"Megkérdezte a Békés Megyei hírlap fotósa, hogy a kiállított fényképek közül melyik a kedvencem? Csaknem mind a harminc fotó remek, de habozás nélkül ahhoz a kettőhöz mentem, amit egyből a szívembe zártam, már prima vista, azaz első ránézésre, „olvasatra”."

Pálmai Tamás

Fotók

Megkérdezte a Békés Megyei hírlap fotósa, hogy a kiállított fényképek közül
melyik a kedvencem? Csaknem mind a harminc fotó remek, de habozás nélkül ahhoz a
kettőhöz mentem, amit egyből a szívembe zártam, már prima vista, azaz első
ránézésre, „olvasatra”.

Mindez a KÉSZ alapítványa, a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért
Alapítvány (KÁMME) által szervezett, természetesen Kárpát-medencei témákat
felölelő kiállítás megnyitóján történt, mindjárt a kezdés előtt a békési
kulturális központ kápolna-termében.

A két
remekmű egyikén pedig egy idősebb apáca látható, amint - a Csíksomlyói Búcsú
fáradalmait kipihenendő - egy fatönkön ül, felkecskélt lábbal, mezítlábasan,
egyik kezében egy félig már elfogyasztott alma, szeme behunyva, arccal meg a nap
felé fordul, és szinte issza, habzsolja a Jóistennek lángoló égitestünk által
hozzánk közvetített éltető fényét. Megragadó az egész, igazi pillanatkép, vagy,
ha úgy tetszik, zsánerkép. Az arányok, a fények, a mögöttes tömeg sejtelmes
árnyai, a kék ruha ráncai, a mezítelen, kapaszkodásban bizonyosan megerőltetett
lábfej valami elképesztő belső tisztaságot sugárzó profán szakralitása (ha
egyáltalán lehet ilyet mondani) mellbe verő. A megkezdett almán a harapásnyomok
nem nőies apró rágcsálásra, hanem céltudatos, az evést, a táplálkozást, a
létfenntartást szolgáló határozott, jókora falat képzését megalapozó állkapocs
mozdulatokra utalnak. Mégis, az egész azt sejteti, hogy bár e cselekvés
céltudatos ugyan, de egyáltalán nem zárja ki az ízek élvezetét. Élvezet, mely
megejtő, megkapó, annak is, aki csak nézi, de mégis kisebb, mint valami más,
valami fontosabb, valami nagyobb, valami égibb. És ez a fény, a felhők közül
kibukkanó nap áldó fénye, mely elszakítja az evéstől és arra készteti, hogy
minden tudatosat kikapcsolva behunyt szemmel az ég fele nézzen. A kézben azonban
ott az alma. Nem dobták el, nincs tékozlás, látszik, folytatódni fog a
táplálkozás, a test „építése”, de most, a fényképezés csodálatosan eltalált
pillanatában a lélek „megetetése” a legfontosabb. Mert ugyan kell a csontoknak a
napsugár aktiválta D vitamin, de az odafordulás most nem ezt, vagy nem csupán
ezt, vagy nem tudatosan ezt a célt szolgálja, hanem egy ragyogóan misztikus és
egyben ősi, archaikus mozdulatot, pózt, tartást ismétel meg, ami bizonyára már a
teremtés óta jellemző ránk, emberekre, De az alma megkóstolása óta biztos…Nagyon
jó kép. Mellbeverően az.

Halmágyi Zsolt-Lóránd: Utolsó
simítások

A
másik kedvenc a csíkszeredai ételszentelésen készült. Kosarak és csizmák,
székely, fekete-piros szoknyaaljak vagy harisnyák elvétve, inkább mai civil
öltözetek hosszú sora. Szép fotó ez is, de egy volna többi között, ha nincs ott
egy kislány, aki egyik kosár csipkés fehér terítőjét vagy épp felemelni készül,
vagy épp visszateszi a helyére. A lényeg a kis pofiján a tiszta gyermeki
kíváncsiság és ugyanakkor gondosság is. Vajon mi lehet benne, vajon megvan-e még
a kalács, sonka, a tojás, a bor, a bárány? Vajon jól elrendeztem-e a szépséges
terítőcskét? Ismét csak egy ezer nyelven beszélő pillanat, melyet sikerült a jó
szemű fotósnak megragadnia. És ennyi is lehetne a kép meséje, ám a látottak
ismét generálnak bennünk valamit, és előjön Húsvét lényege. Gondoltban már
messze járunk. Talán épp arra, ahol az idősödő apáca. És mindez a csoda hála egy
fotónak. „csak” egy fotónak.

A képek forrása:
kamme.keesz.hu/galeria