Kinek szelídebb szív juta isteni
Kézbõl s dicsõen mennyei lánggal ég,
Jó lelke annak messze futja,
Ami gonosz, s tele mellel érzi
Vitkovics Mihály:
A költõ
Kinek szelídebb szív juta isteni
Kézbõl s dicsõen mennyei lánggal ég,
Jó lelke annak messze futja,
Ami gonosz, s tele mellel érzi
A szépet. Ifjú korban elandalog
Vidám tavasznak zsenge virágain,
Édesdeden busong ligetben
Zengedezõ filoméla dalján.
Keblébe szent tûz gerjed, elömlenek
Érzési, s lantján boldogan énekel
Az új keletnek, rózsaszálnak,
És kinek azt szedi, kedvesének.
Erõsb korában bajnoki tetteket
Zeng a hazának s Róma vitézeit,
Kik a szabadság gyámoláért
Éltöket áldozatul letették.
A vakhitûség régi homályait
Oszlatja, bájdús hangjaival puhult
Lelkekbe bátorságot öntvén,
Híresen érdemek által élni
Indít, s örökké hinni csak a valót,
Megvetni kincset, mely alacsonyra vonz;
Szívhez dalol, s fellelkesülve
Emberi társait üdvözíti.
Még nem haló hír a maradék elõtt
Fenntartja múló századok által is
Becsült nevét, bár semmi márvány
Nem födi év-letiporta sírját.
Hirdetni meg nem szûnik az élesebb
Eszû elõtt: mely égve szerette õ
E szent szabadságot, miként mert
Érte veszélybe rohanni szíve.
A sok hibáktól megmenekedve mint
Nevette a köznép lebilincsezett
Gondolkozását s balhitûek
Nyelvdüheit mi merõn veté meg.
Magasra vágyván, mint fejedelmi sas,
Ki a ködön túl a kies ég alatt
Kedvvel röpülvén, Boreásnak
Zordoni fergetegére nem hajt.