"A két világháború közötti erdélyi magyar irodalom történetének alapvetéseként jelent meg Reményik Sándor és Áprily Lajos levelezése. Ezt a kötetet a Magyar Nemzet szombati Magazinjában 2014. május 10-én a 35. oldalon mutattam be." - kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó
Lóránt
A
két világháború közötti erdélyi magyar irodalom történetének
alapvetéseként jelent meg Reményik Sándor és Áprily Lajos levelezése.
Ezt a kötetet a Magyar Nemzet szombati Magazinjában 2014. május 10-én
a 35. oldalon mutattam be.
|
|
Földalatti
évek
Erdélyi
költõink Trianon után
Reményik
Sándor 1921. december 22-én, Kolozsvárra hazaérkezve mentegeti magát,
miért nem látogathatta meg barátját, az Áprily néven verseit
publikálni kezdõ Jékely Lajos tanárt, miért nem sikerült személyesen
megbeszélniük az alakuló erdélyi irodalmi élet sorsát:
„Marosvásárhelyt csak nagyon rövid ideig voltunk, s azután
Kocsárdon még reggel 8-tól du. 5-ig kellett volna a csatlakozásra
várni Enyed felé. – Nagyon fáradtak voltunk, s így
elhatároztuk, hogy inkább majd máskor rándulunk át hozzátok. Pedig
nagyon szerettem volna Veled beszélni, Édes Lajosom, sok mindenrõl.”
Amikor olv asom, eszembe jut elsõ erdélyi utam, 1956. október 10-én,
amikor végre meglátogathattam Marosvásárhelyen élõ nagyanyámat. Apám
elõre felkészített: Székelykocsárdon kell leszállnunk a nemzetközi
gyorsról, ahol egész napot várni kell a csatlakozásra, hogy a székely
körvasúttal tovább utazhassunk. Milyen régen kezdõdött a „nap
nap után való, igazán már szinte kibírhatatlan megaláztatás”,
melyet csak az autós közlekedés korában lehetett majd megkerülni!
Fájdalma ott él a Nagycsütörtök címû, az ünnepet a
szenvedéstörténettel összeszövõ Dsida-antológiadarabban is, mely máig
visszhangzik versek garmadában. Mindezt érzékelve kellett az Erdélybe
szakított magyarságnak az otthon újraformálását megszervezni az elsõ
világháborút követõ „huszonkét földalatti éven át”,
melyre csak újabb bonyodalmakkal terhes világot hozhatott az átmeneti
magyar világ. Ilyen körülmények között élni – Reményik híres
versének szavával – csak „ahogy lehet.”
Mit
is érezhetett a fiatal Reményik Sándor, amikor arra ébredt, hogy a
korábban összefüggõ egészet alkotó hazából szétszakítják a két
példaképét, Aranyt és Tiszát jelképezõ szomszédos falvakat? „Szalonta
s Geszt közt vonul a határ. / Itt bölcsõ ringott, ott egy sír mered,
/ Két vádló jel, két szemrehányó szó, / Két kérdés, melyre nincsen
felelet.” És a költõ még nevét sem adhatta a vershez, melynek
szerzõje Végvári néven él – ha él – az olvasók tudatában
még ma is, amikor legalább a szellem szintjén ismét egységes
nemzetben tudunk gondolkozni, miként az versében már akkor vágyban
megképzõdött: „Õk átlépik a határt szabadon: / A szelíd költõ s
a kemény vezér, / A messzi rónán elbolyonganak / S ahol mennek, a
vállok összeér.”
Két
érzékeny lelkû, szenvedni felkészült költõ barátsága tartja vállán a
két háború között önálló életre kelt erdélyi lírát. Az egyik –
Áprily – a pontosan kidolgozott vers formabravúrjait vállalja
magára (kisiskoláskoromból fülembe cseng márciusi verse: „Zeng
a csatorna, / zeng a hegy orma, / s zeng – ugye zeng,
ugye zeng a szived?”), aki ekként jellemzi alkotásmódját: „Most
is küldök egy régebben készült apróságot; jó-e, rossz-e: sejtelmem
sincs róla. Amennyit tudok, hogy sokáig muzsikált bennem, amíg
papírra vetve el tudtam hallgattatni.” A másik – Reményik
– meditatívabb, a tárgyi valóságot és annak égi mását oly sok
fájdalmas hasonlítgatással igyekszik vigasztalásul egyeztetni. „Te
boldogabb vagy, mert sohasem kötötted meg magadat túlságosan a
formában, ami magában véve is biztosítéka a termékenységnek.”
Mindketten a természet szépségében és az emberi környezet történelmet
idézõ példázatosságában megmerülve keresik a szabadság és a megváltás
csodáinak megjelenését keserves élethelyzeteik fojtottságában.
Áprily
sokáig nem bírta a kiszolgáltatottság körülményeit, budapesti tanári
állást vállalt, az anyaország írástudói közé került, bárha verseinek
lelke végig hazavágyott. Reményik maradt, szervezete nehezen
szenvedte a megpróbáltatásokat, 1941-ben, amikor meghalt, Szerb Antal
nekrológjában lelki tájoltságának és erkölcsi hovatartozásának
összegezéseként emlékezett: „Babits Mihály Reményik líráját
tartotta az erdélyi irodalom legkimagaslóbb alkotásának.”
A
halála utáni évben a budapesti Révai-kiadó pedig két vastag kötetben
elkészítette összes verseinek kiadását. Az 1943-ra megjelent munka
sajtó alá rendezõje klasszikus költõnk, Vas István, akinek a nevét
akkor nem lehetett feltüntetni. Amikor ezt elmondta, kértem, hogy a
példányomba írja bele ennek tényét: „Kabdebó Lórántnak ezt a
szívének kedves könyvet szeretettel ajánlja a valahai
(1942) titkos sajtó alá rendezõ 21 év múlva Vas István”.
|
| ||
Miért
idézem Babits Mihály, Szerb Antal és Vas István véleményét, munkáját
a Reményik-életmûvel kapcsolatban? Mert ha Áprily Lajosról csak-csak
hallhatunk az elmúlt évtizedekben, barátját, levelezõ társát a
hallgatás csendje veszi körül még ma is. Ideje, hogy akit a haza
minden honpolgára által becsült kortársai valaha csakis a tisztelet
hangján emlegettek, Reményik Sándort végre magunkévá fogadjuk.
(Rokon
álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920–1941.
Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Liktor Katalin. Polis
Könyvkiadó, Kolozsvár – Petõfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2014.
Ármegjelölés nélkül)
A
képekre kattintva külön lapon olvasható méretet kapunk