"A száz éve keletkezett feszültséget persze szomszédainkkal kell rendezni, s a napi hírek alapján kevesen látnak erre hajlandóságot. Ám addig nehéz értelmes párbeszédet kezdeni velük, amíg nincs közöttünk, magyarok között legalább erős többségi egyetértés Trianon okaiban."
Poszt-Trianon szindróma
A
mértékadó szakemberek között többé-kevésbé egyetértés van abban, hogy a hazánkat
szétdaraboló Trianoni döntést nem lehet egyetlen okkal magyarázni. Hogy Trianon
bekövetkezett, abban a török időkig visszanyúló népességfogyás és betelepítési
politika ugyanúgy bele játszik, mint a nemzetiségi kérdés elhibázott kezelése, a
győztes nagyhatalmak önző felelőtlenségéhez kapcsolódva a kis-antant kapzsisága,
végül szerepet játszott a királyság megszűnése utáni két évben az országot
kormányzók tökéletes alkalmatlansága. Trianon ezen gyökerei azonban nem
köztudomásúak, sőt sokan azzal sincsenek tisztában, hogy hazánk kezdetektől
fogva soknemzetiségű ország volt. Szükség van tehát a magyar nemzet egészét
elérő ismeretterjesztésre, mert csak valós tényekre alapozva közeledhetünk
valamiféle elfogadható rendezés felé. A száz éve keletkezett feszültséget persze
szomszédainkkal kell rendezni, s a napi hírek alapján kevesen látnak erre
hajlandóságot. Ám addig nehéz értelmes párbeszédet kezdeni velük, amíg nincs
közöttünk, magyarok között legalább erős többségi egyetértés Trianon okaiban.
Ezt
az önmagában is bonyolult helyzetet most egy másik szempont még nehezebbé teszi.
Szomszédainkkal nemcsak és nem is elsősorban a száz éve történteket kell
rendeznünk, hanem elsősorban azt, ami az utolsó száz év alatt történt, sőt, ami
történik ma is. A háború után a győztesek ugyanis nemcsak területet és vagyont
kaptak, hanem embereket is, közöttük három és fél millió magyart. Fél igazság
(ami mindig teljes hazugság), a felszólítás, hogy ne a régi dolgokon rágódjunk,
és a múlt helyett nézzünk a jövőbe. Ez az tenné teljes igazsággá, ha a jelenre,
a száz éve tartó jelenre nézünk. Magyarként nemcsak azért nem „dolgoztuk fel” a
trianoni traumát, mert negyven évig nem lehetett beszélni róla, hanem azért sem,
mert maga a trauma nem csupán egyszeri határrendezés, hanem egy ma is köztünk
élő folyamat. Idegborzolás. Megalázás. Lelki népirtás. Nem az a csoda, hogy a
három és félmillió elcsatolt magyarból csak kevesen maradtak meg a
szülőföldjükön, hanem az, hogy egyáltalán van még határon túli magyarság.
Trianon élő keservét nálam sokkal hitelesebben leírta Herdics György c. apát, a
Remény c. szlovákiai folyóiratban. Jó lenne, ha írását minden anyaországi magyar
ismerné, különösen azok, akik nem értetik, hogy miért törődünk az elszakított
nemzetrészekkel.
Mi
tehát Trianon?
„Amikor az
elárusítónő azt mondja egy magyar többségű városban, hogy beszéljek szlovákul
– ez Trianon.Amikor valaki azt
mondja, hogy téged kedvellek, holott magyar vagy, de a magyarokat egyébként
nem szeretem – ez Trianon.Amikor a pap az
úgynevezett magyar misén szlovákul prédikál, s a hívek azt mondják, milyen
kedves, legalább valamit mond magyarul – ez Trianon.Amikor a magyar
nemzetiségű pap mindenáron bizonyítani akarja a püspök előtt, hogy valójában
mindenkinek mindene lett, így nemzetisége sincs – ez Trianon.Amikor egy katolikus
hetilap nem kap támogatást azért, mert magyar nyelvű – ez Trianon.Amikor az orvos a
beteget kérdezi, aki magyarul válaszol, a gyógyítás mestere pedig
méltatlankodik – ez Trianon.Amikor valaki, aki egy
szót sem tud a nyelvünkön, azt mondja, hogy a nagyszülei magyarok voltak – ez
Trianon.Amikor nem kell a
magyar iskola, mert államnyelven majd jobban boldogul a gyerek – ez Trianon.Amikor kisebbség
vagyunk mindenütt… A társadalomban, az egyházban… – ez Trianon.Trianon mindenütt.
Köztünk. Bennünk. Trianon – békeparancs. Szitokszó. Száz év: kitaszítottság,
megbélyegzettség, hontalanság. És száz év reménység. „Megfogyva bár, de törve
nem…” Száz év. Elszakítva egymástól, de nem elszakadva az Istentől. Ki tudja,
mi lesz itt újabb száz év múlva… Ki tudja?! Múlik-e valamin? Valakin? Múlik-e
rajtunk is? Igen, itt élned, halnod kell.”
Hihetetlen felelőtlenség ma olyasmin vitatkozni, hogy legalább részleges revízió
kell vagy autonómia. Értelmetlen a múlton rágódni, és hamis a megbocsátás és
bocsánatkérés is, amíg nincs emberhez méltó élete mindenkinek, aki itt él Európa
közepén. 1920 is nagy gond, fájó seb, de ami alig megbocsátható, az az, ami
utána következett. A Kárpát-medence poszt-Trianon szindrómában szenved. A
remény, ami Herdics apát úr írásában szerepel pedig az, hogy ez a szindróma
gyógyítható. Gyógyítani Budapest mellett főleg Pozsonyban, Kijevben,
Bukarestben, Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában és igen még Bécsben is kell.
Kellene.
Surján László dr.
Charta XXI. Megbékélési Mozgalom
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni