Kommunisták és magyarok: nemzetpolitika a párizsi béke előtt – II. rész

A magyar jobb- és baloldal közötti viták harminc éve ugyanarról, a nemzethez való viszonyról szólnak. Csepeli Kálmán rövid cikksorozata rávilágít arra, hogy ezek a viták már a negyvenes években jelen voltak a hazai közéletben, mi több, a magyarországi baloldal a szovjet megszállás után még a mainál is nyíltabban, szemtelenebbül propagálta saját nemzetellenességét. Tette pedig mindezt egy olyan időszakban – a magyar határokat újrarajzoló párizsi békekonferencia döntése előtt –, amikor mindennél jobban szükség lett volna érdekeink közös képviseletére. Az alábbi sorozatból kiderül, hogy kritikus időszakokban miként vezet az út a mindennapos kis hazaárulásoktól a történelmi tragédiákig. (A szerk.)

 

II. RÉSZ: ERDÉLY ÉS FELVIDÉK

 

Sorozatunk első részében röviden bemutattuk Kárpátalja szovjet bekebelezésének politikai folyamatát, valamint a kárpátaljai magyarokat üldöztetésének főbb állomásait. Felidéztük továbbá Molotov szovjet külügyminiszternek az annexió ürügyén tett durván magyarellenes megnyilvánulásait, valamint Révai József Szabad Népbe írt cikkét, amelyben Kárpátalja elcsatolását ünnepelte, magyar elnyomásról értekezve, s az országrészt „az ukrán nemzeti állam legutolsó elszakított darabjának” nevezve.

A Délvidék esetében dióhéjban összefoglaltuk annak a népirtásnak a főbb jellemzőit, amelynek során Tito partizánjai mintegy 40 ezer magyart mészároltak le középkori kegyetlenséggel, kortól és nemtől függetlenül. Felidéztük továbbá a Vajdaságba irányuló délszláv betelepítés első lépéseit, amelyet úgy a helyi, mint az anyaországi magyar nyelvű kommunista sajtó lelkesen támogatott.

Sorozatunk jelenlegi részében Erdély és a Felvidék helyzetét tekintjük át dióhéjban. Románia – legalábbis a határokról döntő párizsi béke előtti időszakban – kedvezményeket adott a magyarságnak, míg a beneši Csehszlovákia a magyarok teljes jogfosztására és minél nagyobb arányú kitelepítésére törekedett. Mint látni fogjuk, a felvidéki magyarokkal szembeni csehszlovák bánásmód még a behódoló nemzetpolitikát követő Magyar Kommunista Párt számára is vállalhatatlan volt.

 

A kirakatállam bűvöletében

Akárcsak a Délvidéken, Észak-Erdélyben is a magyar civil lakosság ellen elkövetett súlyos háborús bűncselekmények kísérték a katonai hatalomátvételt, bár annak mértéke és szervezettsége messze elmaradt a vajdasági hungarocídiumtól. A román és szovjet csapatok nyomában megjelent Maniu-gárdisták több magyarlakta településen is vérfürdőt rendeztek – sok esetben a gyermekeket és öregeket sem kímélve –, s a gyilkosságokat itt is tömeges elhurcolások kísérték; novemberben csak Maros megyéből négyezer magyart deportáltak a földvári és a Tirgu Jiu-i internálótáborba.i Mint ismeretes, a román közigazgatásnak a jogtiprások ürügyén – a SZEB 1944. november 12-i rendelete értelmében – el kellett hagynia Észak-Erdélyt. Valójában Moszkva a szuverenitás megvonásával – lényegében az Erdély-kérdés újraértelmezésének meglebegtetésével – zsarolta ki Petru Groza miniszterelnöki kinevezését, amelyet követően Románia ismét kiterjeszthette Erdély egészére a saját közigazgatását.

Groza hatalomra kerülését követően, a látványos kisebbségpolitikai gesztusoknak köszönhetően Románia is mintaországgá vált az Magyar Kommunista Párt számára. Rákosi már 1945 nyarán kijelentette: „Groza román miniszterelnök sem maradt a szavaknál, hanem Erdélyben tényleg megadott a magyaroknak minden jogot, amit egy demokratikus országban maguknak követelhetnek.”ii A román miniszterelnökkel interjút készítő fiatal újságíró, Vásárhelyi Miklós cikkének zárszava szerint „a román kormány élén Groza Péter személyében nemcsak harcos férfi áll, hanem a magyar népnek egy nagy és őszinte barátja is, akit a magyarságnak nagyon meg kell becsülnie”.iii A román kormányfő idealizálása a térség kommunista pártjainak határokon átívelő sajtótámogatásán túl lehetőséget teremtett az MKP-nak arra, hogy nemzeti elvű megközelítés helyett osztályideológiai alapon magyarázza az erdélyi magyarság helyzetét (és ezáltal a külpolitikai célokat). Idézet a Szabad Nép két jellemző véleménycikkéből: „Kik állnak Erdélyben a színfalak mögött? A nemzetközi reakció ügynökei (…); a román bojárok és a magyar grófok, akiktől a román demokrácia egyformán elvette a földet. (…) A parasztnyúzó prefektusok és főszolgabírók együtt ábrándoznak az internálótáborokban a régi szép Horthy- meg Antonescu-világról.”iv „Erdély magyarsága a bécsi döntés óta eltelt négy év alatt (…) kétféle történelmi tapasztalatot szerzett. Délerdély magyarsága Antonescu munkatáboraiban ismerkedett meg az »új európai rend«-del, míg Északerdélyben és a Székelyföldön Horthy csendőrei és szolgabírái adtak ízelítőt a »régi jó idők«-ről.”v Természetesen a korra jellemző „leleplezések” sem maradtak el, például arról a nagyváradi „kiterjedt fegyveres összeesküvésről”, amelynek szálai az erdélyi magyar klerikális körökig vezettek,vi vagy arról a „szervezett nyilasbandáról”, amely Imrédyt és Maniut éltetve provokálta egy székelyudvarhelyi népgyűlés résztvevőit.vii (Az utóbbi esemény valójában a helyi polgárok és környékbeli földművesek tiltakozó megmozdulása volt, akik az „Eladtátok Erdélyt!” mondatot skandálva tüntettek a Magyar Népi Szövetség addigi politikája ellen.)

Mindazonáltal a nyilvánvaló érdekszempontokat és internacionalista kötelezettségeket figyelembe véve sem könnyű megítélni, hogy a magyarországi kommunistáknak a Groza-kormány iránti odaadásában mennyi volt az őszinte elismerés, és mennyi a számítás. A román közigazgatás Moszkva általi kitessékelése, a Maniu-gárdák félreállítása eleve olyan bizalmi tőkét teremtett, ami lehetővé tette a „kommunista kisebbségpolitika” idealizált képének megjelenítését, és kétségtelen, hogy Grozáék is sokat tettek egy magyarbarát politikai klíma látszata érdekében. (Vásárhelyi Miklóst például a bukaresti miniszterelnöki hivatalban az említett interjú alkalmával mindenütt magyarul fogadták.) Nem véletlen, hogy Groza kisebbségpolitikáját nem csak az ötvenes években, hanem – különösen a Ceausescu-éra eseményeinek tükrében – még évtizedeken át példaértékűnek tekintették Magyarországon. Árnyaltan, de összességében pozitívan ítéli meg Groza szerepét Balogh Sándor is, aki mindenekelőtt az anyanyelvű oktatás bővítését és a politikusi jó szándékot helyezi a mérleg egyik serpenyőjébe, szemben azzal, hogy „az állampolgársági jogok tekintetében is maradtak komoly megoldásokra váró feladatok”.viii Csupán a rendszerváltást követően jelentek meg olyan értékelések, miszerint a nagylelkű kisebbségpolitikai döntések célja kizárólag az volt, hogy Bukarest a párizsi békekonferencia előtt igazolni tudja politikai és erkölcsi alkalmasságát az Erdély egésze fölötti szupremáciára. Grozának a kinevezése másnapján Sztálinhoz írt levelét egyébként Balogh is idézi: „A román népben élt a vágy, hogy ismét Erdély határai között érezze magát, amelynek egy részétől igazságtalanul megfosztották. (…) Észak-Erdély román népe lázasan várja a Románia határain belül való egyesülését.”ix Bukarest „Erdély-kompetenciájának” bizonygatása egyébként nemcsak a román közigazgatás észak-erdélyi kiparancsolásának tapasztalata miatt lehetett fontos, hanem azért is, mert Moszkva 1944 őszén a románokkal való katonai együttműködést eleve „Erdély vagy annak nagyobb részex Romániához csatolásának céljával szorgalmazta [kiemelés tőlem – Cs. K.].

A grozai magyarságpolitika legjelentősebb eredményeként a kolozsvári magyar – később Bolyairól elnevezett – egyetem 1945-ös létrehozását szokás említeni. Valójában csak annyi történt, hogy egy formailag új intézmény vette át az addig ugyanitt működő, 1944 októberéig az alapító Ferenc József nevét viselő magyar tudományegyetem helyét, a tanári gárda és a diákság azonban ugyanaz maradt.xi A pozitívumok sorában kell még említenünk az 1943-ban – tehát a bécsi döntés utáni Romániában – bezárt nagyenyedi Bethlen-kollégium 1945. áprilisi újranyitását, valamint két önálló magyar tankerület, a brassói és a kolozsvári 1945. szeptemberi létrehozását. (Utóbbi kettő önállóságát 1948. szeptember 1-én, másfél évvel a magyar–román véglegesítése után megszüntették.) Egyértelműen a Groza-korszak negatív eseményei között kell említenünk az első intézkedések egyikeként meghozott állampolgársági törvényt, amely lényegében hontalanná tette azokat, akik a második bécsi döntés után érkeztek a jogszabály által Romániaként definiált államterületre, illetve ugyanezen időszakban „olyan állam hadseregében vállaltak önként katonai szolgálatot, amellyel Románia hadi állapotban volt”.xii A magyarellenes intézkedések sorát bővítik az egy éven át folyó – magyar politikusokat is érintő – sorozatos székelyföldi letartóztatások, továbbá a háborús bűnök és etnikumközi erőszak ürügyén kiszabott súlyos, nem egyszer halálos bírósági ítéletek; az elítéltek között a magyarok száma kilencszerese volt a románokénak. xiii Végül meg kell említenünk a CASBI, vagyis az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár intézményét, amelynek irányításával több tízezer magyar állampolgárságú vagy Észak-Erdélyből elmenekült/kitelepített személynek kobozták el a teljes ingó és ingatlan vagyonát, s ugyanezt tették a magyar érdekeltségű vállalatokkal is. A Groza magyar nyelvű beszédeiben felbukkanó ideák és célok (teljes jogegyenlőség, határok másodlagossága, útlevélkényszer eltörlése, vámunió, stb.) értékelésekor a felsorolt történéseket mindenképpen érdemes figyelembe venni.

1946 tavaszától az MKP Romániával kapcsolatos sajtómegnyilvánulásaiban minimális hangsúlyváltás észlelhető. A Szabad Nép – bár meglehetősen szelíd tónusban – többször is felrótta a bukaresti kormánynak az erdélyi magyarsággal szembeni jogsértéseket, igaz, ezeket igyekezett végső soron a „román reakció” nyakába varrni.xiv A román kisebbségpolitika visszásságaira is rámutató cikkek oka vélhetően az, hogy a koalíciós kormány pártjai ekkoriban döntöttek a trianoni magyar–román határ korrekciójára vonatkozó igényről, ami az MKP számára politikailag legitimálta, sőt belpolitikai szempontból szükségessé is tette a baráti Románia bizonyos keretek közötti bírálatát.

A legátfogóbb diagnózist Betlen Oszkár adta az erdélyi helyzetről, a kommunista kisebbségpolitika javára írva a Maniu-gárdistákkal szembeni szovjet fellépést, valamint a kolozsvári egyetem és egyéb oktatási intézmények megnyitását, ugyanakkor a negatívumok között említve a magyarok állampolgárságának rendezetlenségét, vagyonuk ellenséges javakként való kezelését, a földreform igazságtalanságait, a nemzetiségi törvény hiányosságait, valamint a magyarellenes kilengések tolerálását. A szerző konklúziója szerint „harcolni kell a mai román kormány nemzetiségi politikájának gyengeségei ellen. De ugyanakkor a magyarság számára élet és halál kérdése, hogy a belpolitikai harcukban Grozáék győztesek maradjanak. Mert ha egy új Maniu-uralom jön létre, Erdély másfélmilliós magyarsága is vándorbotot foghatna kezébe.” A korlátozott kritikai hangvétel a határkérdésben elszenvedett diplomáciai kudarc után is megmaradt: az MKP-t vezető négyesfogat tagja, Gerő Ernő például októberben arról írt, hogy gyakran papíron maradnak a Groza-kormány kisebbségpolitikai intézkedései, igaz, szerinte ennek „a reakciós hatósági személyek szabotázsa” az oka.xv

 

Felvidék: a jogfosztásoktól a kitelepítésekig

Miközben az MKP vezetői és sajtómunkásai a kárpátaljai, vajdasági és erdélyi magyarokat többnyire a kommunista kisebbségpolitika, vagyis egy teljesen újfajta többség–kisebbség viszony kedvezményezettjeiként igyekeztek bemutatni, a Felvidéken végbement nyílt jogfosztások – amelyekben a Csehszlovák Kommunista Párt vezetői főszerepet játszottak, s amelyeket hol hallgatólagosan, hol nyíltan maga a Szovjetunió is támogatott – tartósan és komoly mértékben próbára tették az eleve ideológiai szempontokra épülő pártkommunikációt. Ráadásul olyan szempontok kerültek szembe e témakör kapcsán, mint a nemzeti minimum kívánalma és a kötelező pártközi szolidaritás, nem beszélve a két kommunista párt nemzetszemlélete és -politikája közötti gyökeres eltérések megtapasztalásáról. Ezért az MKP-nak a felvidéki magyarok helyzetére reflektáló megnyilvánulásai a magyar kommunisták nemzetpolitikájának egyik legérdekesebb alfejezetét képezik.

A jogfosztottság éveinek ma már szerteágazó és jól dokumentált szakirodalma van, ezért itt csak dióhéjban foglalnánk össze a legfontosabb kronológiai eseményeket. A hatalmát a II. Ukrán Hadsereg felvidéki előrenyomulásával párhuzamosan kiterjesztő Szlovák Nemzeti Tanács azonnal rendeletet hozott a magyar nemzetiségű közalkalmazottak elbocsátásáról és a nemzetiségi iskolák bezárásáról. A beneši kisebbségpolitika jogi hátterét az elnöki dekrétumok rendszere, valamint az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram biztosította, amely többek között kimondta a magyarok és németek csehszlovák állampolgárságtól való megfosztását, földjeik elkobzását, a magyar és német iskolák bezárását, valamint az államigazgatásnak a nem-szláv személyektől való megtisztítását.xvi Benešnek a kassai kormányprogram szellemiségét tükröző elnöki dekrétumai a kollektív bűnösség elve alapján a legkülönbözőbb jogsértéseket léptették életbe, amelyek a megkülönböztető jelzés viselését és az utazás tilalmát leszámítva semmiben nem különböztek a tisói Szlovákiában 1941-ben kibocsátott ún. zsidó kódex passzusaitól.xvii (Az utazás engedélyezése a kitelepítési stratégia tükrében kap értelmet.) A kitelepítések – amelynek koncepcióját Beneš a londoni emigrációban dolgozta ki, s amelyhez Magyarország német megszállását követően Moszkva támogatását is megszereztexviii – már 1945 kora tavaszán megkezdődtek: augusztusig magyarok tízezreit zavarták el a lakóhelyükről „spontán módon”.xix A látványos, de illegitim etnikai tisztogatást végül a SZEB nyomására 1946. február 27-én aláírt csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény törvényesítette: Csehszlovákia annyi magyart telepíthetett ki, ahány szlovák önként áttelepült Magyarországról. Az egyezmény értelmében a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság szabad propagandát fejthetett ki a magyarországi szlovákok soraiban, Magyarország rossz gazdasági helyzete, az akkor tetőző hiperinfláció pedig kifejezetten kedvezett a propagandisták számára.

A Szlovák Telepítési Hivatal 1948. december 22-i összesítése szerint a lakosságcsere eredményeként összesen 89 660 felvidéki magyar került az anyaországba, és 73 273 magyarországi szlovák a Felvidékre.xx Ugyancsak a tisztán szláv állam létrehozásának célját szolgálta az 1946. június 17-én megjelent reszlovakizációs rendelet, amelynek értelmében „lehetőséget adtak” az ún. elmagyarosított szlovákoknak és utódainak a többségi nemzetbe való „visszatérésre”. A jogfosztások alóli mentesülés reményében – a Reszlovakizációs Bizottság 1948. január 1-i jelentése szerint – összesen 435 264 magyar kérte a szlovákká nyilvánítást,xxi ám mint a későbbi évtizedek csehszlovák népszámlálásai mutatják, ez nem járt tényleges identitásváltással. Csehszlovákia azonban még további kétszázezer magyar egyoldalú kitoloncolására is igényt tartott, aminek tárgyalása 1946. szeptember 16-án kezdődött meg a párizsi békekonferencián. Prága e törekvésében Moszkva teljes támogatását élvezte; a vita során Andrej Visinszkij a Szovjetunió képviseletében kijelentette: „A müncheni tragédia napjaiban (…) a magyar kisebbség negatív szerepet játszott azzal, hogy a csehszlovák nép hóhérainak (…) oldalára állt, hogy fölkelt Csehszlovákia függetlensége ellen, a csehszlovák állam és a csehszlovák szabadság ellen.”xxii A témában illetékes albizottság végül elvetette a javaslatot. Csehszlovákia a kudarc után más megoldást keresett, s megkezdte a magyarok Szudéta-vidékre történő deportálását, amivel egyúttal a németek kitelepítése miatt kiesett helyi munkaerőhiányt is pótolni kívánta. Az országon belüli deportálások valójában már augusztusban megkezdődtek, de csak novemberben öltöttek komolyabb mértéket, miután azonban a magyarok tömegesen szöktek vissza szülőföldjükre, az akció 1947 februárjára kifulladt.xxiii

Ami a magyar kommunisták a felvidéki helyzettel kapcsolatos állásfoglalásait illeti, a jogfosztások első szakaszát még a „reakció”, a „magyar fasiszták” elleni harc igenlése jellemezte, ám ezzel párhuzamosan – a Románia esetében látott udvarias kritikai hangvétellel – a magyarellenes intézkedések felett is pálcát törtek. Ezzel a kettősséggel azonban éppen a beneši kisebbségpolitikát igazolták, hiszen Prága a jogsértő intézkedéseket mindenekelőtt a magyarok „fasizmusával” magyarázta. Egy tipikus példája a jogfosztásokra reagáló Szabad Nép-cikkeknek még 1945 tavaszából „A magyarok komoly rokonszenve kíséri ezeket a lépéseket. Nem sérelmezik, hogy börtönbe vetették Esterházy János grófot. Oda került, ahová való. (…) De a magyarság nem csak Esterházyakból áll.”xxiv (Esterházyt – aki 1942-ben a szlovák törvényhozásban egyedül nem szavazta meg a zsidótörvényeket, s akit 1944 decemberében éppen a nyilasok tartóztatták le Budapesten – a szerző egy későbbi cikkében úgy emlegette, mint aki „kétségkívül magyar háborús bűnös”.xxv)

A kisebbségjogi helyzet súlyosbodásával azonban az MKP retorikáját – a reakcióellenes klisék fenntartása mellett – mindinkább a problémák megnevezése és a tiltakozó hangvétel erősödése kezdte jellemezni, amint azt az alábbi idézet is mutat.

Rákosi Mátyás: „Megértjük, hogy üldözik a magyar nyilasokat és fasisztákat, de kifogásoljuk, hogy egyszerűen átdobják őket a határon, ahelyett, hogy ott állítanák őket népbíróság elé. Ezen túlmenően azonban a legnagyobb aggodalommal tölt el bennünket, ha Szlovákiából ki akarják űzni azokat a magyarokat, akikre nem bizonyítható, hogy a Csehszlovák Köztársaság ellen a németekkel vagy a fasisztákkal vállvetve valamit elkövettek volna.” xxvi

A felvidéki jogfosztások újabb fejezeteit képező reszlovakizáció, illetve belső deportálások idején a kommunista vezetők nyilvános megszólalásaikban már a probléma nemzetköziesítésének lehetőségét is többször szóba hozták. Az MKP-tól szokatlannak tűnő felvetés valószínűleg nem is annyira az üldöztetések fokozódásával és huzamosságával hozható összefüggésbe, hanem azzal, hogy a washingtoni és a londoni kormányvizitek után (amelyekre később még részletesebben is visszatérünk) a magyar kisebbségekkel kapcsolatos diskurzus már eleve nemzetközi térben zajlott, ráadásul a párizsi békekonferencia 1946 szeptemberében eleve napirendre tűzte a további kitelepítések ügyét.

 

A kommunista pártszolidaritás csődje

Az MKP számára tehát az egyik legnagyobb kihívást a kollektív jogsértések elleni fellépés és a nemzetközi kommunista szolidaritás összeegyeztetése jelentette. Groza és Tito látványpolitikája megkönnyítette azt az interpretációt, amelynek jegyében az egyes nyelvi jogok biztosítását a baloldal, a magyarok üldözését pedig (legalábbis erdélyi viszonylatban) a jobboldal kisebbségpolitikai sajátosságának láttathatták. Csehszlovákia esetében viszont, miután a tisztán szláv állam ideáját a kormányzati politika fundamentumává emelték – már nem lehetett fenntartani ennek a képletnek a látszatát. Bár a felvidéki üldöztetés éveit a köztudat Beneš nevéhez köti, a Csehszlovák Kommunista Párt reprezentánsait már a kezdetektől a magyarok kitelepítésének legodaadóbb hívei között találjuk. Klement Gottwald, a Szovjetunióba emigrált kommunisták vezetője 1944 májusában a moszkvai rádióban úgy fogalmazott: „Nincs messze a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől.”xxvii Ugyanő a kassai kormányprogram meghirdetésének idején már nyíltan hirdette a németek és magyarok szigorú megbüntetésének, állampolgárságuk elvételének a szükségességét.xxviii A szintén kommunista Viliam Široký 1945 augusztusában Zsolnán a németek és magyarok kitelepítését az „erős szláv állam” feltételeként emlegette.xxix Gustav Husák (aki később Csehszlovákia utolsó kommunista államelnökeként vonult be a köztudatba) a szlovák kommunista párt 1945. februári konferenciáján a Csallóközt ősi szlovák földként jellemezte,xxx később pedig a pozsonyi Pravdában nyíltan beszélt a magyarlakta területek etnikai alapú kolonizálásának, valamint a „fasiszta magyarok” koncentrációs táborba zárásának szükségességéről.xxxi

A csehszlovák kommunisták, magyarországi elvtársaikkal ellentétben, tudatosan és nyíltan negligálták a nemzeti kereteket meghaladó osztályszempontokat, vagyis „ideológiai akadálymentesítést” végeztek a jogfosztások érdekében. 1945 májusában a Szlovák Kommunista Párt elnöksége kizárta a pártból a magyar nemzetiségűeket, s a pozsonyi Pravda ugyanebben a hónapban levette fejlécéről a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” feliratot. A csehszlovák kommunisták személyesen is Rákosiék értésére adták, hogy magyarkérdésben nincs helye a pártközi szolidaritásnak. Az MKP főtitkára a Központi Vezetőség 1946. május 17-i ülésén így idézte fel a történteket: „Nekünk az elvtársak egy olyan elméletet adtak elő, hogy az Internacionálét azért kellett feloszlatni, mert az egyes kommunista pártok nemzetközi aspirációi annyira ellentétesek egymással, hogy ez már nem férhetett meg egy Internacionálé keretein belül, és ezért nyugodtan azt a tippet adták nekünk, hogy mi támadjuk a cseh kommunista pártot, ők pedig támadni fogják a Magyar Kommunista Pártot. Mi ezt az elméletet elutasítottuk.”xxxii

Bár, mint láttuk, az MKP vezetői és a Szabad Nép újságírói az üldöztetések elfajulásával párhuzamosan egyre nyíltabban bírálták Csehszlovákiát, az ottani kommunista vezetők felelősségének explicit beismerése csak fokozatosan és részlegesen történt meg. „Husák barátunk téved” – hangzott az első elvtársi kritikák egyike azok után, hogy a szlovák kommunista politikus a kisebbségek eltávolítását nevezte meg a béke biztosítékaként.xxxiii A csehszlovák elvtársak közvetlen szerepvállalását nyíltan és egyértelműen – egyetlen félmondat erejéig – csak 1946 őszén ismerték el, egy nappal azelőtt, hogy a felvidéki magyarság ügye már békekonferencia plénuma elé került. Losonczy Géza a Szabad Népnek írt cikkében úgy fogalmazott: „Harcolunk a Csehszlovákiából tervezett magyar áttelepítés ellen, még akkor is, ha ezt az áttelepítést a szlovák kommunisták is támogatják.”xxxiv

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az MKP feladta volna abbéli igyekezetét, hogy osztályideológiai alapon, illetve a „demokratikus/reakciós” törésvonal mentén értelmezze a valójában tisztán nemzeti alapon levezényelt jogfosztási folyamatot. A megoldást az üldözött magyar kommunista idealizált figurája jelentette, akinek mártíriuma automatikusan lehetővé tette az MKP számára a csehszlovák politikusok és hatóságok ideológiai hovatartozásának bagatellizálását vagy akár megkérdőjelezését is. „Véletlen-e, hogy a kitelepítésnél a szlovák csendőrök elsősorban a magyar kommunistákat hurcolják el? Nem! A kitelepítés minden jel szerint a valóságban a Hlinka-gárdisták bosszújává fajul a magyar kommunisták és demokraták ellen” – írja két hónappal Losonczy „kommunistázó” cikkének megjelenése után Révai József. xxxv Rákosi pedig pártja 1946. áprilisi békéscsabai nagygyűlésén egy személyes ismerősével példálózott, aki felvidéki magyarként részt vett a besztercebányai szlovák felkelésben, partizánalakulatokban harcolt, s mindezek után megvonták a választójogát.xxxvi Három hónappal később egy miskolci tömeggyűlésen a pártfőtitkár egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Szlovákiában is a magyar kommunisták a legöntudatosabbak, az utolsó időben elkezdődött a magyar kommunisták üldözése”.xxxvii A reszlovakizáció kapcsán a Szabad Nép cikkírója amiatt panaszkodott, hogy a csehszlovák hatóságok éppen a baloldali magyarokat zaklatják, miközben „azok, akik az elmúlt években leghangosabban magyarkodtak, szép sorjában aláírták, hogy szlováknak vallják magukat”.xxxviii A valóság azonban ezzel szemben az, hogy a hatóságoknak ellenálló magyarok főként a Csallóközből kerültek ki, míg a szlovák többségű területeken, illetve a nagyobb városokban élők szinte kivétel nélkül beadták a derekukat,xxxix vagyis a reszlovakizációhoz való viszonyulás nem az MKP által bemutatott módon, hanem a tömb/szórvány törésvonal mentén polarizálódott.

A Magyar Kommunista Párt számára a kognitív disszonancia enyhítésének másik eszközét a szovjet és a csehszlovák kisebbségpolitika szembeállítása jelentette. S bár a Szabad Nép kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyarokról szóló tudósításaiban rendszeresen megjelentek „a nemzetiségek teljes egyenjogúságán és önrendelkezésén” alapuló sztálini nemzetiségi politikára való utalások, mint említettük, az MKP számára kifejezetten kapóra jött, hogy 1945 novemberében a Vörös Hadsereg vetett véget a Maniu-gárdák erdélyi ámokfutásának, vagy hogy szűk egy évvel később egy szovjet vezérezredes utasította (a romániai SZEB nevében) a CASBI-zár alatt lévő magyar javak visszaadására Petru Grozát.xl Ilyen előzmények mellett a Szabad Nép cikkírója az irónia gyanúja nélkül hivatkozhatott Sztálinra, aki „nem a kisebbségekben, hanem a monopolista-tőkés rendszerben és a rendszer mozgatta fasiszta terjeszkedési törekvésben látja a háború csíráját”, továbbá Vorosilov marsallra, aki minszki beszédében a kisebbségek felszámolása helyett éppen azok felkarolásában láttatta az erős állam egyik biztosítékát, s vonhatta le így a végkövetkeztetést, miszerint „Csehszlovákia álláspontja nemcsak eltér a Szovjetunió álláspontjától, hanem hamis irányba tereli békét féltő tömegeinek figyelmét”.xli

A szovjet kisebbségpolitikára való hivatkozás a valóságban egyáltalán nem állta meg a helyét. Földesi Margittól tudjuk, hogy a németek és a magyarok számos korabeli szovjet dokumentumban a második világháború bűneiért felelős fasiszta nemzetekként szerepelnek,xlii s mint Janics Kálmán írja, „a Szovjetunió diplomáciája sohasem titkolta, hogy teljes súlyával támogatja a csehszlovák nemzeti állam eszméjét és a magyar kisebbség kitelepítését”.xliii Mindez már a SZEB lakosságcserére irányuló nyomásgyakorlása során nyilvánvaló lett, Visinszkij pedig a további kétszázezer felvidéki magyar kitoloncolásáról szóló párizsi vita során nyíltan is az áttelepítést nevezte meg a nemzeti kérdés egyik megoldásaként, az 1945. július 6-án aláírt szovjet–lengyel egyezményt említve követendő példaként, amely alapján negyed év alatt több mint egymillió lengyelt költöztettek át az anyaország új határai mögé.xliv Itt említhetjük még a csecsenek és az ingusok 1944-es közép-ázsiai áttelepítését is, ami kifejezetten inspirálóan hatott a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció későbbi kisebbségpolitikájára.xlv Természetesen az MKP – legkésőbb a békekonferencián elhangzottak tükrében – teljesen tisztában volt a jogsértések kapcsán sugalmazott szovjet támogatás realitásával. Ahogy azt az MKP Politikai Bizottságának 1947. március 20-i ülésének jegyzőkönyvében olvashatjuk: „Nem kétséges ugyanis, s ezt a párisi békekonferencia megmutatta, hogy úgy a Szovjetunió, mint Jugoszlávia, ha választaniok kell aközött, hogy kit támogassanak, bennünket-e vagy Csehszlovákiát, nem bennünket, hanem Csehszlovákiát támogatják.”xlvi

 

Csepeli Kálmán

A nyitóképen Esterházy János felvidéki magyar mártír politikus

 

i Vincze Gábor (1994): A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1953. Budapest: Teleki László Alapítvány.

ii A magyar demokrácia sikerei emelik hazánk nemzetközi tekintélyét. Szabad Nép, 1945. július 17.

iii Groza állást foglal a szlovákiai magyarok kitelepítése ellen. Szabad Nép, 1945. december 20.

iv Vásárhelyi Miklós: Az erdélyi magyarság harca a sovinizmus ellen. Szabad Nép, 1945. július 30.

v Soltész Pál: Az erdélyi magyarság külpolitikája. Szabad Nép, 1946. szeptember 8.

vi Soltész Pál: Az erdélyi magyarság belső harcai az egység megőrzéséért. Szabad Nép, 1946. július 30.

vii Uo.

viii Balogh Sándor (1988): A Groza-kormány nemzetiségi politikájának történetéből (1945–1946). In: Tanulmányok Erdély történetéről. Debrecen: Csokonai.

ix Uo. 181.

x Fülöp Mihály (1994): A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a párizsi békeszerződés. Budapest: Héttorony.

xi Gaal György (2001): Egyetem a Farkas utcában. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem előzményei, korszakai és vonzatai. Kolozsvár: Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság.

xii Vincze: I.m.

xiii Uo.

xiv Népi egyenjogúság. Szabad Nép, 1946. március 29., valamint Románia és a magyarok. Szabad Nép, 1946. május 16.

xv Gerő Ernő: Becsületes, magyar külpolitikát – ingadozások, kétértelműségek nélkül. Szabad Nép, 1946. október 1.

xvi Popély Árpád (2006): A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet.

xvii Botlik József: Nyelvháború Szlovákiában. Magyar Nemzet, 1996. február 12.

xviii Janics Kálmán (1989): A hontalanság évei. Budapest: Hunnia.

xix László László: Németek és magyarok Csehszlovákiában a második világháború után (I-II.). Krónika, 2002. május 11-12.

xx Vadkerty Katalin (2007): A kitelepítésről a reszlovakizációig (1945–1948). Pozsony: Kalligram.

xxi Vadkerty: I.m.

xxii Janics: I.m. (A könyvben egy elírás következtében október 20. szerepel a Visinszkij-beszéd dátumaként – H.G.)

xxiii Részletesen ld. uo.

xxiv Makulátlan a magyarság becsülete – mondotta a szlovák parasztság vezére. Szabad Nép, 1945. május 31.

xxv Betlen Oszkár: Vesszen a sovinizmus! Szabad Nép, 1945. július 11.

xxvi A magyar demokrácia sikerei emelik hazánk nemzetközi tekintélyét. Szabad Nép, 1945. július 17.

xxvii Janics Kálmán: I.m. 85.

xxviii Uo. 147.

xxix Uo. 131.

xxx Vigh: I.m.

xxxi A Pravda cikkét idézi: A szlovákiai magyarok ügye. Szabad Nép, 1945. augusztus 30.

xxxii Politikatörténeti Intézet Levéltára, 274. fond/2 – 34. 32.

xxxiii Révai József: A csehszlovák–magyar viszony. Szabad Nép, 1945. július 15.

xxxiv Losonczy Géza: Hajsza a magyar jövő ellen. Szabad Nép, 1946. szeptember 15.

xxxv Révai József: Tiltakozunk! Szabad Nép, 1946. november 24.

xxxvi Rákosi Mátyás nagy beszéde a magyar–csehszlovák kérdésről. Szabad Nép, 1946. április 24.

xxxvii Az MKP hívására kétszázötvenezer dolgozó vonult fel Miskolcon. Szabad Nép, 1946. július 23.

xxxviii A „reszlovakizálás”. Szabad Nép, 1946. július 20.

xxxix Janics: I.m. 219.

xl Vincze Gábor (1994): A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1953. Budapest: Teleki László Alapítvány.

xli Betlen Oszkár: A lakosságcsere. Szabad Nép, 1946. április 21.

xlii Földesi Margit: A megszállók szabadsága. Budapest: Kairosz, 2002. 245.

xliii Janics Kálmán: I.m. 164.

xliv Földesi Margit: I.m.

xlv Janics Kálmán: I.m.

xlvi Politikatörténeti Intézet Levéltára, 274. fond/3 – 80. 5.