"...lám, ki nem hagyta el magát, soha, egyetlen percre sem, õ most erõs teste ellen küzd; ahogyan a test is küzd, szervrõl szervre, véredényrõl véredényre, sejtrõl sejtre hátrál, de nem adja fel; élni tanították, hát most élni akar, öntudatlan ragaszkodással szinte; a lélek olykor s egyre több idõre már máshol jár, eleget téve a szent meghívásnak, a végsõ örömnek, amelyben megmérettetik s mert bûnt nem hordoz, s ha súly van is rajta, készen áll, hogy vétket s bûnt s mulasztást szabadon tárjon bírája elé; hiszi, hogy bebocsáttatik,..."
Erõtlenségnek erejével
A lélek kész, de a test
erõtlen, szunnyad bennem ez a sor, a tudat és a tudatalatti között, hallható is,
nem is, és inkább érzékelhetõ, mintsem érezhetõ. Végképp nem érthetõ, nem
értelmezhetõ, e pillanatban. Csak bennem van valahol, alig lélegzik, érzem puha
verõdését szívemen, mint egyre ritkábban elmozduló pont a végtelen vízszintestõl
a képernyõn, bár az is lehet, sûrübbre vált, ha, majd; de most épp úgy kutatja
önmaga értelmét, ahogyan én faggatom õt, errõl. A lélek kész, de a test erõtlen,
mondja szavak nélkül az asszony, üzeni türelmetlen-bosszús gesztusokkal.
Próbálom megfejteni, nem annyira nehéz, csak – hihetetlen. Azt kell értenünk:
elmenne már, meghívásra lelt, indulna, de teste épp erre, az elengedés erejére
erõtlen; lelkét teste nem engedi, hisz oly sok éven át õt sem hanyagolta; de
ápolta, óvta, tett teste egészségéért, nem engedte, hogy apró betegségek
gyöngítsék, ledöntsék, elvonják hivatásától, el a lelkek gondozásától; nem
engedte, hogy az a szûk közösség, amely rábízatott, elvesszen nélküle.
S a test most ellent
mond; túl erõtlen, túlságosan anyag ahhoz, hogy elfogadja a lélek meghívásának
sürgetõ erejét.
A lélek kész, ám a test
sem börtön; életünk során támasza nélkül nehezebb lenne érteni s átadni a
misztériumok üzenetét; a gyönge test szavainkat is erõtlenné teszi; a gyönge
test panaszra fogja a szellemet, a gyönge test lemondást kényszerít reánk mért
idõnkre; a gyönge test – ha pusztán rajtunk, tespedt létünkön múlik e gyöngeség
– erõtlen s céltalan lelket támogat. De lám, ki nem hagyta el magát, soha,
egyetlen percre sem, õ most erõs teste ellen küzd; ahogyan a test is küzd,
szervrõl szervre, véredényrõl véredényre, sejtrõl sejtre hátrál, de nem adja
fel; élni tanították, hát most élni akar, öntudatlan ragaszkodással szinte; a
lélek olykor s egyre több idõre már máshol jár, eleget téve a szent meghívásnak,
a végsõ örömnek, amelyben megmérettetik s mert bûnt nem hordoz, s ha súly van is
rajta, készen áll, hogy vétket s bûnt s mulasztást szabadon tárjon bírája elé;
hiszi, hogy bebocsáttatik, s hisszük ezt mi is, engednénk már a titok küszöbén
túlra; lelkünk készen áll, lelke készen áll, de teste erõtlen az áldozathoz; és
testünk is erõtlenül áll, arcunkon lázadás könnye, ujjainkban a ragaszkodás
köteléke; íme az ember, suttogom, íme gyermekeid; a szeretet erejére tanítottad
õket, a szeretethez vezetted õket, s most e szeretet ágál meghívásod ellen.
A lélek kész, de a
test; a test – erõtlen akaratod elfogadásához.
De végül - legyõzted.
Álltam tested mellett,
néztem arcodat, szigorú kis mosolyodat, újabb gyõzelmed futó büszkeségét,
amelynél többet csak ritkán engedtél meg magadnak; néztem, s abban a mély
csöndben egy pillanatra összenevettünk. Ezzel s így beleegyezvén a hit
éjszakájához illõ s való ragaszkodásba.
Tamási Orosz János