növésben

ez az örökös emlékezés.
mint az öreg emberek keze –
hogy a gondolat folyton visszarándul,
mindig megremeg.

Izsó Zita:

növésben

ez az örökös emlékezés.
mint az öreg emberek keze –
hogy a gondolat folyton visszarándul,
mindig megremeg.

és az elõrehaladásban már a támadások sem
segítenek,
egyre kényelmesebb, mélyebb lesz a
lövészárok,
ahogy szaporodnak
arcodon a ráncok.

közben fejed fölött az óra,
mint egy ventillátor, pörög,
és lassan végképp
hulla-hidegre hût,

és talán bunkó vagy. igen.
vagy csak keresed, akitõl elmehetsz,
hogy visszavárjon.

de a legrosszabb az, hogy már csak
magadnak
hiányzol,

közben odalent a téren
még mindig a csillagokat nézed. hason fekszel az égen

és látod a madarakat.
hogy miután ittak,
a maradékkal együtt
a levegõbe párolognak,

és hogy elrejtõzzön, mint aki fél,
egy üres joghurtos dobozba bújik a szél.

ezért megpróbálsz elõvigyázatos lenni.
mert korral jár az élet.
és be kell látnod,
már túl öreg vagy tévedésnek.

lassan gyorsabb vagy, mint az idõ.
sok mindent elõre megérzel.

már úgy alszol,
mint egy csecsemõ.
ökölbe szorított
kézzel.