Tippelni mindig nehéz, de most, e sorok írásakor nehezen tudom elképzelni, hogy az öt órai hivatalos mérést követõ huszonnégy százalékos részvételi arány az urnák zárásáig felugrana harmincötre. Pláne, ha a felhõszakadást is belekalkulálom.
Tamási Orosz János
Gyurcsány úr taxija
Tippelni mindig nehéz, de most, e sorok
írásakor nehezen tudom elképzelni, hogy az öt órai hivatalos mérést követõ
huszonnégy százalékos részvételi arány az urnák zárásáig felugrana harmincötre.
Pláne, ha a felhõszakadást is belekalkulálom. A tények tehát azt mutatják: éppen
hogy egyharmatnyi magyar szavazópolgár adja le a voksát arra: kik képviseljenek
bennünket az Európa Unió következõ éveiben, s azon belül miként alakuljon a
magyar pártküldöttek aránya?
S ez borzasztóan negatív kép – még akkor
is, ha az Unióról korántsem alakult ki olyan igazán pozitív benyomás; és akkor
még finoman fogalmaztunk. Persze, fotográfus szemmel azt is látjuk egy esküvõi
képrõl, hogyan állította be a násznépet a fényképész, milyen optikával
dolgozott, akart-e játszani kicsit a nagylátószögû lencsével, s hát a kellõ
idõben exponált-e? Mármint akkor, amikor mindenki szépen, rendezetten beleállt a
felvételbe, vagy akkor, amikor kitetszett: mije is van a menyasszonynak? Hát
álljon már meg csöppecskét az a násznép…. Ha tetszenek engem érteni.
Nehezebb feladat, mint gondolnák, mert én
magam se nagyon hajazok erre a megértésre. Úgy elválik a dolog bennem; van nékem
egy kialakult elképzelésem az Unióról, sokat írtam már itt errõl, rá lehet
keresni, új vendégek kifejezetten csodálkozni fognak, s ha ehhez hozzáveszem,
hogy – ha nem is markánsan – de azóta a gyakorlat némileg csiszolt is a
véleményemen, akkor nem olyan könnyû a döntés. Legalábbis nehéz nem poénra
venni. Bevallom, kicsit megkísértett engem egy mai net-kommentelõ szösszenete.
Azt írta: reggel még arra gondoltam, merõ trollkodásból elmegyek és bexelek
Gyurcsányra, de aztán inkább a tükörponty. Bennem, ha nem is reggel, de hasonló
merült fel, merõ poénkodásból: a szavazó-helység felé menet ugyanis találkoztam
a Gyurcsány-taxival. A lapok is megírták, hogyan kampányolt õ az újlipótvárosiak
között: ha egy voksoló kellõen szimpatikus volt, és kivárta a kört, akkor
Gyurcsány úr egy fedett triciklivé eszkábált segédmotoros csotrogányból
kialakított taxival elfuvarozta a szavazó-helyiségig. Ugyan leginkább a
tévéstábok éltek a lehetõséggel, kifejezetten üdítõ látványt nyújtott az,
ahogyan az ATV stábja elõre engedte a HírTV kameráját, miközben versenyt
fúvódtak egymással a kék lufik, szóval bevallom: megkapó ingert jelentett. És,
bizony, átfutott rajtam a fent említett voksolási opció lehetõsége, egyetlen
elképzelt vizuális lehetõség okán. Hogy talán éppen ezen az egy szavazaton múlik
Gyurcsány úr kijutása, és õ ki is megy Brüsszelbe, ahol is egy fárasztó plenáris
ülés után, távozóban a székházból Szanyi beül Gyurcsány elõtt egy várakozó
taxiba, ám annak sofõrülésére behelyezkedik Gyurcsány, és közli, mint Gorcsev
Iván: a taxi az enyém. A tiszti kaszinóba parancsolja a fuvart, kapitány úr?
Na már most, nincs itt annyira poénra
véve a dolog, mint azt gondolni méltóztatnak. Az Unió ugyanis épp emiatt
vesztette el üde, hamvas báját. Urai valahogy éppen így viselkednek: nem csak a
döntéshozatal joga, hanem a döntésekbõl fakadó gazdasági elõny is az övék.
Egyszerûen mondva: övék a taxi. S nekünk még mindig egy triciklibõl átalakított
benzinszúnyogos csotrogány jut…. Valljuk be: a csatlakozás elõkészítésekor
voltak illúziók, voltak remények és voltak elvárások az Unió felé; mindenfajta
optimizmust belengett valamiféle gyanakvás – és ma, tizenvalahány évvel késõbb,
csak azt látjuk: a gyanakvás „jött be”. S igaz, hogy a remény hal meg utoljára –
de hát, talán éppen ezért, a remény – temetetlen. Már nincs, aki megadja neki a
méltó végtisztességet. Most csak az biztos: kutya kemény évek jönnek. S ez az
egyetlen biztos pont abból, amit az Európai Unióról mondhatunk. Alig
egyharmatnyi választópolgár mondott véleményt, s ez mindenkit nehéz helyzetbe
hoz. Azt is, aki kilépésrõl vizionál, mert hiszen ennek gyakorlati megvalósítása
gyakorlatilag lehetetlen. Elméletileg, persze, van más lehetõség, az például,
amikor a remény még él, de szinte minden más temetetlen holtként hever az
illúziók földjén. De az sincs könnyebb feladat elõtt, aki a kilépést mindvégig
elvetette, az Unió erõs reformját azonban nem. Mert át kell gondolnia: az olyan
végtelenül leegyszerûsített üzenetekkel, mint például a „nem leszünk gyarmat”,
kialakítható-e egy reformizált Unióért alkalmazott stratégia? Ha nem megy velük,
próbáljuk nélkülük, mondta otthon az egyszeri, kellõ feldúltsági állapotba
hozott harcos; ha gyarmatosítani akar, akkor elzavarjuk õket. Ami ennél
bonyolultabb és cizelláltabb, azt úgy is kell kommunikálni – ha egyszer, nagy
nehezen, de elismertük kvázi hivatalosan is, hogy a „rosszabbul élünk, mint négy
éve” szlogen nem jött be, akkor illendõ lenne annak kudarcából is – tanulni.
Most például – uniós stratégiát.
Annyival már beljebb vagyunk, hogy
sikerült jeleznünk: a taxi nem az övék. Szolidabban, mint gondoljuk, de legalább
ezt – megünnepelhetjük.