Parazsat két pofára zabál a borzas sárga,
Folyóhab nyalja szórét, nincs rajta zabla, patkó.
Rugdaló csõdörökkel elbír a tétlen álom.
Mint bõröm elpalástol, belülrõl visszabukkan:
a bomló útkanyarban, kilenc szerpentin alján
eltûnnek mind a dombok, a szálkarajzú erdõk,
az ásító sötétbe gomolygó nyírfa-füst mar.
El hiába indultam, nem érek oda úgyse,
hol Nap-Hold járja lombját az égig érõ fának.
Oláh János:
Vissza mindent
Parazsat két pofára zabál a borzas sárga,
Folyóhab nyalja szórét, nincs rajta zabla, patkó.
Rugdaló csõdörökkel elbír a tétlen álom.
Mint bõröm elpalástol, belülrõl visszabukkan:
a bomló útkanyarban, kilenc szerpentin alján
eltûnnek mind a dombok, a szálkarajzú erdõk,
az ásító sötétbe gomolygó nyírfa-füst mar.
El hiába indultam, nem érek oda úgyse,
hol Nap-Hold járja lombját az égig érõ fának.
Ha megremeg a dob-bõr, mint hogyha bögöly csípné,
nem tudok róla semmit, rábízom magam mégis.
A szemem oda fordul, a ráncos, öreg arcra,
kilenc lombtölte ágnak rejtjelét aki hordja:
a legvénebb apának is megismeri apját,
a szélnek, a folyónak is meghallja a hangját.
Túl messzirõl beszél föl, sötét telefon-kútból:
Forgasd, mer’ mögpenészlik, gyerünk gyerök a szénát!
A szavakban csalódtam, s már mélyebbre se vágyom.
Hátat fordítok inkább, nem érdemelném úgyse,
hogy a föld alvilági dobaját visszahalljam.
Jobb, hogyha csönd emészti a test, a lélek mocskát.
Mit zsugorgattam, végül az álmos tûzve hullik,
magam is elmerülök ugyanabba a sárba,
hol kerülgettem régen sok napsütötte tócsát.
Idegenként kopogtatsz a kilencszárnyú ajtón:
a tudás felszínétõl le az utolsó sejtig
a legtisztább titokról mindenki maga hallgat.