"Szepesi Attila, boszorkányos versek varázsolója, a létezés csodáinak és árnyoldalainak számba vevõje most visszatért ifjúságába, Beregszászra, majd a családegyesítéssel Budapestre, hogy végig gondolja gyermekkora viszontagságait. A gyermek játékos életszeretetével és a veszélyben élõk örök vigyázó félelmével idézi fel merészen varázsos történetekben a második világháború, a szovjet megszállás és a kommunista rendszer kényszerû életét." - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Szepesi Attila életrajzi versciklusa
|
Szepesi |
|
Visszavarázsolás
Szepesi Attila
ironikus versszemléje
A borítókra kattintva
olvasható méretet kapunk
Az utóbbi idõben számomra a
magyar líra talán legfontosabb eseménye Szepesi Attila Medvecukor címû,
önéletrajzi jelenetekbõl elõvarázsolt élettörténete. Évek óta figyelem poétikai
kiteljesedését, amellyel Szepesi líránk élvonalában sikeresen megfészkelte
magát. Most feltette a koronát: remekmûvet alkotott. Sikerült a mulandóságból
kimentve, látszólag a semmibõl életet varázsolni úgy, miként a kötet Kiplingtõl
idézett mottójával maga fogalmazza meg a legpontosabban: „Ami van, az volt is.
Ami lesz, nem más, mint egy visszatérõ / elfelejtett esztendõ.” Mûvében a „volt”
a kényszerû semmivé válásból a verses emlékezésben ismét valósággá éled. A költõ
sokszorosan megszakított folyamatosságot varázsol vissza a szétszakítás
jeleneteinek leírásával. Az elbeszélés finoman formált szövegezéseivel
kihasználja a szabadon beszélhetés és emlékezés mostanra kiteljesedõ lehetõségét
a Kárpátok övezte hazában. Életet lehel az életükben valaha hullasorsra
kényszerített emberekbe, életre kelt tiltottan megélt jeleneteket, melyeket el
kellett titkolniuk az akkor élõknek. Miként az akkori felnõttek a költõ
gyermekkorában bölcsen kimondták: „ebben a tótágast álló világban / semmiben sem
lehet egészen biztos az ember.” Valódi huszonegyedik századi feladat ez a kötet:
jóvátétel a huszadik századért. És egyben tanítás: szabadon élni emberi
lehetõségeinkkel. Minden körülmények között.
Beregszásztól Budáig feszül az
emlékezés íve. Mint egy regényben. A kárpátaljai sztálinista megszállástól a
magyarországi kommunizmus berendezkedéséig. Benne vergõdik az egész magyar
kultúrtörténet, amelyet egy idõben nagyon is szerettek volna kiirtani nemzedékek
tudatából. Szepesi Attila annak a középosztálynak állít emléket ezzel a
kötettel, amely származását tekintve rendkívül sokágú lehetett, de valódi
tartalmában mégis sajátos nemzeti kultúrát tudott egyben tartani. Az apai ágon
szepességi szász, anyai ágon felvidéki õshonos magyar család pusztulásának és
versbéli feltámadásának történetében megismerhetjük azt a lényegi rombolást,
amellyel a világháborúk és a diktatúrák próbálkoztak, de amelyet – úgy látszik –
maradandóan mégsem fejezhettek be. Lehet családokat kilakoltatni és
szétszakítani, lehet származásuk okán embercsoportokat kiirtani, lehet népeket
szétszakítani, zarándokutakat határokkal átvágni, vagyonokat felprédálni. Minden
veszendõt elveszíteni. De nem lehet az emberi összetartozás és együtt álmodás
szellemét kiirtani. Íme, bizonyság: a felnõtt költõ megtalálta a gyermeket, aki
kézen fogta, és visszavezette a múltba. Mert a gyermek tudja az õsi
tapasztalatot: a semmi az bizony valami, amibõl újra meg újra meg lehet építeni
újabb nemzedékek életét. Létét. Metafizikáját.
„Tizennégy
évesen / pap szerettem volna lenni. / Csak egyvalami nem fért a fejembe, / a
test feltámadása.” Költõként aztán megéli a csodát: verseiben testi mivoltuk
felidézésével szellemi világát menti át azoknak, akik részesei lehettek
szemlélete és tudata alakításának. Amióta Szabó Lõrinc a múlt század közepén
megalkotta a maga Tücsökzenéjét, egyben viszonyítási magaspontot is teremtett:
miként emlékezhet a költészetben az ember létezése elõzõ pillanataira úgy, hogy
ezáltal önmagát összehangolja a létezés teljességével, az emberi méltóságot
ünnepi szerepkörbe emelve. Szepesi Attila – a korábban esztergályozott versek
varázsolója – „barbár szonettekben” láttatja gyermeki szemmel felidézett
jelenetekben az olyannyira megalázott huszadik században történteket. Történetei
szabálytalan formában, de szabályosan gyönyörûre alakított szövegekben mutatnak
példázatot arra, hogy az emberi összetartozás felülír minden más hatalmi és
személyes törekvéseket. Barbár világ szakadt a gyermeket felnevelõ években az
emberekre? Az emberek mégsem ezzel törõdnek, hanem a rendre figyelnek, amelyet
õseiktõl tanultak, és amelyet gyermekeiknek tovább kell adniuk. Hagyományt
éltetnek minden alkalmazkodás ellenére. Ezt lesi el a gyermek, aki most a
felnõtt költõ szövegeiben az emberi közösség összetartozásának ünnepeit
fogalmazza meg. Emlékezik? Példázatokat mutat fel? Elgondolkozik, miként kellene
élni? Az ironikusan széttörõ történetek ellenében a szöveg mégis felragyog. Az
élet folyamatában megképzõdõ jelenetekre a magyar költészet maradandó értékû
versbe szövésével emlékeztet. Romhalmaz, ironikus szemle – mégis példázatos
feltámadás.
(Szepesi Attila: Medvecukor [barbár szonettek]. Parnasszus
Könyvek, Budapest. Ára: 1890 forint)