"Mindmostanáig a Tannhäuser nem tartozott a kedveltebb Wagner-operáim közé. A mostani elõadásnak hála a nagyok közé került énbennem is. Az emberlét értelmét feltáró csodák sorába lépett. Világszínvonalú elõadással, és világszínvonalú zenei értelmezéssel."
Kabdebó Lóránt
Faust fájának újabb gyümölcse
korai remekét, a Tannhäusert. Már akkor sem elõször láttam-hallottam a
mûvet. Nagy élvezettel beszámoltam az akkori elõadásról is. Inkább
valahai Wagner-élményeimet idéztem, és a rendezéssel vitatkoztam,
illetõleg a zárás csodáját méltattam. Ünnepeltem a Fischer Ádám
szervezte-irányította budapesti fiók-Bayreuthot.
Mégis a mostani elõadásra kellett várnom, míg talán sikerült számomra
tisztáznom a zenedráma belsõ lényegét. A tökéletes és csodás zenei
megoldáson túl ez az elõadás megjelenítette ebben a zenedrámában is a
wagneri zene csodáját, varázslatos lényeglátását, beletekintését a
létezés metafizikájába.
Kezdjem az elsõ megdöbbenésemmel: a Vénuszt megszemélyesítõ Julia
Gertseva világhírû énekes mintha a tapsrend során is egy halvány
hangerõvel kevesebb tapsot kapott volna. És mivel ez többször is
megismétlõdött, mégis csak fel kellett figyelnem rá. Mert
igazságtalannak éreztem. Mégis meggondolkoztatott. Miért ez
igazságtalanság? Nem az énekesnek, hanem a teljes mû vesztesének kijáró
elfogultság. Zártam le magamban. De akkor hol a helye ennek a Vénusznak
ebben a teljes zenedráma-látomásban? Miért vesztesként szerepeltetik az
eddigi rendezések. Legfeljebb dekoratív fõszerepet juttatva számára.
Szabóki Tünde Erzsébetje valóban kiteljesedettebb zenei megoldású
lenne? Az is! De többet is tudott érzékeltetni: Vénusz õbenne is benne
él. Mint ahogy maga Vénusz is valahol az erzsébetségének deficitjével
adós a dráma eddigi értelmezésében.
Mert Tannhäuser, a dalnok, a férfi-képmás – mintegy a Faust fájáról
szakadt zenés férfi-imagó – minden nõiség számára a vonzó, a megérintõ,
a kiegészítõ, a földi férfiembert beteljesítõ eszménykép. Ugyanaz a
hang, az ismételt versenydal csábítja-köti meg Vénuszt, mint
Erzsébetet. Õ a keresõ, a feloldódásra vágyó, a Vénusz-barlang
legmélyén Máriát-kiáltó, megváltásra vágyó Ádám-Faust. Az elsõ ember,
aki Istenétõl a párját kéri, és ezt a párját csak eszményként képes
befogadni, kötõdni hozzá képtelen.
A Vénusz-barlangbeli élet nem a bûn megtestesülése, hanem a rabság
megkötöttsége. Az ismételhetetlenség állandó ismétlõdése. Vénusz a
zenedráma indulásakor már nem a férfi dalával megihletõdõ szerelmes
nõiség, hanem a csak önmaga nemiségét reprodukáló megszokottság. A
Barlangban a tenordalok szenvedélye a keresõ, a mást akaró, az Erzsébet
képében a megváltottság Mária-képét végletes szenvedéllyel kiéneklõ
keresõ. Aki inkább vállalja a szenvedést, a keresést, a halált –
mintsem egyfajta ismétlõdésben gyönyörét lelje. Számára a gyönyör ima,
mely égbe szállítja. És ha ezt nem elégíti ki társ, akkor inkább
pusztulását fogadja sorsának. A római elbeszélés visszaesésbe sújtó
földi drámája éppen ez: a férfi dala égbe vágyik, a teremtés része
kívánván lenni. És ehhez keresi az éppolyan érzékelni képes társat.
Jelen esetben Erzsébetet. Akinek nevét kimondva létezését a Mária-vágy
beteljesültségéhez társíthatja.
Mert Erzsébet éppolyan érzéki lény, mint Vénusz, csakhogy õbenne a
hallott vágyakozó dal fokozódást vált ki. Az érzékiségbõl az érzelmi
továbblépés igényét alakítva, fejlesztve, formálva – a teremtés
lényegéhez elvezetve. Az õ érzéki befogadása adja meg a teremtett világ
értelmét, vezeti vissza a teremtett emberi lényt Istenéhez.
Henrik – Faust is, Tannhäuser is. Ezt a Henriket adja vissza a
Vénusz–Erzsébet párharc teremtõjének, Istenének. Az egyikben csak a
reprodukálás, a fajfenntartás gyötrelmes ismétlõdése munkál, míg a
másik Mária képmásaként képes a gyönyört imává formálni, megteremteni a
világteremtésben létrejött harmóniát számunkra valóvá ajándékozni, a
földön is megélhetõvé képzetesíteni.
A rendezés ezt a zenei kiteljesítést, ezt a wagneri álmot
megvalósíthatóvá alakította ki keretként. Stephen Gould ma a világon
talán legjobban tudja ezt a hanggá varázsolt emberi létezõt
megérzékíteni. Hangszer, mely megihleti mindazokat, akik e földi létben
körülveszik. Megértik, segítik kiteljesedni, mint Bretz Gábor, Hermann,
a thüringiai õrgróf, Wartburg várának és a versenydalok csarnokának
ura, de még inkább a – szememben – pap-szerepet alakító lovag, a
nagyszerû hangú észt Lauri Vasar, aki egybekarolja ezt az összetartozó
világot (õk ketten a két évvel ezelõtti elõadás dicséretre méltó
szereplõi is voltak!). A közönség hangjukat is, szerepfelfogásukat is
méltó tapsokkal honorálta. Õk a segítõk, akik az összetartozókat
összefogják, értik és értelmezik a széthúzás ellenében. Rájuk van
szükségünk, hogy megmaradjon a teremtés a maga eredeti értelmében. Az
isteni erõ általuk segíti életre és megváltódásra Henriket, azaz a
fausti Tannhäusert. Mintha Hans Sachs elõképe derengene általuk. Miként
a „római elbeszélés” pápája meg Beckmesser értõ-értetlenségének elõképe
számomra. A megértés és a meg nem értés megjelenítõi.
És akkor marad a leghálátlanabb szerep. Vénusz. A bibliai kígyó. Aki
vonzódik a csodához, de azt megtartani képtelen. Nem bûne által, hanem
mert rabtartóként elkötné Istenétõl Henriket. Hideg sugárzás,
ismétlõdés, csalódottság. Pedig éppoly szenvedély ég benne, mint
Erzsébetben. Csak megmarad az érzékiség ismétlõdésénél. Mivel kezdõdik
az opera? A hang, Hernrik legfõbb kincse másfelé vágyik. Vénusz csak
unalmát szaporítaná. Amivel õ diadalmaskodni tudna, azt már Erzsébet
veszi át. Még meg sem szólal, csak képe közvetíti, és ikonja, a
kimondott Mária név.
Ha Vénusz a wagneri dramaturgiában való részvételt akar végrehajtani,
éppen ezt a kiesést, sikertelenséget, a meguntságot és mégis izzó
vágyakozást kell életre kelteni. A sokat ismételt varázsszó itt már
kevés. Ezt a keveset kell életre kelteni: hangban és tettekben. És ha
ezt nem érti meg a közönsége, akkor ez az õ diadala. A halványabb taps
jelzi: Wagner szellemét énekelte ki, sikeresen formálta meg Erzsébet
árnyoldalát. Számomra izzott õ is. Hidegen, mint Dante jégbe fagyott
fõördöge. A fájdalom földre szállott megtestesítõje. Én hangosan
megtapsoltam.
Mindmostanáig a Tannhäuser nem tartozott a kedveltebb Wagner-operáim
közé. A mostani elõadásnak hála a nagyok közé került énbennem is. Az
emberlét értelmét feltáró csodák sorába lépett. Világszínvonalú
elõadással, és világszínvonalú zenei értelmezéssel. Köszönet érte
rendezõinek, énekeseinek és Fischer Ádámnak, a filozófiával teli csodát
elénk varázsoló karmesternek. A világot hozták erre a színpadra, és
minket belevontak ebbe a csodás világba.
