"Akiket ismertem, megajándékoztak arany-gondolataikkal, emberséges példájukkal, olvasom a hátsó borítón (az „ajánló szövegben”), s picit kajánul elnevetem magam. A szerzõ, Tóth Sándor, e fül-szövegben fülön csíphetõ, mert hát inkább arról van szó, hogy az ajándékozott szórja itt a maga tovább érlelt ajándékait."
Tamási Orosz János
”Keresni
kell a patakokat”
Akiket ismertem,
megajándékoztak arany-gondolataikkal, emberséges példájukkal, olvasom a hátsó
borítón (az „ajánló szövegben”), s picit kajánul elnevetem magam. A szerzõ, Tóth
Sándor, e fül-szövegben fülön csíphetõ, mert hát inkább arról van szó, hogy az
ajándékozott szórja itt a maga tovább érlelt ajándékait. Mindazt, amit
megtanult, s mindent, amit már maga rakott Istennek tetszõ rendbe, e könyvben
összegyûjti azt; mindent, amit valaha ajándékba kapott, most tovább ajándékozza
a kincset, jól ismert szerény alázattal. Tudom, e szót, akik ismerik, talán
túlzásnak gondolják, mert hiszen három-négy évtizede járja már a hazát,
gazdagítja a mûveltség egyetemes kincsestárát, esszéktõl jegyzeteken át a színes
riportokig cikkek ezreit tette elénk, költészete valahol ott folytatja a
keresztény poézis útját, ahol Sík Sándoré megszakadt, az idõ összeérését értem
ez alatt, de Bálint Sándor esztétikai érzékével, az õ mélységes
ember-tiszteletével tarsolyában dolgozza fel néprajzi, egyháztörténeti
élményeit; s hát nem is említettem még, amit az annalesek elsõként rögzítenek
róla: volt országgyûlési képviselõ, egyetemi tanár, s még ma, hetvenöt évesen is
aktív szerkesztõje a Katolikus Rádiónak.
Hosszú listát tesznek
ki tehát közéleti pályafutásának állomásai, sokan ismerik, olvasták és hallották
lelkes elõadásait, izzó hangú állásfoglalásait – ezért, hogy most esetleg õk
felhúzzák szemöldöküket az alázatosság említése kapcsán. Én viszont épp ide
kötöm mind személyiségének, mind írásainak legbensõ lényegét: az igazságba
vetett hit konok szenvedélyességét. Szólj, ha bétöretik is fejed érte, vallj
értékeinkrõl sugárzó-szépen; a titkokat érlelõ csönd értékét, a bensõ béke
reményét is hirdetni kell; a lélek tájainak ablakán is be kell zörgetni, vagy ki
kell tárni azt. Úgy, ahogyan Tóth Sándor teszi, fáradhatatlanul, és – amit
megrendülten tapasztalok nála – egyre derûsebben. A szellem kincsei teszik,
persze, hazudnék, ha azt állítanám: ha olykor belekapok Katona, Madách, vagy
akár Vörösmarty dühös-szomorú, kétségbeesett soraiba, akkor nem érezném ki
azokból a reményt, az önfeladás lehetetlenségét is; ezért, hogy Sándor derûje is
roncsolhatatlan – hisz amíg van mit s van kinek továbbadni, addig akár a
befejezett kétségbeesések is legfeljebb az újbóli nekiveselkedések példázatai
lehetnek; egy kudarc tanulságai is, legyen az akár nemzeti, akár személyes
alkotói fiaskó, úgy és azért érdemelnek említést: kezd újra, próbáld másképp,
vagy ugyanúgy, hiszen meglehet nem a tettel volt baj, hanem annak közömbös
bámulóival. A nemes kudarcokból is a hit erejét emeli át, ajándékozza tovább,
hogy szavam ismét ehhez kössem. Élve egy személyes példával talán. A kötetben
található egy Lajtha Lászlóról szõtt portré, említõdik benne Rajeczky Benjámin,
kis félmondatban bár, de olyan szépséges erõvel, hogy hirtelen látni vélem ebben
a mondatban, annak felfénylõ hátterén, a szerzõt, Tóth Sándort, aki rajongással
mutatja Pásztón Rajeczky alkotóházát, kinek is, hajolok közelebb a mondathoz,
igen, mintha az én arcom mosódna abban ott, s most újra fénylik a régi pillanat
ajándéka bennem.
Példák s példázatok
talán százai sorjáznak Tóth Sándor kötetében. Az említett négy évtized, vagy
talán ennél is több, írásaiból merít s állít össze szépséges könyvecskét, két és
félszáz oldalnyi szinte egy levegõvel – de sok órán át – elolvasható
mûvelõdéstörténeti magánbreviáriumot. Majd minden, amit tapasztalt s átszûrt;
majd mindenki, aki segítette ebben. Száztizenhat írás hitrõl és hitéletrõl,
egyházról és tanításról, természetrõl és természetességrõl, ókeresztény
bölcselõkrõl és ma is közöttünk járó bölcsekrõl, a teremtett világ
misztériumáról és a bennünk születõ világ titkairól; mindazon eredõrõl, amelyben
az utóbb említett kettõ összeér, mert összekapcsolja õket a szeretet
egyetemessége – vagy nem ér össze, de Isten akkor sem mond le rólunk. Csak mi,
egy meg sem értettrõl; s a Hegy tetején akkor az ember emlékezetében híjával
találtatunk. Ezt s így érezzük majd e könyv elsõbbeni s majd sokszornyi
olvasgatása után; egyszerû, szép, csöndes mondatokkal, bár olykor nem hárítván a
szenvedélyt sem, hétköznapian magasztossá tesz számunkra mindent, ami megélhetõ
a világunkban. Nem felmagasztal, mondom, bocsátkozva sem ennek kifejtésébe, az
egészen más, itt most egyszerûen magasztossá válik minden, amiért érdemes. S még
inkább az, amiért nem – de jobbításáért, irgalmasságáért, igen. (Tóth Sándor:
Följegyzések a hegyen. Szent István Társulat, 2014).