"Móric és Máté is ikrek voltak pár ezer évvel Ézsau és Jákób után. Nekik nem volt nyájuk, se ökrük, se szamaruk, de dúlt bennük a szenvedély, hogy megelõzzék egymást. Városlakók voltak, akik nejlonzacskóban ismerték a csirkét, és heteken át keresték a térképen Kukutyin városát, ahová az apjuk járt zabot hegyezni."
T.Ágoston László
Ikerszülöttek
Az
ikrekre szokták mondani, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Olykor a
szülõanyjuk se tudja megkülönböztetni õket. Általában ez így igaz is, de mint
tudjuk, a kivételek erõsítik a szabályt. Efféle kivétel volt egykor Ézsau és
Jákób, Izsák és Rebeka fiai is.
Az
elsõszülött vöröses bõrû volt, és az egész testét szõr fedte, ezért kapta az
Ézsau nevet. A testvére úgy jött utána, hogy egyik kezével a bátyja sarkába
kapaszkodott, mintha már ott is meg akarta volna elõzni. Ezért lett a neve Jákób.
Az õ teste rózsaszínû volt, mint a legtöbb újszülött babáé, sima és szõrtelen.
Az arca is szép és kerek, mint az anyjáé. Talán ezért is volt az anya kedvence
Jákób, az apáé pedig a külsejében férfiasabb Ézsau.
Mire
felnõtté cseperedtek, még jobban kiütközött ez az ellentét. Ézsau a vadászathoz
értõ, szabad ember lett, aki napokra eltûnt az erdõs ligetekben, meg az illatos
mezõn a vadat hajszolva, s vissza se jött, míg a nyakába nem akaszthatta az
elejtett vadat. Egyenesen az apjához vitte, s együtt élvezték a vadpecsenye
fenséges ízeit. Jákób szelíd sátorlakó lett, aki szívesen terelgette a nyájat,
és nagy élvezettel fogyasztotta az erdõn-mezõn termett gyümölcsöket is. Egy nap,
amikor Ézsau éppen egyetlen vadat se ejtett a mezõn, s fáradtan, a szerencse
forgandóságán bosszankodva tért haza, látta, hogy az öccse bográcsában valami
vöröses színû étel fortyog. Fölé hajolva megérezte az étel csábító illatát és
nyomban farkaséhes lett. Úgy érezte, hogy talán bele is hal, ha meg nem
kóstolhatja ezt az illatos, mennyei ízû lencsét. Így szólt hát Jákóbhoz:
– Nagyon
elfáradtam, öcsém, és nagyon éhes vagyok. Hadd egyek ebbõl a finom lencsébõl,
amit fõztél! Úgy látom, van belõle elég, egy tál nekem is jutna belõle.
– Jutni
éppen jutna – felelt az ifjabb, de én dolgoztam meg érte, miért adnám neked?
Persze, ha fel tudnál ajánlani valamit cserébe…
– Mit adhatnék
cserébe, amid nincs neked? Adjam oda az íjamat?
– Nem sokra
mennék vele – így a másik. – Az a te kezedhez szokott. S mit is lõhetnék vele?
Tán egy birkát, vagy bakot? De van valamid, amit szívesen elfogadnék. Add nekem
az elsõszülöttségi jogodat, s tiéd a lencse.
– Furcsa kérés –
töprengett Ézsau. – pont az elsõszülöttségi jogomat akarod? Ugyan mire mész
vele? És én mire mentem? – Aztán arra gondolt, hogy nap-mint nap halálos
veszélyben forogva ûzi-, hajtja a vadat, bármikor alulmaradhat ebben a
küzdelemben, s akkor máris Jákóbra száll az elsõszülöttségi jog. Semmit se kell
tennie érte… No, de hát mirõl is alkudoznak? Az atyai örökségbõl két rész illeti
meg, s õ lesz a családfõ az apjuk halála után. Szépen hangzik, de kívánhatja-e õ
az apja halálát, akit oly nagyon szeret? S nem elõbb vész-e el õ a vadak karmai
közt, mint Izsák, akit fiai, szolgái védenek? S ha Isten úgy akarja, még akár
száz évig is elélhet az apja… Ez a tál lencse meg annyira csábító…– Legyen hát
óhajod szerint, öcsém – mondta. – Add ide azt a lencsét!
– Elõbb esküdj
meg, hogy nekem adod az elsõszülöttségi jogodat!
– Ha csak ez
hiányzik, megesküszöm – felelte Ézsau mosolyogva.
– Így már jó –
mondta elégedetten Jákób. – Megyek, elmondom anyánknak is. Te meg lásd, milyen
bõkezû vagyok, kenyeret is adok a lencse mellé.
Teltek-múltak az évek, s bár mindenki tudta, mi történt a két fiú között,
szentül meg voltak gyõzõdve róla, hogy egy furfangosnak vélt gyors eszû ifjú nem
rúghatja föl a törzsi hagyományt. Így vélekedett az apjuk, Izsák is. Amikor
megöregedett, s a halálára készült, Ézsaut hívatta, hogy megáldja õt, mint
elsõszülött fiát. A szeme elhomályosult, csak a hangjukról ismerte föl a
szeretteit. Így szólt hozzá:
– Ézsau,
nagyobbik fiam!
– Itt
vagyok – felelt a fiú a sátorba lépve, s megállt az apja elõtt.
Izsák
megtapogatta az arcát, mellét, karjait, majd így szólt:
– Lásd,
fiam, én megöregedtem, a szemem világa is elveszett, bármelyik napon
meghalhatok. Ezért fogd a fegyveredet, a tegzet és az íjat. Menj ki a mezõre, és
lõj nekem vadat, és készíts belõle ízes lakomát. Tudod, ahogy én szeretem. Hozd
be, hogy megegyem, és megáldalak, mielõtt meghalok, atyáink szokása szerint.
A fiú
megfogadta apja szavát. Fogta az íját, és elment a mezõre vadat lõni. Csakhogy a
sátornak vékony és lenge fala van, könnyen áthallik rajta a szó. Rebekának, a
fiúk anyjának viszont éles hallása volt. Különösen úgy, ha a sátor falára
tapasztotta a fülét. Rögtön futott is a kisebbik fiához, hogy megszerezze neki a
bátyjának szánt áldást.
–Jákób
fiam! – szólt izgatottan Rebeka. – Hallottam, hogy apád a bátyáddal, Ézsauval
beszélt. Azt mondta, hozz nekem vadat, és készíts jó falatokat, hogy egyem, és
megáldalak az Úr színe elõtt, mielõtt meghalok. Szó szerint ezeket mondta. No,
édes fiam, Ézsau eladta neked az elsõszülöttségi jogát, téged illet az áldás.
– No, de
anyám!...
– Semmi
de! Hallgass a szavamra, és tedd, amit én parancsolok neked! Elõször is menj el
a nyájhoz és hozz két kecskegidát a legszebbek közül. Majd én készítek belõlük
jó falatokat apádnak, ahogyan õ szereti. Ha valaki, én már csak ismerem az
ízlését… Azt viszed be apádnak, hogy egyék, és téged áldjon meg, mielõtt meghal.
– No, de
anyám, hát apám tudja, ha nem is lát, hogy a bátyám szõrõs ember, én meg sima
bõrû vagyok. Ha megtapogat, azt hiszi, csúfot ûzök belõle, és áldás helyett
átkot szór majd rám. A hangunkat is megismeri…
– Ne
törõdj te ezzel, édes fiam! Engem sújtson az az átok! Te csak hallgass a
szavamra, s tedd, amit mondtam! Még a méhemben tusakodtatok, amikor azt mondta
az Úr, hogy két népet hordok a szívem alatt. Az egyik nemzet erõsebb lesz a
másiknál, de a nagyobb szolgál a kisebbnek. Eljött hát az idõ, hogy
beteljesedjék Isten akarata.
Jákób
nem vitatkozott tovább. Elment, elhozta a gidákat, leölte és átadta az anyjának.
Rebeka pedig elkészítette a jó falatokat, ahogyan Izsák szerette. Amikor
elkészült az étel, Jákóbra ráadta Ézsau legszebb ruháját, s a kecskék bõrével
borította kedvenc fia kezét, nyakát. Aztán a kezébe adta az ételt meg a
kenyeret, s beküldte az apjához.
– Ki
vagy te? – kérdezte a vak Izsák a belépõtõl.
– Én
vagyok Ézsau, az elsõszülött fiad – mondta a bátyja hangját utánozva. – Úgy
cselekedtem, ahogy parancsoltad. Kelj föl, egyél a vadpecsenyébõl, és áldj meg
engem!
– Hol
találtál ilyen hamar vadat, fiam?
–
Istened, az Úr hozta elém. Ne csodálkozz hát a sikeren!
– Gyere
közelebb, fiam, hadd tapogassalak meg! – mondta, mert a szívében felébredt a
gyanú. – A hangod Jákób hangja, még ha rekedtes is, de a kéz, az Ézsaué. Bort is
hoztál? Köszönöm. Gyere közelebb, és csókolj meg, fiam! A ruhád illata a mezõké,
melyet megáldott az Úr. Adjon neked Isten égi harmatot, zsíros földet, sok
gabonát és mustot. Népek szolgáljanak neked, nemzetek boruljanak le elõtted!
Légy parancsolója testvéreidnek, boruljanak le elõtted anyádnak fiai! Átkozott
lesz, aki átkoz, áldott, aki téged áld!
Alig
jött ki Jákób az apja sátrából, megérkezett Ézsau is a vadászatból. Õ is
elkészítette a jó falatokat, s bevitte hozzá, ahogy meghagyta neki. Izsák
azonban eltolta maga elõl az ételt, és így szólt éles hangon:
– Ki
vagy te, aki ilyen ocsmány komédiát ûzöl velem?
– Én
vagyok Ézsau, az elsõszülött fiad. Elhoztam neked a lõtt vadat, s jöttem az
áldásodért.
– Az
nem lehet – mondta megrendülten Izsák. – Hát akkor ki volt az, aki elõtted itt
járt, vadat lõtt, elhozta, én meg is ettem, és megáldottam õt?
– Ó, az
a hamis, szemtelen csaló, Jákób öcsém elorozta az áldásomat! Már másodszor tett
lóvá. Nem elég, hogy elvette az elsõszülöttségi jogomat, most még ellopta az
atyai áldásomat is! Meddig tûrjem még az álnokságát? De ha már ez megtörtént, s
változtatni se lehet rajta, számomra nem tartottál meg valamiféle áldást, apám?
– Már a
parancsolóddá tettem õt, és szolgájává minden testvérét. Gabonával és musttal is
õt láttam el. Ezek után mit tehetnék érted, fiam?
– Áldj
meg engem is! – borult térdre, és sírva könyörgött Ézsau.
– Ám
legyen – szólt az apja. – Sovány áldás maradt neked, ezt adhatom. Nem zsíros
földön lesz a lakóhelyed, nem hull rád égi harmat. Fegyvered éltet, öcsédet
szolgálod. De ha nekifeszülsz, letöröd igáját nyakadról.
– Csak
ennyi, apám? – jajdult föl Ézsau.
– Ennyi
maradt neked, édes fiam.
– Ez a
csalás égre kiált, és vért kíván! – mondta Ézsau a szolgáinak. – Míg él apánk a
kezem megkötve, nem tehetek kárt a testvéröcsémben, de mihelyt lehunyja a
szemét, s eljön a gyász ideje, megölöm Jákóbot. Akkor majd anyánk is
sírhat-ríhat, hogy elveszítette a kedvenc fiát.
A
szolgák hallgattak, s egymás közt latolgatták az esélyeket; hol, mikor, hogyan,
s kinek mi kára, vagy haszna lesz belõle. Az egyik azonban egykor Rebeka
szolgája volt, s még élt benne a hûség úrnõje iránt. Elfutott hát hozzá az éj
leple alatt, s elmondott neki mindent, amit Ézsaunál hallott. Õ meg nyomban
hívatta a fiát, Jákóbot.
– A
bátyád, Ézsau bosszút akar állni rajtad – mondta neki. – Meg akar ölni. Ezért
fiam, hallgass a szavamra, és azonnal indulj, menekülj Hárámba,
testvérbátyámhoz. Lakj nála, míg elmúlik a bátyád haragja. Ha majd elfelejti a
vétked, s megbocsát, egy szolgát küldök érted, és hazahozatlak. Miért
veszítenélek el mindkettõtöket egy napon, hiszen a testvérgyilkosnak is halállal
kell lakolnia?
Izsák
azonban nem halt meg, hanem egyre javult az állapota. Megkérdezte hát a
feleségét, Rebekát, mi végre ez a nagy lótás-futás, a szolgák sürgölõdése.
– Azért,
mert megutáltam az életemet az itteni hettita lányok miatt – mondta. – Ha Jákób
is közülük venne feleséget, mint ahogy Ézsau tette, én inkább megölném magam.
Azt kérem hát tõled, hogy áldd meg õt, és parancsold meg neki, hogy azonnal
induljon Paddan-Arámba, s ott vegyen feleséget Lábán lányai közül.
Izsák
hajlott a szóra. Ismét megáldotta Jákóbot, és útjára bocsátotta Paddan-Arámba,
hogy ott vegyen feleséget. Látva ezt Ézsau, hogy a szülei kedvében járjon, új
feleséget vett a kánaániak mellé: Izmael lányát, Mahalatot.
Elindult
Jákób kelet felé. Átkelt a Jordán folyón, s megérkezett Hárámba, ahol már nem
érhették utol a bátyja szolgái. A nagybátyja, Lábán rokonként fogadta, s ott
lakott nála egy egész hónapig. Végül így szólt hozzá Lábán:
– Ha
rokonom vagy is, nem kell ingyen szolgálnod nekem. Mondd meg mi legyen a béred!
–
Szolgálok neked a kisebbik lányodért, Ráhelért – mondta a vendég.
Lábán
elgondolkozott az ajánlaton, hiszen Jákób nem tudja kifizetni a mátkapénzt, de
ha hét évig szolgál neki, az elég nagy árnak tûnik. A fiú elfogadta az
ajánlatot.
– Jobb,
ha hozzád adom – mondta Lábán – mintha idegen emberhez adnám. Maradj nálam!
Eltelt a
hét év, nagy lakodalmat csaptak, s este sátorába kísérték az ifjú párt. Jobban
mondva az apa az ifjú férj sátrába vitte a lefátyolozott leányt. Jákób vele
töltötte az éjszakát, s csak reggel látta, hogy nem a gyönyörûséges Ráhel
fekszik az ágyában, akiért hét évig szolgált, hanem a kissé csúnyácska, gyenge
szemû nõvére, Lea. Felháborodva rohant Lábánhoz.
– Mit
tettél velem? – förmedt rá. – Hát nem Ráhelért szolgáltam nálad? Miért csaptál
be?
– Tudod,
fiam – mondta hamiskásan mosolyogva – nálunk nem szokás a kisebbiket az
elsõszülött elõtt férjhez adni. Töltsd vele ezt a lakodalmi hetet, aztán, ha úgy
akarod, legyen tiéd a másik lányom is újabb hétévi szolgálatért.
Jákóbot
feldühítette ez a nyilvánvaló csalás, de ki volt szolgáltatva Lábánnak, el
kellett fogadnia a feltételeit. Végtére is haza nem mehetett, mert ott a bátyja
bosszúálló karjaiba futott volna, más rokona meg nem volt, aki befogadja.
Szolgált hát újabb hét évig Ráhelért. Amikor ez letelt, azt mondta Lábánnak:
– Te
tudod, milyen hûségesen szolgáltalak, és mivé lett nálam a jószágod. Az a kevés,
amid volt a jövetelem elõtt, sokra szaporodott, mert megáldott téged az Úr a
lábam nyomán. De mikor tehetek már valamit a magam családjáért is?
– Mit
adjak hát neked fizetségül?
– Nem
kell adnod semmit. Tovább legeltetem a nyájadat. Csupán azt kérem, hogy a juhok
és kecskék szaporulatából add nekem a pettyeseket és tarkákat.
–
Rendben van – egyezett bele Lábán, s nyomban kiválogatta, és a fiaira bízta a
csíkos lábú és tarka bakokat, nehogy Jákóbnál szülessenek a pettyesek és tarkák.
Így
szolgált még Jákób hat évig. Gyenge vesszõkbe csíkokat vágott, s azt tette a
vályúkba a juhok elé. Azok meg egyre több csíkos és pettyes bárányt szültek.
Évrõl évre szaporodott a nyája, és lett neki sok szolgája és szolgálója, tevéje
és szamara. Lábán fiai megirigyelték a gazdagságát, és ellene szították Lábánt.
–
Elvette Jákób mindazt, ami apánké volt – sugdosták a fülébe. – Ebbõl való a
gazdagsága.
Õ meg
igazat adott fiainak, s terveket szõtt, hogyan szerezhetné vissza tõle a
vagyonát. És ekkor szólt az Úr álmában Jákóbnak.
– Térj
vissza atyáid földjére a rokonaidhoz, és én veled leszek!
Jákób
pedig fölkelt és azt mondta a feleségeinek:
–
Tudjátok, hogy teljes erõvel szolgáltam apátokat, de õ megcsalt engem, tízszer
is megkurtította a béremet. Isten azonban nem engedte, hogy kárt okozzon nekem.
Az Úr mondta, hogy a pettyeseket és a csíkos lábúakat válasszam, s ilyen lett az
egész nyáj. Nem én vettem el apátok gazdagságát, hiszen húsz éven át szolgáltam
õt e nyájért és értetek. Miénk hát e gazdagság, az enyém, a tiétek, meg a
tizenkét gyermeké. Elmegyünk az én hazámba, ahol nem érhetnek utol se apátok, se
a bátyáitok.
Amikor
Lábán a harmadik napon észrevette, hogy elment Jákób, maga mellé vette a fiait,
meg a szolgáit, és üldözõbe vette. A Gileád hegységnél érte utol õket, ahol
Jákób sátrat vert a családja számára.
– Mit
tettél? – förmedt rá Lábán. – Rászedtél engem, a lányaimat meg elhajtottad, mint
fegyverrel ejtett foglyokat? Titokban szöktetted el õket, pedig én örömmel,
dobbal és citerával bocsátottalak volna utadra. Még azt se engedted meg, hogy
megcsókoljam a lányaimat és az unokáimat. Megérdemled a büntetést.
– Mi a
bûnöm és vétkem, hogy úgy ûzöl, mint a vadat? – fortyant föl Jákób. – Már húsz
esztendeje vagyok nálad. Juhaid és kecskéid nem vetéltek el, a nyájad kosait nem
ettem meg. Nappal a hõség, éjjel meg a hideg kínzott, hogy még a szememet is
elkerülte az álom. Ilyen húsz esztendõm volt a te házadnál! Tizennégy évig
szolgáltalak a két lányodért, hatig meg a juhaidért. Te tízszer is
megváltoztattad a béremet. Ha atyám Istene, Ábrahám Istene és Izsák félelmes
Istene nem lett volna velem, akkor most üres kézzel bocsátanál el engem. Szólj,
ha nem mondtam igazat!
– A
lányok az én lányaim – felelte Lábán – a fiúk az én fiaim, a nyáj az én nyájam.
Minden az enyém, amit itt látsz. De tehetnék-e bármit is a lányaim ellen, vagy a
fiak ellen, akiket neked szültek? Legyen mind a tiéd, de kössünk szövetséget, és
esküdj meg e szent helyen, hogy nem megyünk egymás ellen rossz szándékkal. És
esküdj meg arra is, hogy jól bánsz velük, s újabb házasságkötéssel nem csorbítod
az õ házastársi jogaikat!
Mindketten megesküdtek a kõrakás és a szent oszlop mellett. Másnap reggel Lábán
megcsókolta a lányait és unokáit, aztán a fiaival és szolgáival visszatért
Hárámba. Jákób is útnak indult, s örült ennek a szövetségnek, mert már nem
kellett attól tartania, hogy Lábán hátba támadja, s haragjában lekaszabolja az
egész családját.
Ettõl
valóban nem kellett félnie. Jóval inkább a húsz év elõtt rászedett bátyja
haragjától, aki megtudta, hogy öccse hazafelé indult, s szolgáival elé ment,
hogy megtorolja sérelmét. Jól tudta Jákób, hogy semmi esélye sincs Ézsau
fegyvereseivel szemben. Újra elõvette hát a furfangos eszét, sima modorát, amely
sokszor kihúzta már a bajból. Követeket küldött hozzá Széír földjére, Edóm
mezejére a következõ paranccsal:
–
Mondjátok meg uramnak, Ézsaunak, hogy a következõket üzeni a te szolgád, Jákób.
Lábánnál voltam jövevény, ott tartózkodtam mostanáig. Szereztem ökröket,
szamarakat, juhokat, szolgákat és szolgálókat. Azért küldök neked üzenetet, hogy
elnyerjem a jóindulatodat.
A
követek elmentek, s visszatérve jelentették Jákóbnak:
–
Elmentünk a bátyádhoz, Ézsauhoz. Már el is indult eléd négyszáz emberével.
Jákób
igencsak megijedt ezt a hírt hallva, hiszen ha nem csillapult a bátyja haragja,
könnyen lemészárolhatja az egész háznépét, szolgáit, asszonyait, gyermekeit se
kímélve. Imádkozott a segítségét kérve Izsák Istenéhez, s két táborra osztotta
az embereit és a nyáját, gondolván, hogy ha az egyik elvész, a másik fele még
mindig megmenekülhet. Így szólt az elsõ tábor vezetõjéhez:
–
Keljetek át a folyón, de hagyjatok elég nagy távolságot a nyájak között. Ha
találkoztok a bátyámmal, s megkérdezi, kinek a szolgái vagytok, azt feleljétek,
hogy a szolgádé, Jákóbé, aki ajándékul küldi neked a nyájat. Mondjátok meg neki
azt is, hogy a szolgád, Jákób, itt van mögöttünk.
Arra
gondolt, hogy az ajándék kiengeszteli õt. De mi van akkor, ha mégsem, hiszen
erõszakkal is elveheti mindenét? Fölkelt hát az éjszaka közepén, fölkeltette a
feleségeit és gyermekeit, s az itt maradt nyájjal átküldte õket a folyón. Õ
ottmaradt a gázlónál egyedül, s mély álomba merült. Álmában egy angyallal
viaskodott, de nem bírtak egymással. Már hajnalodott, amikor az ismeretlen úgy
megütötte a csípõjét, hogy kificamodott, aztán így szólt: – bocsáss el, mert
hajnalodik!
– Nem
én, amíg meg nem áldasz engem.
Mit volt
mit tenni, megáldotta õt az angyal és átadta neki hatalmas erejét. Már jócskán
fönt járt a nap az égbolt tetején, amikor Jákób sántikálva, bicegve átkelt a
folyón, s megtalálta az övéit. De nemcsak õket látta, hanem Ézsaut is, amint
négyszáz emberével fenyegetõen közeleg felé. Maga mellé vette asszonyait és
gyermekeit, s hétszer a földre borult, míg a bátyjához ért. Ézsau viszont
ahelyett, hogy a fegyveréhez nyúlt volna, elé futott, megölelte és megcsókolta
öccsét.
– Kik
ezek? – kérdezte a többiekre mutatva.
–
Asszonyaim és a gyerekek, akiket Isten kegyelme adott szolgádnak.
– Mire
való ez az egész tábor, amelyikkel találkoztam?
– Arra,
hogy elnyerjem uram jóindulatát – hajtott fejet az ifjabb.
– Van
nekem bõven, öcsém, legyen tiéd, ami a tiéd.
– Nem
úgy van az – erõsködött Jákób. – Ha elnyertem a jóindulatodat, fogadd el tõlem
ezt az ajándékot! Ezt az ajándékot, amelyet az áldásommal vittek neked, hiszen
Isten kegyelmes volt hozzám, és megvan mindenem, ami kell.
Ézsau
nagy unszolásra elfogadta az ajándékot, s máris indult volna hazafelé.
–
Induljunk el, majd én elõtted megyek!
Jákób
azonban csapdát sejtett a barátságos szavak mögött, és kibúvót keresett.
– Tudja
az én uram, hogy a gyerekek gyengék, meg szopós juhok és tehenek is vannak
velem. Ezeket nem lehet hajszolni, mert a nyáj nagy része elhullhat. Menjen csak
az én uram a szolgája elõtt, majd én lassan ballagok utána.
–
Rendben van, öcsém – mondta Ézsau – de legalább néhány emberemet hadd hagyjam
nálad, nehogy eltévedj az úton.
– Az
utat nagyon jól ismerem, s nincs mitõl tartanom, ha elnyertem uram jóindulatát.
Ézsau
nem unszolta tovább, sietve elindult haza, Széírbe. Jákób pedig alig várta, hogy
egy napi járóföldön kívül érjenek, elindult a másik nyájjal és a háznépével
Szukkót felé. Tábort vert a város elõtt, és megvette a mezõnek azt a részét,
ahol a nyáját legeltette.
A két
testvér soha többé nem találkozott, csak Izsák temetésén. Illendõen
meggyászolták apjukat, s újra elindultak ketten kétfelé. Aztán lettek két
család, két nemzetség, két nemzet, s bizony halomra ölték egymást, ha hadban
álltak.
*
Móric és
Máté is ikrek voltak pár ezer évvel Ézsau és Jákób után. Nekik nem volt nyájuk,
se ökrük, se szamaruk, de dúlt bennük a szenvedély, hogy megelõzzék egymást.
Városlakók voltak, akik nejlonzacskóban ismerték a csirkét, és heteken át
keresték a térképen Kukutyin városát, ahová az apjuk járt zabot hegyezni.
És
történt egy napon, hogy a megszálló baráti csapatok elhagyták az országot. Most
ne firtassuk, hogy miért voltak barátiak ezek a megszálló csapatok, és azt se,
miért hagyták el az országot. Ez már politika, s mi olyasmivel nem foglalkozunk.
Ennek különben is semmi köze az ikrek rivalizálásához. Legföljebb ahhoz, hogy az
apjuk, Dániel egyik napról a másikra gyártulajdonos lett. Nem volt az nagy gyár,
inkább csak afféle kisüzem néhány száz dolgozóval.
– Isten
adta, csak gond van vele – mondta Dániel, és becsukta a párttagkönyvét.
– Az jó
– gondolkodott el a felesége, Tekla – de nem kellene hozzá mondjuk egy jó
szakember is?
–
Szórnád a pénzt, asszony? – hördült föl az új gyártulajdonos. – Ha gyárat adott,
majd észt is ad hozzá. Te csak bízzál bennem, és tartsd szárazon a szemedet,
nehogy a könnyeid lemossák az arcodról a sminket!
A fiúk
éppen pályaválasztás elõtt álltak. Móric vezérigazgató akart lenni, Máté meg
miniszter. Igen ám, de az egyetem legalább öt évig tart, és ki tudja, addig mi
történhet még a nagyvilágban. Összeült a családi tanács, és meghozta a
határozatot. Ezen a bajon nem segíthet más, csak a Keresztapa.
Keresztapa Gergely jó szívvel fogadta a család ajándékait, és mélyen
elgondolkozott. Mélységesen átérezte a két fiú nehéz (sõt, mondhatni hátrányos)
helyzetét, hiszen a lelke mélyén õ is ikerszülött volt, de õ már az anyja
méhében megszabadult a riválisától.
– Van
megoldás – jelentette be a Keresztapa. – Csupán Isten segítsége, vagy a
szerencse, vagy némi pénzmag kell hozzá. Az elsõ kettõ alapvetõen nem rajtunk
múlik, tehát kétesélyes. A harmadik ellenben a zsebünkben van, és manapság ezt
neveztük ki istenünknek. Demokratikus alapon, közmegegyezéssel. Ha nem válik be,
leváltjuk. Tegyétek ide az asztalra, ami zsebetekben van, és egy héten belül
megszerzem a két diplomát. Sokkal szebb, és tetszetõsebb lesz, mint amiért
éveken át bifláznak a társaitok. Az meg igazán nem számít, hogy amit õk késõbb
úgyis elfelejtenek, ti már eleve nem tudjátok. Egyedül a pénz számít, Õ itt az
isten. Akinek pénze van, annak soha nem tesznek föl kényes kérdéseket, mint
például azt, hogy hol szerezte a diplomáját.
El is
készült a két diploma. Olyan tökéletesek voltak, hogy egy másodosztályú nyomozó
se mondta volna meg, melyik fénymásoló volt a szülõanyjuk. Bármelyik megfelelt a
vezérigazgatói beosztáshoz, de akár a bársonyszékhez is. Csak az volt a baj,
hogy az utóbbiban már ültek, és a Keresztapa nem akarta megváltoztatni az
ülésrendet.
– Ez így
nem igazságos – panaszkodott Máté. – Móricnak ott a vezérigazgatói széke, az
enyémben meg már csücsül valaki. Két szék közül a pad alá estem.
–
Persze, ha hagyod…– mélázott el a Keresztapa. – Én följelenteném adócsalásért
Móricot. Az egy biztos vád, s te máris a helyére ülhetsz, míg a bátyád az
elõzetesben morfondírozik, hogy ugyan ki lehetett az a gyalázatos, aki ezt tette
vele. Aztán lehet, hogy közben a másik szék is megürül… Itt a papír, hamisíts
alá valami ismerõs nevet!
Meg is
tette Máté, de Móric se volt rest. Szolgálatába vett egy tucat sztárügyvédet, és
úgy megkergette, hogy a Lajtáig hátrált. Átkelt a folyón, és meg se állt
Brüsszelig. Addig sündörgött az Európa Ház körül, míg egy hideg téli napon be
nem, engedték. S ha már bent volt, bent is maradt. A bátyja meg kívül dühöngött,
hogy az a piszok csibész öltögeti rá az ablakon át a nyelvét.
Évek
teltek el ebben a jó testvéri gyûlölködésben. Közben Móric feleségnek vette
Mártát, aki csúnyácska volt, de dúsgazdag szépségszalont üzemeltetett. Vele
töltötte a szürke hétköznapokat. Többnyire kanasztázni szoktak, csak a hideg
téli estéken játszottak csapd le csacsit. A konferenciákra és egyéb külföldi
útjaira a legszebb lábú Lindát vitte magával, aki a titkárságvezetõje és egyben
tanácsadója is volt. Ilyenkor egy bébiszittert fogadtak a kis Mórickához, akit a
fõnöke iránti tiszteletbõl nevezett el így a különben megrögzött szingli anya.
Máté
agglegény maradt. Egyetlen élettársában se bízott meg annyira, hogy az
anyakönyvvezetõ elé álljon vele. Különben is fennen hirdette, hogy a férfi a
teremtés koronája, a nõ csak afféle hisztis emberpótlék, aki csak arra jó, hogy
bosszantsa férfit. No meg néha arra is, hogy eltartsa (de ez már filozófia). Nem
tagadja ugyan, hogy van társnak termett nõszemély is (fõleg a bankszakmában), de
ilyennel õ még nem találkozott.
És
eljött a nap, amikor az apjuk koporsóját állta körül a család. Móric az egyik
oldalon jobbra, Máté a másikon balra. Méla undorral kerülgették egymás
tekintetét. Linda viszont, a legszebb lábú Linda láthatóan mindent megtett
azért, hogy Máté meglássa az õ legszebb lábait. No meg az egyebeket is.
Igyekezete nem is maradt hatástalan. A férfiben fölágaskodott az indulat és a
szertartás után a fülébe súgta:
– Fél
óra múlva indulok a Lajtán túlra. Eljössz velem?
– El én,
még akkor is, ha kétszer annyit fizetsz, mint a bátyád.
Így
esett, hogy Móric tanácsadó nélkül maradt és elsiratta önmagát, az egyetlen igaz
embert, ebben a hazug és számító világban. Esténként a dupla whiskyjét
szopogatva így fohászkodott:
– De ha már
vinni akarta, legalább a Mártát vitte volna el…