ÖRÖM ÉS FELELŐSSÉG

2004. októberében egy nemzetközi közjegyzői zarándoklat indult Mariazellbe. A résztvevők között magyarok is voltak. Dr. Dévényi Norbert esztergomi közjegyző beszámolója, ami a Közjegyzők Közlönye 2005. évi 2. számában jelent meg, tartalmazta a Mariazellben elhangzott szentbeszéd szövegét is. A szónok Joseph Ratzinger bíboros, mostani emeritus pápánk.

ÖRÖM ÉS FELELŐSSÉG

Jól
tudjuk, hogy az Üdvözlégy eleje Lukács evangéliumából való idézet: Gábriel
arkangyal és Erzsébet szavai. De mi a helyzet a szöveg további részével?

Nem
kell sokat kutakodni, hogy kiderüljön: az első rész, azaz a Szentírási idézetek,
igen régen léteznek önálló fohászként. Már I. Gergely (590-604) pápa
rendeletéből ez volt a felajánlási könyörgés advent negyedik vasárnapján.
IV. Orbán (1261) pápa a „méhednek áldott gyümölcse” szavakhoz hozzá kapcsolta a
„Jézus Krisztus. Ámen“ zárást. A 16. században a ferencesek hozzátették az
„Asszonyunk Szűz Mária Istennek sz. Anyja, imádd Istent érettünk bűnösökért“
szövegrészt (1521), és pár évtizeddel később már a ma ismert szöveggel
fohászkodtak eleink minden harangszóra, hiszen Canisius Péter katekizmusában már
a „most és halálunk óráján, Ámen” záróformula is szerepel.

Mi a
latin szöveg alapján az Ave Maria szavakat így fordítjuk: Üdvöz légy Mária. A
görögben az angyal ezt mondja: „Örvendj, Mária: Ez a keresztény történelem
nyitánya és tényleges kezdete, ahogy Istenben az öröm lép be világunkba.

Amikor ezt halljuk, ellentmondást érzünk. A kereszténység fáradságosnak,
elcsépeltnek, kínokkal és nehézségekkel teljesnek tűnik számunkra. Úgy tűnik,
mintha beszűkítené az életet, ahelyett, hogy megnyitná azt. De, amikor
megközelítjük lényegét, ha újra meghalljuk a legbelsőbb valóságát, és engedjük,
hogy megérintsen, akkor ma is öröm: öröm tudni, hogy nem a véletlen vetett
minket értelmetlenül a világba; öröm tudni, hogy a véget nem érő és minket soha
el nem hagyó szeretet akaratából létezünk, amelyre mindig rábízhatjuk magunkat;
öröm, hogy létezik Isten, aki ismer bennünket, és aki nem kegyetlen bíró, hanem
az igazságosság Istene, az igazságosságé, amely jóságos és az üdvösségünket
akarja. Ezért a mai nap első üzenete számunkra, hogy újra felfedezzük az örömet
és a hitet, mint az öröm forrását, és hogy engedjük, hogy ez a legbelső valóság
újra megérintsen bennünket és így segítsen hordozni és elviselni, átformálni a
terheinket.”

A
fentiek nyilván nem az én szavaim. 2004. októberében egy nemzetközi közjegyzői
zarándoklat indult Mariazellbe. A résztvevők között magyarok is voltak. Dr.
Dévényi Norbert esztergomi közjegyző beszámolója, ami

a Közjegyzők Közlönye 2005. évi 2. számában
jelent meg, tartalmazta a Mariazellben
elhangzott szentbeszéd szövegét is. Abból származik a fenti idézet. A szónok
Joseph Ratzinger bíboros, mostani emeritus pápánk. Két további részlet különös
figyelmet érdemel:

Mária így felel Erzsébet üdvözletére: „Magasztalja lelkem az Urat”. Ez szó
szerint így hangzik: „Lelkem naggyá teszi az Urat.” Ez az, amit Mária a mai
napon tesz: Háttérbe lép, hogy Isten állhasson hatalmasként ebben a világban.

Amikor az Urat naggyá tesszük, ne legyen kisebbségi érzésünk, mintha mi meg
kicsivé válnánk. Csak ha az Istent naggyá tesszük, lesz az ember is nagy. Ha
Istent kis betűkkel írjuk és lekicsinyítjük, akkor az ember is kicsi lesz. Akkor
valóban nem több mint a véletlen szüleménye, amit az evolúció a partra dobott,
és amiről nem tudni: jó-e, hogy létezik vagy sem. Akkor a világűr végtelen
fényéveinek egy pillanata vagyunk, amely jön és eltűnik, ahogy azt egy pogány
római sírfelirat mondja: „A semmiből, a semmi, a semmibe.” Akkor ez a végső
definíciónk.

Nem lehetünk naggyá, ha Istent lekicsinyítjük. Csak ha Istent nagy betűkkel
írjuk az életünkbe, és nagy teret engedünk neki a világban, lehetünk mi is
naggyá. Akkor Isten szeretetének teremtményei vagyunk, az Ő arcának fényei a
világban, akkor az örök szeretet akaratából lettünk, és az Ő örök szeretetére
rendeltettünk. A kommunista uralom idejében Szolzsenyicin egy könyvét nem
engedték kiadni, mert megingathatatlanul ragaszkodott hozzá, hogy az Isten szót
nagy kezdőbetűvel írják, ami pedig tilos volt. Ennek az ideológiának uralma
alatt Istent kisbetűvel kellett írni. És éppen ezért az emberi méltóságot is
egyre kisebb betűvel írták. Tudjuk, hogy az a világ, ahogy azt Szolzsenyicin egy
másik regényében ábrázolta, a pokol egyik első körévé vált. Mert a pokol ott
van, ahonnan kitiltják az Istent, ahová a fénye többé már nem világíthat be.”

Eszembe jut a strasbourgi emberjogi bíróság elsőfokú ítélete, ami kiparancsolta
a kereszteket az olasz iskolákból. Felidézem az egyre gyakrabban égő
templomokat, a közel-keleti keresztények szenvedését. Alig másfél évtizeddel
ezelőtt hangzott el ez a beszéd. Ha ma hangoznék el, nem kellene
Szolzsenyicinnel példálózni, hogy lássuk a kommunista uralom hatását a
mindennapokban. 2004-ben a frissen kibővült Európai Unió élén álló Bizottságban
öt olyan biztos volt, aki korábban a szovjet, a lengyel, illetve a magyar
kommunista párt tagja volt – ahogy erre Vladimír Palko volt szlovák
belügyminiszter Jönnek az oroszlánok című könyvében rámutatott. Ha a pokol ott
van, ahonnan kitiltják az Istent, akkor bizony a pokolban élünk, vagy legalábbis
a tornácában. Pontosabban, mi Közép-Európa lakói, úgy érezhetjük, hogy a pokol
körbe vesz bennünket. Felmerül a kérdés, mi lesz a sorsunk? „Erőt vesznek-e
rajtunk a pokol kapui?”

A
környező világot látva, oltalomra szorulunk. Nem mi vagyunk az első nemzedék
ebben a helyzetben és nem is az első efféle bajban lévő szeglete a világnak. Van
hová fordulnunk.

„Sub
tuum praesidium” - „Oltalmad alá futunk”: ez a kereszténység legrégibb, bibliai
idők utáni Mária-imádsága. Egy negyedik századi egyiptomi papiruszon találták.
Elképzelhető, hogy egyiptomi szerzetesektől származik, és mindazt a szenvedést
tükrözi, amelynek azok az emberek ki voltak téve: a politikai hatalom
elnyomásának és a természet, valamint a társadalom erői általi fenyegetésnek is,
amelyek elől védelmet kerestek az Anyánál, az ő jóságánál, mint az egyetlen
valóban oltalmat adó és megbízható hatalomnál.

„Oltalmad
alá futunk” itt, Mariazellben, ahol jó kilencszáz éve fohászkodnak Máriához,
ahová azért érkeznek emberek, hogy az ő oltalmából erőt merítsenek életükhöz.
Érezzük, hogy itt jelenvaló az évszázadok imádsága, és mi is csatlakozunk az
imádkozók nagy zarándoklatához. Kérjük Máriát, hogy segítsen hinnünk, a hit
által reménykednünk, a hit és a reménység által szeretnünk. Kérjük őt, hogy …
mindannyiunknak segítsen a valódi igazságosságot szolgálni, az igazságosságot,
amely békét teremt. Ő itt kiterjesztette palástját a népek sokasága fölé, akik
ma itt magukat képviselik, akiknek a Szűzanya palástja közös oltalmat ad, és
akik így a határokon átívelő egységet alkotnak.

 A
Mariazelli Madonna a zarándokok országainak címereivel

Kérjük Máriát, hogy segítsen ebben az órában Európát építeni, egy olyan Európát,
amelyben … újra megtanulunk a hit gyökeréből élni. Kérjük az Istenanyát, hogy
segítsen Európának újra megtalálni lelkét, a nagy erkölcsi és emberi erőt, amely
a hitből fakad, és amely naggyá tette ezt a földrészt. Kérjük, hogy vezessen
bennünket az élet viharaiban. Kérjük őt, hogy legyen béke és egység, és a
terrort győzze le a jóság nagyobb ereje. Kérjük: mutasd meg nekünk Jézust,
méhednek áldott gyümölcsét. Amen.”

Az
elmúlt tizenöt évben mintha elhalványult volna az európai népek egymásra
találásának öröme. A nemzetek közül egyre kevesebben vannak „Szűz Mária
kiterjesztett palástja” alatt. Pedig a kereszténység, ahogy Ratzinger ebben a
beszédben is hirdette: öröm. Öröm és felelősség. Az emberiség egyre nagyobb akar
lenni, ám egyre kisebb, egyre boldogtalanabb. És az is marad, ha nem osztjuk meg
az örömhírt vele. Mire várunk?

Surján László dr.