"Sikerkönyv! – e szavakkal adja kezembe a kötetet kiadója. Elfogadom és megértem. Megjelenése alkalmassá teszi, hogy mindenki kezébe vegye, olvassa. A televíziók híradója tele van ostromlott városok, felrobbantott objektumok szörnyûséges képeivel. Nem lehet hozzászokni, bármennyiszer ismétlik is akár ugyanazokat a képeket is. És akkor kézbe vehetünk egy sok évtizeddel ezelõtt lejegyzett füzetbõl elõvarázsolt szöveget, amely személyes ismerõseink hasonló életveszélyes történetét idézi elénk." - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Illyés
Gyula ostromnaplója
A borítókra kattintva jobban
olvasható méretet kapunk
Sikerkönyv! – e szavakkal adja
kezembe a kötetet kiadója. Elfogadom és megértem. Megjelenése alkalmassá teszi,
hogy mindenki kezébe vegye, olvassa. A televíziók híradója tele van ostromlott
városok, felrobbantott objektumok szörnyûséges képeivel. Nem lehet hozzászokni,
bármennyiszer ismétlik is akár ugyanazokat a képeket is. És akkor kézbe vehetünk
egy sok évtizeddel ezelõtt lejegyzett füzetbõl elõvarázsolt szöveget, amely
személyes ismerõseink hasonló életveszélyes történetét idézi elénk. Nagy nemzeti
költõnk jegyzi le pillanatnyi megfigyeléseit, alakítja versbe a látványt,
hullákkal teli „sétáikat”, leírva, hogy a következõ pillanat vajha nem õket
magukat is hullákká pusztítja. „A tetem végig nyulva / a járda közepén / s az
hogy egy perc mulva / épp így nyulhatok én”. Hónapokon át ekként a halál
határmezsgyéjén élve lehet-e létezni? Íme bizonyság: lehet. Illyés, öröklött
neuraszténiájával, fekélyes gyomrával a lejegyzés szerint higgadtan, félelem
nélkül, másokért (családjáért és barátainak, rokonainak családjáért)
cselekvõ-gondolkodó-felelõsséget vállaló emberként éli meg a megélhetetlen
napokat. Mint az Ószövetség õsatyái. Mert élteti a felelõsség megerõsítõ
kényszere.
Csodálom, figyelem, és megértem
párszavas jegyzeteibõl: amikor élete-pályája során döntenie kellett, hogyan
merítette az erõt a megpróbáltatások között. Mert életveszélyben,
kiszolgáltatottságban hányszor van most is ereje kimondani csábító ajánlatok
esetében a nem-et. A nem és az igenek elõtt a részletezõ magyarázatkérés
– mindez belefér az életveszélybe, éhezésbe, családját veszélyeztetõ bajok
idejébe. Én még tanultam valaha latint, a jegyzetekben rögzített mozdulatok,
rövid válaszok a köztársaságkori Róma hõsi férfieszményét, a Brutusok és Scipiók
emberpéldányait idézik elém. Sõt mi több: Mucius Scaevolát. A vae victissel
szemben a kezét tûzbe mártó hõst. Aki nem fogadhatja el a „jaj”-t, a megalázást.
Bujdosó társa, Horváth László nemzedéke legtalányosabb embereként jellemezte
valaha. Az Ostromnapló hõsi magatartását végigcsináló ember legnagyobb
talánya talán éppen ezért lett a közvetlen szemlélõ számára érdekessé. Akit
távolból figyelve egészen másnak láthatott, az ebben az embert próbáló idõben
képes volt hõsként megjelenni. Élni közöttük, és vállán tartani mindnyájuk
létezését. És még túl ezen: futotta ereje-ideje Proustot is olvasni. Olyan
nehéz? Nem. Csak természetes. Ilyen idõkben látszik meg, ki tud emberként
viselkedni. Minden apró mozdulatában. Például van ereje, nyugalma, türelme
részletesen megfogalmazni tíz pontba szedve az egymáshoz alkalmazkodás túlélési
szabályzatát.
Sõt! Van ereje válasz nélkül
hagyni egyik legjobb barátja bajban létébõl felé kiáltó leveleit. Én adtam ki
nemcsak az ebben a kiadványban megidézett töredékes Szabó Lõrinc-naplót, hanem
annak teljes szövegét is, amikor azt már lehetett, abból tudhatjuk: Szabó Lõrinc
mennyit sírt amiatt, hogy Illyés nem azzal tölti az idejét, hogy õt vigasztalja.
Szerinte elég volt néhány biztató szó, és annak biztos tudata: õ többet fog
tenni barátjáért, mintsem ha csak vele együtt sírna. Õ bizony minden esetben,
amikor kellett, bement érte a tüzes kemencébe is. Ha kellett a legfõbb
kommunistákkal egy egész éjszakán át tárgyalni. Megvitatni: megjelenjen-e írása
arról, hogy a forradalom felfalja értékeit (mint tette a nagy francia forradalom
valaha), vagy végleg békén hagyják Szabó Lõrincet és Horváth Lászlót, irodalmunk
legnagyobb akkor élõ értékeit. Valaha, 1980-ban A háborúnak vége lett
címû interjúban magnóba mondta nekem emlékezve ezt a történetet. Rákosival
személyesen vitázott, ott volt Révai, Lukács, most már naplójából megtudjuk:
Kádár is jelen volt.
Valódi napló! Nem emlékezés.
Halottak közötti „séta” közben lejegyzett szavak. Cselekvés és olvasás (Proust!)
között szabad másodpercekben rövidítetten, csonkolt szavakkal rögzít. Szinte a
mozdulat befejezése a szótöredék. Ennyire hiteles-õszinte naplót még nem láttam.
Csodaszámba menõ!
És mindebbe belefér a magánélet
borzalma is. De ehhez már a Fl[óra], a feleség tapintatos-csodálatos társ-léte
is hozzátartozik. Amint egyik ilyen szörnyû erõfeszítést kívánó nap estéjén
mellétársul, hogy elfogadtassa vele az elfogadhatatlant: elsõ feleségének
megõrülését, és keserves kínhalálát az aknatûz következtében. Túl lehet mindezt
élni? Itt már a madáchi sorsképlet kényszere parancsol: Fl[óra] terhességének
tudata, felelõssége a túlélés kényszerét erõlteti ki. Ha olvasom, Az ember
tragédiájának záróképe képzõdik párhuzamosan bennem. Mindezt csak ekként
lehet túlélni.
* * *
Ha valami pont akkor jelent
meg, amikor kellett, akkor ez az Ostromnapló valóban a legszerencsésebb
csillagállás alatt válik olvashatóvá. Akkor, amikor már mindent tudni véltünk
ezekrõl a napokról. Megírta Horváth László, megjelentek levelei, melyeket
ekkoriban írt, Illyés maga interjújában számomra is felelevenítette, megírta
Németh Magda könyvében (Mélységbõl mélységbe. Horváth László és családja
1944–1945), Dobos Marianne Akkor is karácsony volt (1944) címû
könyvében Németh Ágnes (Gigi) mesélte el mindezeket, de ugyanitt elmondja a
napok történetét Kodolányi fia, a néprajztudós ifjabbik János, onnan tudhatjuk,
hogy hogyan került éppen õ az elõljáróságra, ahol segített Illyéséknek
(átmenetileg ott dolgozott), amikor Szabó Lõrincet beidézték, fogva tartották,
majd Illyés és Zilahy kiszabadították.
Mi derül ki mindebbõl? Ritka
csoda! Nincsenek ellentmondások a korábbról ismert tények és a napló frissiben
lejegyzett adatai között. Hányan beszélték el, mondták, adták tovább. Mégsem
ferdült el az igazság. Minden egybevág!
Még az ellenszenvek is feltûnnek
a maguk pontosságában. Amikor Féja Géza megmentésérõl esik szó, Illyés talál
idõt, módot, hogy ellenérzését kifejtse, de hozzáteszi, amikor veszélyben van,
akkor segíteni kell rajta. Tegyem hozzá ehhez saját tapasztalatomat.
Évtizedekkel késõbb Szabó Lõrinc özvegyének, Klára néninek mesélem: tessék
elképzelni, Féja már Illyésrõl is jókat mondott nekem. Mire Klára néni fejével
biccentve megjegyezte: „Féja jókat mond Gyuláról, Féja meg fog halni.” Igaza
lett. De kettejük távolságtartása, ítélkezése tény marad. És az Ostromnapló
pontosan megörökíti ezt is.
Vagy egy másik villanásnyi
jelenet. Keresi Major Tamást, a Nemzeti Színház új igazgatóját, mert A tû
foka címû darabját elõ akarják adni. Nekik van szükségük jelenlétére. De a
titkárság képrõl sem ismeri a költõt. Megundorodik szervilizmusuktól, amikor a
megismert emberrel szemben hirtelen megváltozik viselkedésük: „Major Tamás nincs
bent. A különös változás, ahogy a titkárnõk meghallják a nevem (arcom nem
ismerik), nyeglébõl szolga”.
És még egy meglepõ, kirívó
bejegyzés: Ottlik ekkori hiperaktív beszédének megfigyelése, és ezzel
megítélése. Amikor Szabó Lõrinc veszélyben van mártír költõtársuk özvegye
kezében, mindenki csitítja a villámokat, Somlyó György is „rokonszenvesen védi
Lõrincet”, „Sándor Pál – rokonszenves”, akkor – ezt pontosan idéznem kell, ezt
csak Illyés jegyzi le, meghökkenve: – „Ottlik túlbuzgósága Szabó L[õrinc]rõl
Sándor [Pál]nak: »Írt a vezérrõl.«”. Mindez történt február 23-án, pénteken.
Bennem visszhangzik jól ismert hangja. Ez már nem Szabó Lõrinc története, ez már
Ottlik-adalék.
Minden szavában, csonkolt
rövidítésében benne az ítélet. Térjek vissza kedves római hasonlatomhoz? A
barbárok döbbenten bizonygatják: minden egyes szenátor mintha egy-egy király
lenne.
Illyés Gyula menthetetlenül a
magyar nyelv talán legnagyobb jellemzõ mûvésze. Csonkszavaival is tökéletesen
érzékeltetni tudja a másik személyhez fûzõdõ kapcsolatának hangulatát. Nemcsak
rokon- vagy ellenszenvét, hanem azt az attitûdöt, ami kettejüket egybefûzi avagy
eltaszítja. Így az Ostromnapló nemcsak dokumentum, hanem szépirodalmi
alkotás is. Egymásra szoruló emberek együttélésének pontos története egy,
általuk meg nem határozott, másoktól kiszolgáltatott helyzetben. Szépirodalmi
remekmû.
Ugyanebben az idõben én magam is
– igaz gyermekként, de felnõtt gondolkozásúvá válva – átéltem összesodródott
családok kiszolgáltatott pinceéletét, majd egy ostromlott város be- és
kilövésekkel veszélyeztetett mindennapjait. Ismerem a légkört, amelyben az
Ostromnapló foganhatott. Koronatanúként igazolhatom: dokumentumnak is,
szépirodalmi alkotásnak is példázatos értékû a most, a Nap Kiadó gondozásában
megjelent szövegegyüttes. Amelyben a szövegkiadást megvalósító Horváth István
jegyzetei szerencsésen szolgálhatják az olvasók értelmezését.
* * *
Naplójegyzetek címmel több
kötetnyi Illyés-naplót olvashattunk már eddig is. A magam részérõl a Szabó
Lõrinc-kiadások elkészítésénél, valamint a Szabó Lõrinc „pere” címû
könyvem megírása során sokszor forgattam haszonnal dokumentumként. Közben
rájöttem: a magyar irodalom történetének egyik legfontosabb szépirodalmi
alkotásai élnek a köztudatban dokumentumkötetekként. Az illyési szöveguniverzum
legértékesebb részei közé tartoznak ezek a naplójegyzetek. Mint szépirodalom.
Remélem most, az Ostromnapló erre a nagyszerû könyvsorozatra is fel fogja
hívni a figyelmet. Hiszen aki kíváncsi elõzményeire, és folytatására, kénytelen
lesz kézbe venni ezeket a jegyzeteket. Érdemes. Szépirodalmi értékként is
beléjük tekinteni.
Dokumentum és szépirodalom.
Összegezése a huszadik századnak, amely egybefogja az emberiség nagy
pusztulásait. A túlélés és a túlélésben a döntéshozás pillanata egyben ez az
Ostromnapló, amely az én számomra olyan magaslati pont, mint a már
felidézett zárójelenet Az ember tragédiájában. A társsal együtt élés és
felelõsség felvállalása egyben. Mely a nemzedék legtalányosabb írójának
legfontosabb üzenetét fogalmazza példázattá: a morális döntés egyértelmû
szükségességét. Nem szólamokban, nem elméletekben, – de minden pillanatra
leosztható mozdulatok és reagálások szintjén. Ebben a naplóban nem volt idõ a
mérlegelésre, itt határozott döntéskényszerek teremtették meg az igenek és
fõként a nemek rendjét. Ez az Illyés Gyula emelkedik ebben a szövegben
példázattá. Ez a magaslat adja meg léte igazi értékét utókora számára.
Félreérthetetlenül.
(Illyés
Gyula: Ostromnapló, 1945. január 10. – 1945. április 24.,
a könyvet a dokumentumokból
összeállította, a jegyzeteket írta Horváth István, Nap Kiadó, 2014. Ára: 3500
Ft.)