„Közhellyé koptattuk, hogy a mi munkánk: rendezni végre közös dolgainkat. Hiába tudjuk ezt, száz év alatt hozzá sem kezdtünk. Erre kellene felhasználnunk a centenáriumok évadját, a 2018 és 2020 közötti két esztendőt. Tervezzünk, ne álmodozzunk.”
Surján László
Álmodozás helyett
A nap kel 6 óra 42 perckor,
nyugszik 16 óra 13 perckor. A hold kel 19 óra 39 perckor, nyugszik 10 óra 12
perckor. Erről tudósított a Magyar Nemzet 1938. november 11-én. Azért nyitottam
fel a nyolcvanéves újságot, hogy lássam: a Nagy Háború befejeződésének huszadik
évfordulóján mit írtak eleink.
A lap első oldalait egészen
más témák uralták. Megmutatom.
Ugye nem csoda, hogy a lap
nem sokat törődött azzal, hogy a húsz éve fejeződött be a Nagy Háború? Pethő
Sándorék gondolatait az egész országot átjáró öröm foglalta el. Igaz, Atatürk
haláláról is szólt egy vezércikk, tehát a hazatérés mellett nem állt le az
összes többi téma.
Volt egy rovat a lapban,
amolyan „ezen a napon” visszatekintés. Ebben sem említették a Nagy Háború
befejeztét, hanem arról szóltak, hogy 1867 november 11-én tolták el az első
házat. A chicagói State Street 3 és 4 emeletes kőházait tolták el 6 méter
távolságra. Megemlítettek még néhány külföldi épület áthelyezést, majd rátértek
arra, hogy Pesten is volna áthelyezni való, hiszen több ízben volt szó arról,
hogy el kellene tolni a budapesti belvárosi templomot, mert megtöri a Kossuth
Lajos-utca egyenes vonalát a Dunához. 1898-ban terv is készült a belvárosi
templom eltolására. Budapest tanácsa azonban sokallta azt a 175.497 forintot,
amibe ez a művelet került volna. (A templomot bejárva ma már azt mondjuk:
szerencsére.)
Nem mondhatom viszont, hogy
a lap szerkesztőinek ne lett volna érzéke az évfordulók iránt. Két írásban is
foglalkoztak Lengyelország húsz éve visszaszerzett függetlenségével.
Írásom célja nem egyszerű
sajtótörténeti szemlélődés. Gondolatban fellapozom a nyolcvan évvel ezelőtti
cseh sajtót. Nem kell nagy képzelő erő ahhoz, hogy sejtsük: nem osztoztak a mi
örömünkben. Manapság a fordított helyzetet éljük meg. 2018 december elseje: a
románok öröme, érthetően a magyarok százéves bánata. 1938-ra emlékezni magyar
részről talán visszafogottan lehet, hiszen tudjuk, pünkösdi királyság lett az
országgyarapításból. De ezeknek a napoknak is van üzenete a mának. Szlováknak,
románnak, szerbnek, magyarnak számot kell vetnie a megoldatlansággal, a
kibeszéletlenséggel. Legfőképp azzal, hogy a jövőről nincsenek világos és közös
elképzeléseink. Az utódállamok titkon remélik, hogy majd csak elfogynak a
kisebbségben élő magyarok, olykor tesznek is érte, mi pedig, mint valami
sültgalambot, várjuk „az alkalmat”. Meg sem fogalmazzuk, hogy minek az alkalmát,
s azt sem gondoljuk végig, hogy ha majd itt lesz az alkalom, mit kezdünk vele.
Persze nem kell mindenkinek magára venni a korholást, de Teleki Pál szavai ma is
igazak: túl sokat politizálunk (azaz hozzá nem értés nélkül locsogunk, puhábban
fogalmazva: álmodozunk) és keveset gondolkodunk. Az pedig szinte lehetetlen,
hogy a Kárpát-medence jövőjét közösen tervezzük mindannyian, akik ebben a térben
élünk. Közhellyé koptattuk, hogy a mi munkánk: rendezni végre közös dolgainkat.
Hiába tudjuk ezt, száz év alatt hozzá sem kezdtünk. Erre kellene felhasználnunk
a centenáriumok évadját, a 2018 és 2020 közötti két esztendőt. Tervezzünk, ne
álmodozzunk.