Otthon Európában

Gondolatok Móser Zoltán Tájiratok címû kötetének
bemutatóján

Használhatnám a szeretet szót, de talán jobb, ha
Varga Laci bátyámtól kölcsönzöm a szabad vegyérték kifejezést. Amióta
személyesen ismerem Móser Zoltánt, azóta tudom, hogy van szabad
vegyértékem feléje. Kérése, hogy szóljak új könyvének bemutatóján,
talán éppen a vegyértékek kötõdését jelzi.
 
Belekapaszkodom az Európa szóba, ami európai ügyekben némileg jártas
valakitõl el is várható. Az „Otthon Európában” alcím sok gondolatot
indít el az emberben, különösen, ha az Ajánlásban felvetett boldogság
fogalmat is ide kapcsolja. Innen ketté ágazik az út.

Az elsõ nyomvonal: boldogok vagyunk-e európai otthonunkban?

A felelethez ismét egy distinkciószükséges. Európai? Unió? Gyakori
hiba, hogy ha az Európa szó elhangzik, azonnal az Unióra gondolunk. Ha
félmeztelenre vetkõzött nõk randalíroznak a Szent Péter téren, az Uniót
szidjuk, pedig csak az illetõ aktivisták szenvednek harmadfokú
feltûnési viszketegségben. Európa több, Európa más. Lehet földrész,
lehet kultúra, sajnos manapság egyre inkább lehet kulturálatlanság is.
Európai otthonunk kertjét felveri a gaz, s nem gyõzzük már sem kapával,
sem gyomirtóval. Akkor lehetünk boldogok, ha bezárkózunk, ha nem
törõdünk semmivel. Kínálja magát viszont a kérdõmondat: lehetünk-e
akkor boldogok, ha nem törõdünk semmivel? Nyitva hagyom a kérdést:
feleljen mindenki maga-magának.

A megkülönböztetés másik ága: otthonunk az Európai Unió. Hogy boldogok
vagyunk-e benne? A látszat szerint nem, hiszen oly sok mindenfelé a
panasz, elégedetlenség. Tiltakozunk, védekezünk, ám olykor építkezünk
is. Vegyes tehát a kép, és nem is lehet más. Az a fõ baj ugyanis az
Unióval, hogy sikeres. Régi céljait: hogy ne indulhasson ki földjérõl
háború, és legyen elegendõ ennivaló, már elérte. Új célt viszont még
nem fogalmazott meg. Üresen jár a malom. Egyre kevesebben látják
létének értelmét. Lehetne ebben az európai világban boldog az ember,
csak jó helyen kellene keresnie a boldogságot. Érti még itt valaki a
boldog ember ingérõl szóló történetet?

A második nyomvonal: maga a könyv. Tájiratok. Mózer Zoltán feladta a
leckét, már a címmel is. Õ is érzi: a szó lefordíthatatlan. De vajon
megérthetõ-e? Vegyük úgy kézbe, mint táviratot. Fontos, sürgõs benne az
üzenet, amely olyan, mint egy sokad fokú egyenlet: a megoldása is sok
lehet. A képeken múltat látok és jelent. Torzan is szépet. A faszobor
levágott orra, mint a milói Vénusz hiányzó karja. Szobor, festmény,
épület: megannyi örökség. A táj a jelen. Együtt felcsillantják a
reményt: múltból és jelenbõl összerakható az ígéretes, a szép jövendõ.
Miként a felvételek, a jövõ nyugalmat és békét ígér.

Tévednék? Mint Kosztolányi vak angolja, lapozgatom, tapogatom Móser
Zoltán könyvét. Engedem: hasson rám. Homályosak a részletek, vakon
köszöntöm a képeket: otthon vagyok közöttetek.