"E pillanatban csak az a biztos: mindaddig, amíg az európai nemzetek közössége nem rendezi polgárai sorsát és biztonságát, nem találja meg ennek mielõbbi összehangolását, addig fölösleges magasabb osztályról beszélni. "
Tamási Orosz János
Ess,
hess, kimehess
Meglehetõsen
hangsúlytalan a hazai uniós képviselõjelöltek választási kampánya; ami igazán
fontos ebben, azt a DK jelöltjei dobták köztudatba. Vagy legalábbis próbálták.
Mindenesetre a megnyilatkozásaik mentén kirajzolódó állásfoglalással legalább
lehet vitatkozni – ha velük, személy szerint, nem nagyon. Ahogyan más
kivülállóval sem; igazából olyan ez, mint a foci: úgy rendesen eszmét cserélni a
lelátón a csapat helyezkedési hibáiról olyannal lehet, aki vagy már játszott,
vagy még mindig játszik, szóval van valami elképzelése arról, ami a pályán
folyik. Ami vagy összjáték, vagy özönvíz – az utóbbi ellen egyébiránt az újabban
épülõ stadionokban, pláne, ha rendes költségvetésbõl készülnek, spéci elvezetõ
rendszereket építenek, már eleve. Régebben meg sátorponyvából is elég szokott
lenni a lelátó alatt, legyen mit kigurítani a gyöpre, hogy azért túlságosan ne
ázzon fel a talaj. Ne okozzon esetlenséget az esettség…. No, bocs a kurfliért,
szóval mit is állít a DK az Unióról?
Hogy semmi kifogásuk az
Európai Egyesült Államok ellen. Ezt így, röviden, sokan megfogalmazzák és
fogalmazták a múltban, nota bene az Európai Közösség létrehozásában is ez az
egyik vezérlõ elv volt, persze, hogy mi is, na, azt kell pontosan érteni és
értelmezni, sok évtized távolából. A második világháború alatt és közvetlenül
utána lényegében az európai szén- és acélközösség megszervezése az a vezetõ elv,
amelyre az Unió gondolata építkezett. Tényleg máshol fejtsük ki ennél
részletesebben, itt elég arra utalnunk: a háború sokkja egyúttal azt az illúziót
is táplálta, hogy soha többé ne legyen világégés. Ezt például úgy is meg lehet
oldani, hogy a szén- és egyéb nyersanyagkészletek nemzetközi kézbe kerülnek, így
egyetlen nemzetállam sem tud a másik nélkül fegyvereket gyártani. Illesszünk e
mellé egy másik, fontos információt: ha a nyersanyag nemzetközi kézben van, s az
a „kézközösség” emberies, jószolgálati – keresztényi - küldetésnek tekinti
létét, akkor az energia ára – amelynek alapját, mármint az energiáét, szintén
természetbõl nyert nyersanyagok adják – is kordában tartható; az sem fogja a
jövõben kilátástalan helyzetbe sodorni az európai közösség polgárait. Ez volt a
terv, ez volt az illúzió, s ma is ez mindennek az alapja – aki például
odafigyelt a magyar miniszterelnök legutóbbi nyilatkozatára, amely összehangolt
európai energiaárakat sürgetett, annak elviselhetõ mértékû szinten tartását; ha
úgy tetszik: nemzetközösségi rezsicsökentést javasolt; az felismeri ebben az
alapító atyák szándékaira rímelõ politikusi közóhajt. De vajon elérhetõ-e?
Nem tudjuk. E
pillanatban csak az a biztos: mindaddig, amíg az európai nemzetek közössége nem
rendezi polgárai sorsát és biztonságát, nem találja meg ennek mielõbbi
összehangolását, addig fölösleges magasabb osztályról beszélni. Amíg vannak és
lesznek olyan fogyasztói az európai közösségnek, akik a rendszer
kiszolgáltatottjai maradnak, bármit is tesznek ez ellen, s vannak, lesznek
olyanok, akik a természeti kincsek visszaosztásának elõnyeit akkor is élvezik,
ha látszólag nem is tudnak errõl – mindaddig fölösleges Európai Egyesült
Államokról beszélni. Bár valóban ez az álom. Bekövetkezhet, akkor, amikor az
emberi létezés minõségének elve közös együtthatóvá válik Európában. Akkor, és
csak akkor léphetünk tovább: a minõségi ember óhajáig. Persze, a párhuzamosság
itt is hasznosabb gondolat, miként a lelki erõsorrend is. Amelyben elsõ helyen a
lét biztonsága szerepel. Tudomásul kell vennünk, ha az elszánt alázatosoknak ez
nem is tetszik, hogy minõségi szolidaritásra, termékeny közösségi létre csak az
az ember alkalmas, aki maga nem szenved a kevésben is szükséget. Két karéj
kenyér könnyen megosztható két ember között, egy szelet is, de ha az egy is
ritkán érkezik, akkor abba a hiányba elõbb-utóbb mindketten belepusztulnak.
Elõbb emberségükben, utóbb létezésükben. Nos, innen nézve kell átgondolni: mit
kezdjünk az Unióval, s hogyan válasszuk ki azt, aki képviselhet ott bennünket.
A magam részérõl nem
csak elfogadom, de vallom a végcél illúzióját. Ám elõbbre sorolom annak óhaját:
a felépítmény ne ingatag alapokon valósuljon meg. Márpedig ma ez az alap
felázott, ingoványos, iszapos. Laza. Legfõképpen: nem a nyersanyagokra, hanem
azok árára, az abból nyerhetõ vagyonra épül. Aki ezen lazán átlépne, s azonnal
beköltözne a süllyedõ épület felsõ emeleteire – nem csak méltatlan, de
alkalmatlan is az én képviseletemre. Miképp az is, aki e nemzetközösség üzleti
ellenérdekeltjeivel ápolna s ápol szoros viszonyt, látszólag nem értve: ezzel is
ingataggá teszi a cél elérését. Hát így kell ezt átgondolni, én legalábbis ezt
javaslom.
Persze, Quot capita,
tot sententiae. De vajon minden vélemény mögött felismerhetõ-e egy ember arca?