.
…Semmire
úgy elõ nem készítettük az utánunk következõ nemzedéket, mint erre. Elhitettük
velük, testvéri kezek fogadják majd a kinyújtott kezüket. Meleg pillantás gyúl
pillantásukra, ha vigyázó szemüket immár nem Párizsra, hanem Pozsonyra,
Bukarestre, Belgrádra vetik.
Mi erre más választ érdemeltünk volna. Így
kompromittálódtunk áttételesen író voltunkban is. Emlékszem a pillanatra, midõn
megtudtam, hogy a szlovákiai magyarok deportálásának kormánybiztosa az egyik
neves szlovák költõ; miniszteri felelõse pedig egy másik, nálánál is jelentõsebb
költõ. Költõként is kisebbnek éreztem magam.” (Három levél)
„Nem
elõször írom le a fájdalmas élményt. Nem kaptunk viszonzó pillantást. Nálunk
folyóiratok, mozgalmak alakultak nem kis részben azért, hogy a testvéri
kéznyújtást kifejezzék. Ezúttal mi magyarok voltunk rosszabb helyzetben, alul.
Lehetett tehát úgy is látni: a kéz fölfelé nyúl. Vártunk, hogy odaát jelenik meg
egy Ady, egy Bartók. Illetve, ha már megvan, lesz ide is szava.
Azt ígértem: a valóság talaján maradok, s most
azt kérdem, nem volt-e délibábos ábránd ez a remény is.” (Elpuskázott tartomány)
Hiú, délibábos remény volt ez a múlt század
közepén, és naiv ma is az, aki ilyen ábrándokat kerget! Nincs tudomásunk se
szerb, se horvát, de még szlovén Cseres Tiborról sem, aki megírta volna a
délvidéki magyarság hideg napjait! Nem hogy nincs, de mind a mai napig még csak
levéltári kutatásokat sem lehet végezni a délvidéki magyarokat ért 1944-es
tömeges kivégzésekrõl. (És lehet, hogy tévedek, de hiányoznak a román, az ukrán
és a szlovák Cseresek is!) A kilencvenes évek milosevicsi politikájának eszmei
szerzõi a Szerb Tudományos és Mûvészeti Akadémia akadémikusai, valamint a Szerb
Írószövetség vezetõ írói voltak. A Boszniai Szerb Köztársaság elnöke, a jelenleg
Hágában, a nemzetközi törvényszék által háborús bûnökkel vádolt fogoly, Radován
Karadzsics, akit a szerbek jelentõs része mind a mai napig, és mindannak
ellenére, amit tudni lehet róla és tetteirõl, néphõsnek tart, amellett, hogy
korábban pszichiáterként tevékenykedett, költõ is volt. És lehet, tévedek abban
is, de nincs tudomásom arról sem, hogy lett volna egyetlen szerb író, költõ, aki
a legutóbbi délszláv háború alatt fölemelte volna a szavát az ártatlan emberek
védelmében, legyenek azok horvátok, bosnyákok, vagy albánok. Márpedig ártatlan
emberek százezrei haltak, sokszor iszonyatos körülmények között, borzalmas
halált.
Duna-menti irodalmi, vagy bármilyen más
konföderáció? Sokkal inkább álom, talán ábránd, mint valóság.