"...s ekkor megszólalt egy hang a hátam mögött. - Asszonyom! Mit segíthetek? Tolókocsis, deréktól lefele béna fiatalember - akinek magának is nap, mint nap rengeteg gondot okozhat ez az idétlen kapu -, sietett a segítségemre."
Tolókocsi
Különbözõ
okok miatt - melyeket nem érdemes részletezni - napok óta kínlódom egyedül.
Québec
tartományra a sokáig elhúzódó tél után egyik napról a másikra tört rá a nyár, s
ugyanilyen hirtelen tört rám három gyerek is, mivel anyjuknak - szintén hirtelen
- el kellett utaznia. A gyerekek egyáltalán nem bánták, hogy kicsapta õket
hozzám, úgy tûnik, szeretnek itt lenni.
"Kényes
ügy." Azért, mert már nem kicsik, viszont nem is nagyok. A két idõsebb közt alig
egy év a korkülönbség, úgy viselkednek, mintha ikrek lennének: teljes az
egyetértés köztük. A kicsi négy évvel fiatalabb, s mindent elkövet, hogy idõsebb
testvérei békéjét megbontsa, azt', ha a nagyok ezt megunják, akkor pórul jár, s
járul hozzám panaszra. Kezdem kiismerni a "firmát." Igazi kiskandúr, hamar
rájött, hogy hízelgéssel sok mindent elérhet nálam. Igen ám, de a két nagyot is
szeretem. - Érdekes gyerekek. Kamaszkorban vannak, amikor állítólag
kezelhetetlenek a fiatalok, de õk "kezesek," s ez a legszeretetre méltóbb
bennük. Még a kicsit sem bántják annyira, mint amennyire idõnkénti komiszsága
miatt megérdemelné a kis bajkeverõ.
Egyszóval:
aranyosak így hárman együtt, de etetni kell õket, és nem készültem föl a
jöttükre. Van ugyan idehaza minden, ám mindenképpen túl akarok tenni az
anyjukon, "hagy pukkadjon," ha már így rám sózta õket.
Pattantam
volna a bringámra, hogy elszaladjak ezt-azt bevásárolni, mert nemsokára
megérkeznek, de egy õsz óta porosodó kerékpárral... - Le kellene kicsit törölni!
- Hol egy kis olaj? Nehéz lenne így szárazon tekerni. - Végül: hol a pumpa, mert
abroncsig leeresztett. - Közben rohant az idõ.
Az üzletben
minden rendben ment. Nem vásároltam magam agyon, szépen beférnek majd a dolgok a
biciklitáskába. - Gondoltam.
Igen ám, de
a pénztárnál megláttam "A" babért, helyesebben csak az illatát éreztem, de
azonnal tudtam, hogy ez egy élõ cserje.
Valamikor
rég' kaptam egyet ajándékba - ici-picit. A konyhában formás bokrocskává
fejlõdött, egymás után feszítette szét a cserepeit, mindenki a csodájára járt,
aztán egyik napról a másikra elpusztult, és pótolni azóta sem tudtam, mert sehol
sem találtam.
- "Nem is
hallottak effélérõl" - állították a növényeket árusító boltokban, s most itt
illatozott egy élelmiszer üzletben a pénztárnál.
Kiválasztottam a legszebb példányt.
De ismét
túlértékeltem a képességeimet! Hajtottam hazafele a kerékpárt, erõs szembe-szél
fútt, a babéromba bele-belekapott, a kis növény elhúzta a kormányt, az ágacskák
csapkodták az arcom, de a neheze csak ezután következett: körösztül kellett
kelnem vasúton.
Kaptató a
töltésre, kerítés, nehezen kezelhetõ kapu, mintha marhacsorda számára szerelték
volna oda, holott csak gyerekek, idõs, gépkocsival már nem rendelkezõ, rozoga
nyugdíjasok, görisek, gördeszkások, kerékpárosok, tolókocsisok járnak erre.
Az ám! -
Tolókocsisok.
Kínlódtam az
otromba, majd három méter széles kapuval, tartottam a bringát, melyet az egyre
erõsödõ szélrohamok ki akartak tépni a kezembõl, s ekkor megszólalt egy hang a
hátam mögött.
- Asszonyom!
Mit segíthetek?
Tolókocsis,
deréktól lefele béna fiatalember - akinek magának is nap, mint nap rengeteg
gondot okozhat ez az idétlen kapu -, sietett a segítségemre.
Megengedte,
hogy lefényképezzem, és felhasználjam a fényképét.
ck