"Meggyõzõdésem, hogy mindenkinek érdemes valamennyi idõt és energiát arra fordítani, hogy a közép-európai térségben élõ nemzetek között ne csak javulgasson, hanem egymásnak kölcsönös elõnyöket nyújtva jó legyen a viszony."
és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.
Legyünk közösen nagyok!
választott pár sorát
valaha minden középiskolás ismerte. Épp abban az életkorban
szembesültek vele, amikor nagy a készség merészet és nagyot gondolni.
Fontos ez, még akkor is, ha a Karinthy Frigyes „Találkozás egy
fiatalemberrel” címû mûve rámutat: a nagy és merész gondolatok ritkán
jutnak el a megvalósulásig.
Célom, hogy olyan merész gondolatokat, nagy feladatokat kínáljak,
amelyek valóban fontosak és évszázados problémák rendezését segíthetik
elõ. Meggyõzõdésem, hogy mindenkinek érdemes valamennyi idõt és
energiát arra fordítani, hogy a közép-európai térségben élõ nemzetek
között ne csak javulgasson, hanem egymásnak kölcsönös elõnyöket nyújtva
jó legyen a viszony.
Jelenleg együttmûködésrõl locsog a felszín, de a mélyben mások az
indulatok: félelem bujkál az emberekben, és a félelem egy kicsit olyan,
mint a harag: rossz tanácsadó. Közös dolgainknak rendezése legalább
száz éve idõszerû, hamarosan nyolcvan éve lesz, hogy József Attila meg
is fogalmazta, hogy ez a mi munkánk. Sajnos nem végeztük el.
Mentségként mondhatjuk, hogy nem csupán rajtunk múlik, hogy a
megvalósulás majdhogynem utópia. Ezzel szemben megalapozottan
állíthatom, hogy a megbékélés megvalósítható. Nincs olyan
kérlelhetetlen gyûlölködés a mi vidékünkön, ami nagyobb lenne, mint a
sokkal régebben kezdõdött és a második világháború alatt és után
hihetetlenül megerõsödött német-francia szembenállás volt. Az Európai
Unió ötven év alatt nemcsak megszüntette ezt, hanem egyértelmûen jó
viszonnyá alakította. Óvakodnék attól, hogy elérhetetlen célokat tûzzek
ki, ezek ugyanis okvetlenül kudarcra vezetnek, kudarcból pedig a mi
vidékünkön bõven jutott mindannyiunknak.
Ahhoz, hogy ne kelljen szégyenkeznünk, ha az utcán képletesen szembe
jön velünk korábbi nagy terveket szövögetõ énünk, a távlati célt, ami a
Kárpát-medence, sõt tágabban fogalmazva a Duna-völgye népei közötti
megbékélés és együttmûködés, apró és gyorsabban megvalósítható
lépésekkel kell megközelítenünk. A továbbiakban ennek néhány elemét
vázolom fel.
Öt éve hangoztatom a nyilvánosság elõtt, hogy térségünkben le kell
zajlania egy kiengesztelõdési folyamatnak. 2010 õsze óta mozgalom is
mûködik ennek érdekében. Ez alatt az idõ alatt nemcsak több mint ötezer
támogatónk lett, hanem számos ellenérvvel is találkoztunk. Igen gyakori
reakció például, ha a mondjuk a szlovák-magyar viszony javításáról
beszélünk, hogy valaki kijelenti: „Én addig nem békülök, amíg õk nem
kérnek bocsánatot”. Másik változatban: „...amíg vissza nem adják az
ellopott területeket.”
Ezzel szemben Esterházy Lujza – a közismertebb Esterházy János húga, -
a Miatyánkra hivatkozik. Aki keresztény, úgy kér bocsánatot magának az
Istentõl, ahogy õ maga megbocsát az ellene vétkezõknek. Azaz a
valódi
megbocsátás feltétel nélküli. Ez az a lelki beállítódás, amire
törekednünk kell, s nemcsak családi, baráti kapcsolatainkban, hanem
nemzeti kereteken túl is. Megvalósítható célkitûzés. Önnevelés kérdése.
Sikere esetén az ember élete kiegyensúlyozottabb, társas kapcsolataiban
nyugodtabb, békésebb lesz.
A második feladat, hogy a valóságnak megfelelõen ismerjük saját
múltunkat. Nyilván nem ez az írás foglalja össze a
legfontosabbakat, de
egy alapvetõ tényt meg kell említenem: talán mindenki tudja, de még
sincs bent a gondolkodásunkban, hogy Magyarország léte elsõ
pillanatától kezdve többnemzetiségû ország volt. A honfoglalók nem
irtották ki, még csak el sem ûzték az itt talált népeket, hanem közösen
alkottak velük egy olyan országot, amelyben természetes volt, hogy az
emberek nemcsak egy nyelven beszéltek. A többnyelvûségbõl fakadó
problémákat áthidalta az általánossá lett latin mûveltség. A több nép
felett uralkodó király számára természetes volt például, hogy a tatárok
által feldúlt ország újjáépítésére, városai megerõsítésére úgymond
idegeneket hívjon be, ahogy tette ezt IV. Béla. Õk nyelvüket,
önazonosságukat megtartották és a számukra megélhetést adó király
õszinte hívei lettek. Nem gyarmatosítóként hozták a fejlettebb kultúrát
magukkal, hanem egy több elembõl álló, jól mûködõ rendszer részeiként
éltek.
Lépjünk tovább. A magunk történetének tényszerû ismerete mellett
törekedni kell a szomszéd népek múltjának megismerésére is. Meg kell
értenünk például, hogy valaki, akirõl mi csak rosszat hallottunk egy
másik nemzet számára hõs vagy más okból tiszteletre méltó. Azt is fel
kell fognunk, hogy történelmünk épp annyira a miénk, mint az
évszázadokig velünk élõ népeké. Szent István nekem is királyom, mondta
egy szlovák ismerõsöm. Joggal, hiszen õsei itt éltek és Szent Istvánnak
engedelmeskedtek, csatáiban segítették, halála után õk is szentként
tisztelték.
Sokan felháborodnak mifelénk, mondván: a szlovákok még a címerüket is
tõlünk lopták. Dehogy. A címer évszázadokon át nem viselte el az enyém
vagy a tiéd fogalmát. Mindannyiunké volt. Közös. A szlovák színezetû
kettõs kereszt, hármas halom nem lopás, hanem jogos örökség, s egy
csöppet sem vesz el tõlünk. A címerek közötti kapcsolat éppen
összetartozásunk jelképe lehetne, nem pedig rosszízû viták tárgya.
Ha a cél a szomszéd népekkel való megbékélés és együttmûködés, akkor
abból kell kiindulnunk, hogy nem szerethetjük azokat, akiket nem
ismerünk, különösen nem, ha félreismerjük õket. A megbékélés hívei
tehát törekedjenek arra, hogy tudjanak többet a térségünkben élõ
nemzetek kultúrájáról is. Aki például egy táncházban román vagy szlovák
táncokkal ismerkedik, aligha fogja lenézni ezeket a nemzeteket. Bár a
mai Magyarországon kis számban élnek nem magyar ajkú polgárok, a velük
való kapcsolat, hagyományaik megismerése és megõrzése jó hídépítési
lehetõség a szomszéd országok felé.
Ideális esetben a szomszédság felé nyitni akaró ember ért is beszél is
legalább valamicskét az õ nyelvükön. Tudom, ez túlzott kívánság, ezért
ilyen óvatos a fogalmazás. De nagyon szép lenne, ha minden jó
nyelvérzékû magyar két világnyelv mellett legalább egy szomszéd nép
nyelvét is beszélné. Van abban valami furcsa, hogy ha akár a mi
megbékélési mozgalmunk keretei között együtt vagyunk négy öt országból
származók, akkor tolmács nélkül csak angolul tudunk beszélni egymással.
De szállítsuk lejjebb az igényeket. A „jó reggelt, jó napot, jó estét,
köszönöm, egészségedre, viszontlátásra” szintû nyelv(nem)tudás is
jelzésértékû lehet a közeledés folyamán. Mert a megbékélés nem
szorítkozhat a magunk nevelésére és kimûvelésére. Ez fontos, legalább
annyira, hogy nyitottak legyünk az eddig elhangzottakra. A következõ
lépés viszont a tényleges kapcsolatfelvétel. A személyes barátság, a jó
szomszédság nevében. Erre van, akinek könnyen adódik alkalma,
foglalkozása, esetleg épp lakóhelye okán, van akinek nem vagy csak
ritkán sikerül. A lényeg itt is a nyitottság. Hogyan igazítok útba egy
turistát? Hogyan köszöntök valakit egy távolabbi országban, akirõl
kiderül, szülõföldje a Kárpát-medencében van?
Miért megoldás ez a megbékélés trianoni sebeinkre? Hiszen egyetlen
négyzetmétert sem kapunk ezen az úton vissza. Nem a beletörõdés, a jog
és elvfeladás programja ez?
Nem nehéz belátni, hogy a területi kérdés ma már nem hozna megoldást.
Nem csak azért, mert nincs rá lehetõség, hanem azért, mert a probléma:
az egymástól félõ, ezért egymás ellen forduló népek közötti lappangó
feszültség nem változna. Nincsenek már színmagyar visszacsatolható
területek, nem lehet úgy húzni új határokat, hogy csökkenjen a
kisebbségbe élõk száma. A lényeg azon van, hogy mindenki békében és
biztonságban élhessen a szülõföldjén, akármelyik nemzethez tartozik,
akármi az anyanyelve. Legyen biztosítva a megmaradása, élvezze az
emberi jogok mindenkinek kijáró teljességét, beleértve az
önazonosságához való jogát is.
Papiron ezek léteznek. Mit ér a papír, ha a valóság ettõl eltér?
Semmit. Ezért kell a légkört, a gondolkodást megváltoztatni. Amíg a
szlovákok attól tartanak, hogy mi visszavesszük legalább
Dél-Szlovákiát, amíg mi attól félünk, hogy a szlovák politika meg akar
szabadulni magyar ajkú polgáritól, addig nem lesz valódi béke a
Kárpátok alatt. Addig ott van a hamu alatt a gyûlölet parazsa. Arra a
merész és nagy gondolatra hívok mindenkit, hogy változtassuk ezt a
gyûlöletet szeretetté. Tamási Áron szavával szívbéli barátsággá.
2010. október 24-én indítottuk el a megbékélési mozgalmat. A
Csallóközben, Nagymegyeren jöttünk vagy százan össze, s fogadtuk el
alapelveinket, amelyet Charta XXI néven emlegetünk. A mozgalomnak azóta
több mint ötezer híve van. 2011 tavaszán indul el a honlapunk, amelynek
elérhetõsége chartaxxi.eu.
A szép elvek ünnepélyes deklarációját
térségünk minden nyelvén érthetõ szóval chartának mondják. Ehhez járul
az xxi, azaz a XXI. század, mert ebbe illõ megoldást kínálunk egy XX.
századi, sõt régebbi gyökerû problémára. A pont utáni kiterjesztés
viszont nem az egyik vagy másik ország jelzése, hanem az uniós eu,
hiszen európai megoldásról beszélünk.
A mozgalomnak ma már van szórólapja, jelentetett meg a témáról szóló
többnyelvû tanulmánykötetet, létrehozta a kiemelkedõ teljesítményért
járó Megbékélési és Együttmûködési Díjat, rendezett konferenciákat
Kolozsvártól Brüsszelig és Szabadkától Beregszászig. Két helyen,
Gyõrött és a szlovéniai Lendván úgynevezett infopont mûködik, ahol az
arra járók megismerhetik a Chartát, és aláírásukkal csatlakozhatnak is.
A csatlakozással senki nem vállal terheket. Egy elvi, erkölcsi
kiállásról, az egyetértés írásba adásáról van szó. Azért beszélünk
mozgalomról, mert nem kérünk tagdíjat, nem választunk elnököt, nem
tartunk taggyûléseket. Nem rágjuk a gittet. Ezeknél fontosabbat tesz,
aki aláír: kifejezi, hogy nincs benne gyûlölet a többi néppel szemben.
Az ötezer szép szám. Miért akarjuk növelni? Ez részben a média
természetébõl fakad. Ahol egymásnak csapnak az indulatok, ahol pofon
csattan, netán csont törik, azonnal ott a sajtó és rohan szerte a
világba a hír. A normális együttélésnek nincs hír értéke. A nagy
számoknak van. Budapesten havonta rendezünk olyan estéket, ahol a
fentiek szellemében ismerkedünk múltunkkal, szomszédainkkal. Ma már
mondhatni mindegyik rendezvényünknek van nyoma az írott és az
elektronikus sajtóban. Minél többen leszünk, annál többet lehet hallani
rólunk.
A támogatók 48 százaléka Magyarországon lakik. A határon túli 52
százalék közül minden negyedik ember nem magyar ajkú. Szervezõdnek a
mozgalom nem magyar centrumai is, az említett lendvai infopont például
a szlovén-horvát-magyar határpont közelében egyértelmûen több nyelvû
környezetben kezdte meg a munkáját 2014 áprilisában.
Sok a teendõ, nagyok a lehetõségek. Különös fontosságot tulajdonítok
annak, hogy a mozgalomhoz csatlakozók között nagyon sok a fiatal.
37
százalékunk tartozik a 0-35 éves korcsoportba. (Alsó korhatárt nem
szabtunk, de 16 éveseknél fiatalabbak körében nem terjeszkedünk.)
Tudományos igényû elõadásoktól kezdve, személyes vallomásokon át a
közös szórakozás sem idegen tõlünk. Szlovák-magyar környezetben voltunk
már disznóölésen, fõztünk bográcsot Lendván, nyitottak vagyunk minden
jó ötletre. Át kell törjük a félelem és a gyanakvás falát, s az elmúlt
évek tapasztalata alapján erre komoly az esély.
Mindenkit persze nem lehet meggyõzni. A németek 75, a franciák 68
százaléka tartja fontosnak a két nép jó kapcsolatát. Egyik szám sem
száz, mi sem törekedhetünk teljességre. Õszinteségre van szükségünk,
arra, hogy a magunk hibáit is elismerjük. A beismerés nem a gyengeség,
hanem épp az erõ jele. Ismét Esterházy Lujzára hivatkozom. 1944
augusztusában írta le a következõ sorokat: Elõször arra van
szükség,
hogy mindkét fél belássa, hogy õ is hibás, nem csupán a másik.
Mindaddig, amíg két ellenségeskedõ ember csak azt látja, hogy mit
vétett ellene a másik, de nem látja, hogy õ is vétett a másik ellen:
addig kibékülésrõl szó sem lehet, így van ez a nemzetek között is,
például a Duna völgye nemzetei között is, amelyek minket elsõsorban
érdekeinek, s amelyek békéjéhez mindnyájan hozzájárulhatunk. Ezt akkor
tesszük a leghathatósabban, ha a saját portánk elõtt söprünk, nem pedig
a szomszéd portája elõtt, vagyis elsõsorban saját magunk fölött
gyakorlunk bírálatot, nem pedig a szomszéd magatartása fölött. ... Úgy
látom például, hogy sokkal jobbá, barátságosabbá alakulhatott volna a
viszony a magyarság és szomszédai között, ha társadalmunk nem
ragaszkodott volna görcsösen ahhoz az állásponthoz, hogy „mi sohasem
bántottunk senkit, mindig csak minket bántanak”.
Végezetül kérdezzük meg magunktól: tehetünk-e többet, jobbat, mint
legalább az új nemzedék számára felépíteni a kölcsönös tisztelet és
megbecsülés, sõt az egymással való együttmûködés világát? Ez a világ
nem születik meg pusztán politikai akaratból, bár az is
nélkülözhetetlen. Ez a világ nem jön létre gazdasági kényszerek
hatására, bár az együttmûködésnek itt is ki kell alakulnia. Ezt a
világot nem hozhatja létre erõszak, hisz kényszerrel csak rombolni
lehet, építeni nem. Ez a világ a jóakaratú emberek lelkében fogan, és
akkor valósulhat meg, ha ezek az emberek egymásra találnak. Ezt
szolgálja ez a mozgalom, ami egyben térségünk felemelkedésének is egyik
motorja lehet. Az Európai Unió lebontja ugyan a régi értelemben vett
határokat, de új kihívásokat is jelent. Olyan versenyt, amelyet egyedül
a Kárpát-medence egyik országa sem nyerhet meg, ha magában próbálkozik.
Ha a Duna völgyében fejlõdni, gyarapodni, békességben élni akarunk,
nemcsak közös múltunk miatt, de jövendõ sikereink érdekében is össze
kell fognunk. A feszültséggel teli XIX. és XX század után legfõbb
ideje, hogy a XXI-ben végre legyünk közösen nagyok.