Árpád-házi Szent Margit tanítása

""

1242-ben az ország a honfoglalás utáni időszak első nagy katasztrófáját szenvedte el, kilátástalan helyzetben volt. A király, IV. Béla a Split közeli Klissa váráig futott. Európa nyugati felétől nem kapott segítséget. Reménytelen helyzetében születendő gyermekét Istennek ajánlotta, az ország megmenekülését kérve. A tatár (mongol) erők felperzselték az országot, de nem tudtak véglegesen berendezkedni, végül kivonultak az országból. A vallásos köztudat úgy tartja: az Úristen elfogadta az áldozatot. A királyi pár megtartotta a szavát: Margitot négyéves korától apácának nevelték. Életét a magyar társadalom lényegében regényekből ismeri: Gárdonyi és Kodolányi munkái közel hozták alakját a műveltebb rétegekhez. De csak azokhoz.

Isten szolgája Bálint Sándor rámutatott, Margit kultusza „rendjének minden igyekvése mellett is csak műveltebb értelmiségünk tudatkörében él. Ennek egyik jeles oka, hogy tiszteletét a jozefinista pasztoráció elhanyagolta, hivatkozván arra, hogy kanonizációja még rendezetlen. Csakugyan, sok százados sürgetés ellenére csak 1943 januárjában avatták szentté. A hívek már nem találtak életének olyan mozzanatára, amelyen át Margit alakja beleépült volna barokkal színeződött hagyományvilágunkba.

Jelen ismereteink szerint nem tudunk idézni Margit személyéhez, ünnepéhez fűződő laikus hagyományt, népi hiedelmet. Már alig hihető, hogy korunk jóléti társadalmában élő hívei az ő királyi szegénységével valamit is tudjanak kezdeni. Az ő utánozhatatlan élete inkább költők és művészek csodálkozását ragadta meg, modern kultusza így inkább intim, belső jellegű.”

Harangozó Imre, aki Bálint Sándor munkájának folytatója, rádöbbent, hogy Szent Margit a modern nő előfutárja. A XIII. században még elképzelhetetlen volt, hogy valaki nő létére szembeszegüljön apja akaratával. Márpedig ő, elutasítva a házasságot és az ezzel járó koronát, éppen ezt tette. Önállóan döntött, nem gyermeki és női alávetettségében. Szerzetesként végtelenül alázatos, a legalja munkától sem vonakodó, engedelmes volt. Apja dinasztikus szempontjait azonban határozottan söpörte félre. Ugyanakkor nem volt közömbös a világban történek iránt, ezért amikor IV. Béla és Imre herceg között háborúság tört ki, határozottan lépett fel mindkettőjükkel szemben, és elérte a békekötést. Felelősség, elvhűség és önállóság jellemezte, ez sokkal inkább a modern női ideál, mint középkori.

Alakjával kapcsolatban még a szentté avatási bullában foglaltakat érdemes szem előtt tartani. Erről Beran Ferencet idézem: XII. Piusz pápa Margit szentté avatásának napját a II. világháború legsötétebb korszakának idején, 1943. november 19-ében jelölte meg. Nem lehet véletlen, hogy ez az esemény – több évszázaddal Margit 1276-os boldoggá avatása után – éppen ebben az időpontban történt meg. Akkor, amikor tombolt az egész világot lángba borító háború, az emberek szívét pedig félelem, keserűség és fájdalom uralta. (A magyar szempontból végzetes doni csata 1943. január 12-én volt.) Olyan közbenjáró szentekre volt szükség, akik életük példájával bizonyították, hogy a békét nem a harcmezőn vagy a tárgyalóasztalnál lehet kivívni, hanem Isten ajándéka az, amelyhez hitre és áldozatos életre van szükség. Szent Margit ennek a békének a megvalósítója volt. Ebből a történeti háttérből érthetők a pápa mondatai, amelyeket a szenttéavatási bullában írt: „Bízzunk benne, hogy engesztelő áldozati hivatását ő, az első apostoli szent király sarja továbbra is folytatja, nemcsak szeretett hazájáért, hanem minden nemzetért, amelyek oly hevesen küzdenek egymással. Kieszközli a Krisztus szeretetén alapuló nyugalmat és békét az emberiségnek az irgalmasság atyjától.”

Mi is egy feszültséggel teli korban élünk, nekünk is szükségünk van Szent Margit közbenjárására, hogy békében élhessünk.

Térjünk vissza Bálint Sándor megállapításához. Az ő kijelentése, hogy korunk jóléti társadalmában élve nem tudunk mit kezdeni az önkéntes önmegtagadás példájával, mivel a mammont többre becsüljük mindennél, korunk kereszténysége feletti kemény de sajnos jogos kritika. Mégis, legalább most a nagyböjtben megpróbálhatjuk – önmagunkon kezdve -megcáfolni ezt a megállapítást. Tehetjük ezt annál is inkább, mert épp Szent Margit példája is mutatja: az aszkézis nem öncél, hanem erőforrás.

 

Surján László