"A hirtelen ránktörõ nyár azonnal benépesíti az addig sem néptelen bicikliutakat a legkülönbözõbb korú kerékpárosokkal, görisekkel, deszkásokkal, babakocsit toló, avagy biciklivel gyerekeket vontató fiatal szülõkkel, gyaloglókkal, sétálókkal. - Magam csak véletlenül keveredtem rá."
Kerékpárutak
Québecben a telet általában nem a tavasz,
hanem mindjárt a nyár követi.
Május közepéig szürke minden, azt' egy hét
alatt kizöldül. A fák virágzását szinte észre sem venni, annyira gyorsan, 2-3
nap alatt zöldbe öltözik a természet. Sûrû lombkoronát bontanak a fák, melyeken
a napsugarak, alig-alig, a heves záporok annál inkább áthatolnak, s esõ után
sokáig kapjuk az áldást a fákról.
A hirtelen ránktörõ nyár azonnal
benépesíti az addig sem néptelen bicikliutakat a legkülönbözõbb korú
kerékpárosokkal, görisekkel, deszkásokkal, babakocsit toló, avagy biciklivel
gyerekeket vontató fiatal szülõkkel, gyaloglókkal, sétálókkal. - Magam csak
véletlenül keveredtem rá.
No nem a bicikliútra, hanem a Montreal
környéki kerékpárutak térképére. Mivel nem vagyok Liszt Ferenc a számítógép
billentyûzetén, valamit melléüthettem, és hipp-hopp, megjelent elõttem a Szent
Lõrinc-medence montreali szakaszának a térképe, méghozzá kerékpárutakkal!
Falunk útjait ismerem, azokat nem kell
"bemutatni!" Tervezõjüket sem, ugyanis ellátnám néhány jótanáccsal, hogy ez'tán
mivel foglalkozzék inkább! Bicajon nyilván életében nem ülhetett, mert az útra
keresztbe, harminc méterenként (!) egy láb széles, piros, kerámiatéglákból
készült sávokat tervezett.
A környezõ települések kerékpár útjai
ismeretlenek voltak számomra, illetve kocsiablakból láttam egyiket-másikat
távolról, Montreal fele haladva.
Három nap óta egyfolytában ömlött az esõ,
de kezdett fölszakadozni a felhõzet. A meteorológiai elõrejelzés is bíztató
volt.
A szomszéd tisztogatta garázsa elõtt a
kerékpárját -, mindig tisztogatja - kinyomtattam tehát a kerékpár utak térképét,
és (elõrebocsátom: csúf dolog a számítás) én is kimentem a garázsunk elé avval a
hátsó szándékkal, hogy nem fogja szó nélkül nézni, ahogyan ügyetlenkedem a
koszos bringámnal.
Jól számítottam!
A tisztítást ugyan magam végeztem, (nagyrészben)
de beállította a fékeket és az akadozó sebességváltókat. Besetétedett mire
végeztünk.
Ilyen állapotú géppel már messzebbre is
lehet merészkedni.
Alig vártam, hogy hajnalodjék! Jeges víz a
vázra, két paradicsom meg egy salátás zsemle a táskába, és irány a Szent Lõrinc
folyam menti Sainte-Catherine! - Csak negyven kilométer.
Az
út elsõ szakasza a partot követi, majd a folyamot a Saint Lawrence Seaway-tõl
elválasztó gáton halad. Ma nem lesz meleg, nem tûz állandóan a nap, az égbolton
szürke, elefántcsordákra emlékeztetõ felhõk vonulnak végeláthatatlanul.
Ennél ideálisabb idõ nem is lehetne!
Az elsõ komolyabb tankcsapdát a falunk
határában levõ "89-es" autóutat átívelõ gyalogos-bringás fölüljáró jelentette. A
tervezõk kizárólag a gyalogosokra gondoltak, ráadásul közülük is az
egészségesebbjére, mert csak lépcsõt terveztek. Azon tolókocsival, járókerettel,
de talán még mankóval sem lehet átmenni.
Mindegy! - Valahogyan fölcepeltem a
bicajt, közben jöttek az ellenkezõ irányba tartók - lefele.
Pont ez az! Lefele!
Ki hinné, hogy a meredek lépcsõn lefele
még nehezebb vinni a kerékpárt? De evvel az akadállyal, ha nagyképû akarnék
lenni, azt mondanám, hogy könnyedén megküzdöttem. (Egy szó nem igaz belõle!
Örültem, hogy nyaktörés nélkül úsztam meg!)
Fáradozásom jutalmaként innentõl
"selyemúton" tekertem. A longueuili szakasz "vadvirágszegélyezte," sima, széles
volt. A Nap elõ-elõbukkant, hátulról kissé hûvös szellõ segítette a haladást.
A levegõben gyárkémény szerû alakzatban
rovarfelhõk némították el a kerékpárosokat, mert aki szóra nyitotta a száját, az
azonnal benyelt legalább egyet a sok közül, s utána fuldokolhatott.
Saint-Lambertnál újabb fölüljáró
következett. Ismét a New York fele vezetõ "89-es" utat keresztezte a kerékpárút,
de erre immáron föl lehetett hajtani. - Azaz csak lehetett volna, ugyanis már
harminc kilométer volt mögöttem, ezért körülnéztem, hogy látják-é?
Látták. - Rengetegen. - Itt mindenki a
gátra igyekezett, még a gyalogosok is, sétálni.
Leszálltam, és mint aki cseppet sem
szégyenkezik, öntudatosan áttoltam a kerékpárt, de hogy kissé szépítsek a
dolgon, lefelé, a lejtõn is toltam, helyesebben: visszatartottam.
Ezután viszont nem pattantam nyeregbe,
mert innen lehetett fölmenni a gátra, átkelve a Saint Lawrence Seaway csatornája
felett. Tehát ismét egy cuki kis emelkedõ következett, de legalább végre a gáton
vagyok!
Sainte Catherine már csak tíz kilométer.
Emelkedõk, fölüljárók nem lesznek, a
szellõ továbbra is "hátbatámogat," mindkét oldalon fiatal, magas fák, sûrû
aljnövényzet, rengeteg illatos vadvirág, pirosló szamóca, a folyam és a csatorna
alig látszik. Az út kiválóan kezelt, a kerekek alatt szürke kövek pattognak
szanaszét.
A gáton az út rövidke szakasza
aszfaltozott, a többi: murvás. - Nemrég raktak le frisset.
Hurrá! Akkor is megtettem negyven
kilométert.
Utóirat:
- A bökkenõ csupán annyi, hogy visszafele
szintén ugyanennyi, s ebbõl majd' tíz kilométer murvás. (Friss murvás!)
- Az a kedves, lágy, kissé hûvös
hátba-szellõ most szembe fog jönni, és mintha nem is lenne annyira lágy?
- A fölüljáró sem lesz kevesebb, a lépcsõk
sem, csak a hátam mögött levõ kilométerek fognak gyarapodni.
- Az útmenti, reggel még tiszta, szagtalan
(ingyen!) mosdók, mostanra "illatoznak," s visszafele legalább egyet
mindenképpen igénybe kell venni, mert az a jéghideg víz sincs már a vázon.
Történt június 21-én Napfordulókor.
ck