Pipedon

"Béla meglepõdött ugyan, de arcvonása sem rezzent. Állta az újdonsült ámerikánus-utánzat tekintetét és rögvest támadott, a következõket vágván hozzá a hökkenettõl mukkanni sem tudó Józsi bátyánkhoz: Alevú, vagy aszejevú! -harsogta, mire az itt-ott már õszülõ szõke torzonborzunk megtorpant, mert a köszönés viszonzásának ezt a módját még világjárta életének egyetlen görbe útja legeldugottabb szegeletében sem hallotta."

Pálmai Tamás

Pipedon

I. rész

   Ilyen
rettenetes nevû kocsma talán nem is volt a világon sem. Eredeti tulajdonosa
állítólag valami spanyol polgárháború okán elmenekült ibér matektanár volt, aki
- mert számtant spanyolul nálunk relatív kevesen tanítanak - kínjában
megnyitotta ezt a becsületsülyesztõt, s, hogy valami eredeti szakmájára
emlékeztesse a „Koccintó a paralelopipedonhoz” nevet adta neki. A környék persze
szétröhögte magát - fõleg az erre tanyát vert áttelepült székelyek - de mert
kocsma mindig kell, s úgy illik, hogy cégére is legyen, rögvest nekiláttak
valami normális nevet keresni neki. Ment is fergeteges gyorsasággal a dolog.
Hogy miért? Mert a grand hórihorgas, vékony nyakú férfiú volt, ki furcsán,
lúdtalpasakat tappantva lépdelt, amitõl azonnal Liba Úr lett a neve. Azaz lett
volna, de mert a liba - fõleg, ha fiatalabb - székelyül pipe, ezért csaknem Pipe
Úrként vonult be a városszél történetébe. Csaknem, mondom, mert innen meg - mert
elmés nép ám az itt lakó - nem volt messze az a tudós felfedezés, hogy az úr
spanyolul annyi tesz, hogy don. Így lett Don Pipe végül emberünk neve. S ha meg
volt annyira eszement, hogy olyan nevet adott a mûintézményének, amilyet,
azonnal megszületett az ivóhely szakszerû és rövid neve. Mert, hogy koccintani
szokás, azt minden normális piós tudja, tehát azt felesleges emlegetni, az a
para… micsoda hosszú és megjegyezhetetlen, marad hát a lényeg: pipedon. Don Pipe
korcsomája a Pipedon. És kész. A dolog el volt intézve mindenki megelégedésére.
Ez a nap - a keresztelõé persze - azonban nemcsak egy sima névadó lett, hanem a
Pipedon sztorik világ körüli útjának startmomentuma is. Kocsma és „lakói”, s az
õ meséik. Hadd következzenek.

   A
vendéglõ tulajdonképpen egyetlen nagy terembõl állt. Már senki sem emlékezett
arra, hogy minek is szánták annak idején, de tény, hogy még a legnagyobb
melegben is jégveremnek érezte mindenki az elsõ pohár pálinka elõtt. Ezen nem
volt vita. Egyében bármin. Persze csak a törzsgárdának volt véleménynyílvánítási
joga, az alkalmi betérõ csendben megitta, amit kapott, esetleg fülelt egy
kicsit, hátha ragad rá valami a magasröptû helyi kultúrából. A merészebbje hang
nélkül snóblizni próbált, aztán mindenki elhúzott szépen, míg megtehette
anélkül, hogy belekössenek. Egymástól is inkább már csak odakint köszöntek el,
persze ott már hangosabban, felszabadultabban. Itt a kezem, nem disznóláb! Ma én
nyerem, holnap te veszted! -hangoztak el az elméncségek, aztán elváltak, s
mentek dolgukra.

   A
tözsgárda maradt, natürlich, s csak egy-két öntelt pénztárgép csörrintés -
online bekötve, persze - jelezte, hogy devizahitelek jobbra, banki csapdák
balra, az élet a csehóban megy tovább, s hogy nem valami jöttment itt az úr,
hanem a helyi mackók, vagy mackósok, Uram bocsá’. A csapat ritkán volt teljes,
de valaki mindig volt ott, a törzsasztal sohasem árválkodott üresen. Most éppen
Béla, a költõ üldögélt a sarokba húzódva, és elmélázva lájkolt valami
rezsicsökkentéstõl sem olcsóbb sört. Érezte, határozottan jót tesz a génjeinek
az árpalé, szinte eksztatikus örömmel lubickoltak déenesei benne. Mert Béla
ilyeneket is tudott gondolni ám, nagyon mûvelt elme lévén. Ritkán írt, kicsit
kéretve magát, szinte, mint ritka példányokra lesõ lepkevadász prédáját kellett
mûveit elõcsalogatni, vagy konkvisztádori szigorral elõparancsolni. Ezúttal
azonban kész alkotással várta az elsõ betérõ brancsbélit, hogy megjátszott
fádsággal elõadhassa friss szerzeményét, amely éppen közös gasztrokulturális
intézményükrõl is szólt. Meg persze róla, hiszen Béla tudta, hogy õ a legjobb.
Régebb olvasni szeretett a legjobban, de mikor rájött, hogy az íráshoz is
konyít, rögtön tudta, többet nem olvashat mást, csak amit maga ír. Mert - mint
elõbb mondám - õ a legjobb. És ki olvas sz..t, ha van remekmû is kézûgyben. És
ráadásul saját.

II. rész

   Egész
jól elvolt így Béla barátunk tehát, hol a söröcskét, hol gigászi szelleme
szépséges végtermékeit ízlelgetvén. Milyen nap is van ma? - zökkent hirtelen
vissza a valóságba. Ja, persze, csütörtök. És, ugye, tavasz, mosolyodott el
magában. Kifele ritkán mutatta meg e jellemvonását, mert ugye a poétáknak
mélabúsnak illik lenniök. Pedig a beszûrõdõ napsugár, az errefele jövet látott
barackfák pompázatos virágai, a teátrum lépcsõjén az öreg árusasszony kezében a
csokornyi vérvörös tulipán, az egyik házból a zöldellni kezdõ rét fele osonó
egér, mind-mind szelid vigyorra késztették valójában. Itt tartott ép kicsit
visszacsúszva az elmélkedés síkjába, mikor egyszerre zörrent meg zsebében a
mobiltelefon, és fékezett csikorogva a kricsmi elõtt egy taxi.

  
Mintha ollóval vágták volna ketté a hangulatot, hisz mindkét dolog teljesen
rendkívüli volt. Telefont csak azért vett, mert ma enélkül szánalmas, rozzant
elmeháborodottnak nézik az embert, mondhatni árt az „imidzsének”, ha nincs ilyen
kütyüje. Hát beszerzett kéz alatt egyet, hadd lássák, hogy van neki, de az
igazság az, hogy soha senki sem hívta, és õ sem zavart vele senki emberfiát.
Memóriája rég betelt a reklám esemesekkel, maga meg méltóságon alulinak
tartotta, hogy versen kívül bármit is leírjon, pláné egy ilyen borzalomba, mint
ez az izé. Ugyanakkor betanult pár menõ szót, meg azok értelmes használatát, így
teljesen aktuális és modern férfiúnak tünt, amikor értekezése közben be-beszúrt
egy google, book, torrent kifejezést. Írtózott a technika eme vívmányaitól, a
legoról is csak hallott, de õ csak az építõkockát tartotta valamire való
játéknak. Szarvashiba ilyenekkel mérgezni az ifjúságot - dohogott, és továbbra
is totál megvetett mindent, amit a mai média nyomna le az emberek torkán, mint
maradandó értéket. Mert érték valójában az, ami az emberek szívébõl száll fel az
ég felé.

   Itt
tartott épp, és ezektõl a gondolatoktól, meg tentehetségétõl teljesen
elérzékenyülten a telefont is öntudatlanul kinyomta, mert nyílván téves kapás
volt, hisz lehetetlenség, hogy õt keresték volna. De ködös tudata alatt csak
motoszkált valami, s nagy nehezen az elme mélyérõl felbukkanó taxi szóról
beugrott, hogy még mit érzékelt az imént. Fordult volna arra, de már nyílt is a
kocsmaajtó és belépett az errefele oly ritka - mert nem minden sofõr mer idáig
bejönni - járgány utasa. Legutóbb fiatalkori, karneváli fényképen látta Józsit.
Bozontos szõke dróthaja alatt már akkor ott villogot a két szembogárban a
csendes õrület lehetõsége. E lélektükör oceánnyi mélysége pislogásra késztetett
mindenkit. Béla azonban bírta tekintetét - az ember nem is vár mást tavasszal
egy edzett versfaragótól - most és régen is. Pedig Józsi nem ismerte meg, hisz
így indított a lendületes, kicsit nagyképû belépés - inkább bevonulás - után:
hello evribádi! Ami itt kicsit szokatlan üdvözlési forma egyrészt, másrészt az
evribádi péntek-szombaton még elmegy, vagy esetleg késõ délután, kora este,
mikor elvárható az egynél több vendég jelenléte a mûintézmény ásatag falain
belül. De csütörtök koradélután ez kizárt. Ergo, hülye, aki ide így jön be. Vagy
részeg. Vagy Józsi. Esetünkben ez utóbbi volt igaz. Sõt, egy kicsit igaz volt a
másik kettõ is. Mert barátunk alapból dilis volt picinyt, és gyakran kapatos. S
egy cseppet székely is. Igaz, tiszteletbeli, de így lett Józsi. Logice, neszpá?

   Béla
meglepõdött ugyan, de arcvonása sem rezzent. Állta az újdonsült
ámerikánus-utánzat tekintetét és rögvest támadott, a következõket vágván hozzá a
hökkenettõl mukkanni sem tudó Józsi bátyánkhoz: Alevú, vagy aszejevú! -harsogta,
mire az itt-ott már õszülõ szõke torzonborzunk megtorpant, mert a köszönés
viszonzásának ezt a módját még világjárta életének egyetlen görbe útja
legeldugottabb szegeletében sem hallotta.

III.rész

   Alevú!
Aszejevú! - mennydörgött a poétánk rendíthetetlenül. Józsiban derengeni kezdett
valami. Szinte hallatszott, ahogy agytekervényei, mint rettenetes boa
constrictorok tekeregnek, csavarodnak maradék, ép észdarabkák után kutatva. De
hiába. Egy felest! - reccsent a pultosra, s tömpe ujjait, mint valami egykor
szebb napokat látott elefáncsont legyezõ torzóját fenyegetõen az ég felé - itt
értsd az ivó plafonját ez alatt - emelte. A csapos meg - szegény svarcban beugró
munkanélküli - reszketõ kezekkel töltött majd decinyi háziszõttest, amit
messzirõl jött emberenük nyomban olyan lendülettel vágott le a torkán, hogy
majdnem önmaga is utánaesett. Szerencséjére a pincér még idejében elkapta. Sört!
- parancsolta most az egykor Józsefként megkereszteltünk, és mikor azt is
ledöntötte - persze már óvatosabban - a szomjuhos gigáján, ismét körülnézett. És
ekkor leesett neki. Elõbb majdnem a nadrágja, de azt az alkoholtól frissülõ
kósza reflexszel idejében megakadályozta. Aztán rögvest a tantusz is lepottyant:
Béla - nyögte kicsit ámulattal, kicsit elborzadva. De Béla, zordon tekintettel,
fucsa hangokat hallatott. Mintha visszafele beszélne. Vagy svédül. Vagy héberül?
- szörnyülködött el Józsi. El kéne, hogy hívjam pisilni, hadd lám nem tért-e át
ez a fûzfafarágó, futott át rajta a röpke gondolat, de elhessegette. Majd
megvilágosodott. Hát ez a baromarcú tényleg szokott így viccelõdni, s jobban
odafigyelt, mikor az ismétlést hallotta. És eltünt minden kétely, egymás nyakába
borultak, s kezdtek olyan lapockacsapdosásba, hogy ehhez képest a szõnyegporolás
alma, s a szürke hamutartó - Don Pipe öröksége - rémülten ugrott le az
asztalról. Nagy boldogság, hogy újra látlak, barátom - jelentette ki cizellált
szájú poétánk, mintegy megnyitva a tanácskozást. Tízszer is zöldellt már a
parlagfû Erdély szép lankáin, s rengetegszer aratott fölrengés-álruhában Kínában
a halál, mióta utoljára láttalak - folytatta cseppet sem kevésbé költõien. És
kivárt. Ki, mert tudta, hogy délceg szóblikkflangjai túlszárnyalhatatlanok, és,
hogy Józsi mindig is rosszul beszélt, így ebbõl csak õ jöhet ki gyõzedelmesen,
hatalmas intellektuális fölényét ismét megcsillogtatván. Mert haver az haver, de
az ész az ész, és aki úr volt az az is marad. Most is az volt, ugyebár, hisz
felemlegette ennek a szerencsétlennek a kedvenc Erdélyét is, hadd örüljön. Veled
mi van, komám? - pingpongozta át kegyesen a szógolyót. Ekkor jött a meglepetés.
Barátja arca kisímult, szemét enyhe homály lepte be. Szinte megfiatalodott, sõt
mondhatni átszellemült, és így szólt: Tudod, nyughatatlan vagyok. Világnak
indultam anno, a csodaszarvast keresve mentem hol a saját fejem szerint, hol a
csillagok nyomán. Vad álom ûzött éj és éj után. Harci dallam sarkallt az úton,
õsi rítusok hangjai dobogtak fülemben, s nem láttam sem a rétet, sem a
virágokat, nem éreztem az akácméz ízét, csak mentem botorul elõre. Azt sem
láttam már a végén, füge terem-e a fán, vagy rigó fütyül-e rajta, csak nyaltam
fel az ablakra a töménytelen matricát, dugtam a lyukasztóba a ménkü sok jegyet,
elnyûttem száz kerékpárgumit, küzdöttem szúnyogok hadával s fogtam el betörõt,
írtam képzeletben szekérderéknyi levélküldeményt, mit soha fel sem adtam végül.
Dugtam számolatlan kulcslyukba kulcsomat, de az otthon kapuját egy sem nyitotta,
s agyamban végig csak ez zakatolt: kis kút, kerekeskút van az udvaromban. Így
hát beláttam: az empiriokriticizmus sosem érdekelt, az individualizmus pedig nem
vezet sehova, s mielõtt összeszednék az ajakkerekítéses örömcsajsziktól valami
gebelyesedést, vagy agyfurunkulust, mielõtt tengerimalacot kezdenék tartani puli
helyett, mielõtt olyan okos lennék, hogy azt is megtudjam, mit jelent a
paralelogramma, mielõtt gyöngyöt kezdenék gyûjteni barátok helyett, inkább
hazajövök. Megtanultam összehasonlítani, s úgy döntöttem, eldobom a
slusszkulcsot, idehozatom magam a Pipedonba, hátha ül még az asztalunknál élõ
ember, hátha kibiciklizik még valaki ide a régiek közül

IV. rész

   Béla
teljesen ledermedt. Hirtelen nem tudta, csodálja, vagy irigyelje meg - és
visszatért barátját? Aztán - igazi, õszinte katarzisként - mint bizsergetõ áram
futott végig egész testén, fején a felimerés, s hatására lehullott a guanóként
évek alatt rárakódott álca. Józsira nézett, szemét szemébe fúrva - mint régen is
- és megszólalt: Szóval ezt akartad mondani? Józsi bólintott, nyelt egyet és
megszólalt: Igen. Béla most nagyon halkan, minden deklamálás nélkül beszélni
kezdett: Hallgass ide öreg. Még mielõtt hazajöttél volna kórházban voltam,
infúzióvégen. Keskeny ösvényen billegve, kérdésekkel, kétkedéssel tele.
Kezeltek: kevés volt a levegõ, „gyógyítóak” a sugarak. Úgy éreztem, már senkiben
és senkinek sem hiszek, kevés hiányzott ahhoz, hogy feladjam. Folyamatosan azt
hittem, még egy másodperc és azonnal elrohanok, hogy véget vessek ennek a
lehetetlen, gyilkos lehelletû állapotnak. Orrszarvúbogárként éltem, felöklelve
mindenkit, aki hozzám közelített. Aztán jobban lettem, és vissszajöttem ide, a
székhelyre, a bázisra, magamra öltve azt a mázat, amit te robbantottál le rólam
az imént. Köszönöm.

   Józsi
- bár nagy vagánynak mutta magát - könnyen elérzékenyült. Mint most is. És ezt
rettenetesen szégyellte. Ezért ilyenkor mindjárt verekedett. Hogy lássák, milyen
férfias. Most sem tudta hirtelen, mi is legyen? Végül kivágta magát, jót sózott
a Béla hátára - közben másik kezével gyorsan kitörölte a könnyet a szeme
sarkából - s azt rikkantotta: Igyunk, csezd meg! Sose halunk meg! Ámen - mondta
Béla, s intett a csaposnak, hogy kétszer kettõ! Az vette az adást, és hozta a
két felest két sörrel spékelve. De mert tudta, hogy kétszer kettõ az néha öt,
így sutyiban magának is csurrantott egy kupicával, s míg azok ketten erõssen
barátkoztak, le is döntötte azt nyomban a szárazságtól már-már repedezni kezdõ
nyeldeklõjén.

   Ami
ezek után következett, az már ma a legendák sorába tartozik. Mert két emberünk
leült és mesélni kezdett, mint az Ezeregy éjszakában. Szó szót követett, az idõ
szinte megállt, elõkerültek régi törzsgárda tagok, vagy legalábbis megidõzték
szellemüket. A hallgatóság változott, de vissza-visszatértek a népek, mert olyan
volt az egész, mint a drog: ha egyszer hallgatni kezdted - még ha kihagytál is
pár epizódot - vissza kellett térned. Mese volt ez, kocsmamese, de életszagú,
emberszagú. Valahogy a sztoriknak lelke volt, s szinte tapintaható a légköre.
Olykor csaknem kisérteties volt az egész, hisz, ha valaki azt mondta például,
hogy kés, szinte hallani lehetett Zsiga bá facipõinek koppanását, ahogy a rumot
hirtelen behajítva operálni indul.

   Mint
az elején említettem, kocsmameséknek hívták e történetek sorát, melyek közül
talán egyet sem tudok hiánytalanul végigmondani segítség nélkül. Ezért az
epilógus következne, de az igazság az, hogy végszó tulajdonképpen nincs is.
Hiszen aki valamicskét is konyít az irodalom ilyen kifinomult mûveléséhez, az
végig érezhette, hogy mindaz, ami itt elõbb olvasható volt csupán a beetetést
szolgálta. Mert ugyebár történet még nem is volt. Egy sem. Sõt, még a
szereplõkkel meg sem ismerkedtünk mind. Mi több, azt sem tudjuk, hányan vannak
még életben közülük, mint ahogy azt sem, hogy hányan voltak egyáltalán. A
kezdetekkor. Meg, hogy van-e családjuk, hogy vannak felöltözve, satöbbi. Semmit
sem tudunk még. Így marad a feldobott labda: tessenek folytatni! Hisz ilyen
kocsma mindenhol van. Szülõvárosomban a Székely, a Kolcza, a Kripta, a Három
rózsa, a Golgota, az egyetemi évek alatt Marosvásárhelyen a Fényes (Maros), a
Surlott grádics, a Tag (Hargita), a Conti, a Fehér ló, a Grand. Békésen pedig a
Pinceborozó, a Bagoly, a Csemõi, a Denevér, a Tulipán vagy a Dübögõ, s mellette
a régi ivó az egykori betérõ „fuharosokkal”. Mind megannyi legendatár. Legendáik
- legendáink - és történeteik. Kicsit mesék, kicsit valóság, de a mi - eleink és
utódaink - élete is. korrajzok, kortörténetek. Talán kár lenne az enyészetnek
hagyni õket.