"A zene egyszerre ihletõdik a Mussszogszkij-féle népoperától, és a Ligeti-féle misztériumjátéktól. Mindkettõnek az iróniája és lelki megtisztulásvágya egyként utódjára talál Selmeczi György most hallott operájában. Kérdés, mi, hallgatói miként tudjuk lelkünkbe oldani a zenének ezt a csodálatos kettõsségét. Milyen arányban tudjuk átvenni ennek a megszólalásnak a lelkiségét." - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Misztérium népoperában
(Selmeczi György zenedrámája a
miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon)
Árulások halmaza? – A hõsiesség
diadala!
Selmeczi György: Bizánc
2014. Június 14. Szombat - 21:00
Nyári Színház
Szereplõk:
· Konstantin
császár (T)
· Iréne
császárné (S)
· Demeter
nagyherceg (T)
· A pátriárka
(B)
· Spiridion,
udvari fõkamarás (Bar)
· Laszkarisz,
tengernagy (Bar)
· Lizánder,
udvari költõ (T)
· Krátesz,
udvari bölcs (B)
· Murzafosz,
kalmár (BBar)
· Dukasz,
népszónok (Bar)
· Zenóbia,
palotahölgy (MS)
· Giovanni
Giustiniani, genovai zsoldoskapitány (Bar)
· Herma (S)
· Lala Kalil,
török követ (B)
· Ahmed kán
(néma szerep)
· Udvari urak és
hölgyek, genovai zsoldosok, rableányok, bizánci nép
Történik Bizáncban, 1453. május
28-29-én
I. RÉSZ
Nyitány
1.kép
Ünnepség a császári palotában. A
távolból a szörnyû ostrom áldozatainak lamentációja hallatszik: „Halál, halál!”
(kórus).
Genovai zsoldosok tódulnak be a
nagyterembe. Erre menekítik halálosan sebesült társukat (férfikar). Zenóbia
palotahölgy sürgeti õket, hogy távozzanak, majd Bizánc pusztulásának víziójáról
énekel (ária).
Spiridion fõkamarás a nõi karral
együtt az ünnepségre készülõdik (nõi kar), majd Laszkarisz tengernagy érkezik és
sérelmeit sorolja. Akár Mohamedhez is átpártolna már (duettino).
Murzafosz, a kalmár Spiridionhoz
folyamodik, hogy a koronagyémántokat megszerezze (buffo tercett). Lizánder, a
költõ és Krátesz, az udvari bölcs szintén Konstantin bukására spekulálnak.
Most mindenki megdöbbenésére a
császár elmebeteg öccse, Demeter nagyherceg lép be a pátriárka társaságában. A
fõpap õt ültetné a császári trónra Bizánc bukása után. Végül kiderül, hogy az
udvari méltóságok összeesküvést szõnek a császár ellen (jelenet).
2.kép
Rituális külsõségek között érkezik a
császárné (kórus), aki rövid beszédet intéz alattvalóihoz, majd fogadja
hódolatukat (arietta és jelenet).
Iréne láthatóan igen feszült, de
azért rövid flörtbe bocsátkozik Laszkarisszal (duettino). A nõi kar produkciója
után Zenóbiával folytat izgatott párbeszédet, aki átadja neki a szultán levelét,
amely a Bizánc eleste utáni új élet ígéretét hordozza (jelenet).
A császárné széles ívû áriában vall
a hatalom és a pompa utáni leküzdhetetlen sóvárgásáról, a bukásért császári
férjét okolja. Az udvar népe izgatott és fél.
3.kép
Harcosok gyûrûjében, halálos
fáradtsággal az arcán érkezik maga a császár. Az udvar hódolattal fogadja
(kórus). Trónbeszédében a bizalomról, a hit erejérõl szól (nagyária).
Giovanni érkezik, és keserû
szavakkal illeti a bizánciakat megadásukért és gyávaságukért (jelenet).
Az udvar szétszéled.
4.kép
A császári pár egyedül marad.
Mindkettejükbõl a szemrehányás és a keserûség ömlik (duett). Kívülrõl egy
processzió résztvevõi Bizánc védõszentjeinek nevét sorolják (kórus). Iréne
távozik.
A homályból a császár apródja lép
elõ. Konstantin leleplezi: az apródruha fiatal lányt rejt, aki rajongó
szerelmétõl hajtva árnyékként követi a császárt, és arra bíztatja, hogy tartson
ki, harcoljon a végsõkig (duett).
5.kép
Hírnök érkezik. A szultán követeket
küld a császári udvarba. Éled a remény, Konstantin csodában reménykedik. Csak
Giovanni figyelmezteti a császárt: ne fogadja a követeket (jelenet). Ám ekkor
újra felhangzik a halál-kórus, és Konstantin eldönti, hogy tárgyalásokba kezd
(jelenet).
A követség hírére összesereglik az
udvar. Zenóbia hûsítõ italt kínál a császárnak. Maga keverte a császárné
parancsára. Giovanni és Herma rossz elõérzettel figyeli az eseményeket. A
császár a szájához emeli a méregpoharat, ám az utolsó pillanatban maga a
császárné veszi ki a kezébõl azt.
II. RÉSZ
1.kép
Éjjel. Konstantin és Herma
virrasztanak. Mindketten tudják, a búcsú órái ezek (duett).
2.kép
Az udvar nagyjai gyülekeznek,
izgatottan várják a fejleményeket (jelenet).
Érkezik a császári pár, majd
kisvártatva belépnek a követek. Ahmed kán, a szultán öccse a vele érkezõ
öregember, Lala Kalil hangsúlyozza, hogy Ahmednek nem eshet bántódása, ellenkezõ
esetben Bizáncra szörnyû bosszú vár (jelenet).
Rövid szópárbaj után Kalil ismerteti
a szultán ajánlatát: nem békét ajánl, hanem kegyelmet. A császár elhajózhat,
hívei, vagyonuk hátrahagyásával, vele tarthatnak (monológ). Aki marad,
megtarthatja vagyonát és vallását.
Az udvaroncok láthatóan
kiegyeznének, ám Konstantin rettentõ döntést hoz: leütteti Ahmed fejét. A
zsoldosok már el is hurcolják az ifjút, Kalil õrjöngve elrohan. Giovanni ünnepli
a császár lelki erejét (jelenet).
3.kép
A császár alattvalóihoz fordul és
megpróbálja távozásra bírni õket. Azt vizionálja, hogy késõbb, erõre kapva
visszahódíthatják Bizáncot. Ám sorra mindnyájan visszautasítják.
A trónterem kiüresedik. A palotán
kívül a nép hangját hallani: „Vesszen Konstantin!” (jelenet).
4.kép
És ekkor megszólalnak a Hagia Sophia
harangjai. A császár búcsúzik (ária). Giovanni érkezik az összeesküvés hírével.
A feldúlt császár fegyvert ragad és elindul a végzetes ütközetre.
Herma árnyékként követi a halálba
is.
5.kép
Az összeesküvõk megnyitották a
Romanosz-kaput az ellenség elõtt. Még mindig bíznak benne, hogy az új hatalom
kegyencei lehetnek (szextett). A császárné a szultánt várja.
A trónteremben gyülekeznek. Belép
Kalil, nyomában gyászmenet. A halott császárt hozzák. A török aggastyán
gyászbeszédet tart a nemes ellenfél fölött (ária). Iréne térdre hull és a
császár kardjába dõl.
Bizánc sorsa beteljesedik.
Évtizede, amikor Miskolcon a Bartók Plusz Operafesztivál indult, a Verdi
mûvészetét felidézõ tematika során egy mûhelyelõadás vonta magára leginkább a
figyelmemet. Selmeczi György az Attila címû opera átszerkesztett
elõadásával esemény számba menõ produkciót teremtett. Akkor hallottam tõle
elõször, hogy készül Herczeg Ferenc Bizánc címû méltatlanul feledett
nagyszerû drámájának opera változatával. Egy évtized múlva mostanra teljesítette
be ígéretét. Kolozsvárott májusban bemutatták az elkészült új nemzeti operát,
ezt mutatták be most a fesztivál nagy újdonságaként. Az elkészült zenedráma
szememben az Attila dramaturgiáját követi, mégis egy korszerû, mai zenei
nyelven beszélõ, egyszerre ironikus és hõsi zenedrámának a megformálója.
A
keresztény Bizánc utolsó napjának bemutatása két részben. Abban a pillanatban,
amikor már a város is, a császár is Mohamed szultán kezében van. Csak a
végkifejlet bizonytalan. A tét még mindig nagy. Sõt, most válik igazán tétté egy
hódítás mindennapi erõszakos története. A hódító iszlám császár ugyanis nemcsak
a Római Birodalom fõvárosát akarja elfoglalni, de a keresztény császárt akarja
megalázni. Nem gyilkolni, a menekülõ császár alázottságára kíváncsi. Nem hõsi
bukást vár, hanem az elfekélyesedett erkölcsû város megalázására törekszik:
nemcsak legyõzni akarja, de meg is akarja venni.
Az
elsõ rész az erre, az eladásra készülõ kicsinyes karrierista, pénz- és
hatalomvágyó, áruló belsõ világot mutatja be. A nyitány tragikus kórushangjaihoz
méltatlan alattvalók világát kelti életre. Egy elkorcsosult világ várja
alázkodásra a gyõztes „Tigrist”. Megidézi a musszorgszkiji Grigorij-álDemetriosz
cárevics karikatúrájaként a császár öccsét a hatalom bugyuta reményével
kecsegtetõ pátriárkát, a gyõztes szultán párjává válni készülõ császárnét, majd
a dörgölõzõket, az üzletelõ haszonlesõk csoportját ironikus álrajongó zenével
jellemezve vonultatja elénk a zeneszerzõ Selmeczi György. Az ünnepre készülõ
hölgykoszorú kórusa és az irodalmi versengõk undort keltõ árulásra késztetõ
reménysége az udvari intrikák légkörét mutatja be.
Nehéz ezt a zenét a maga kettõsségében értelmezni. A kulturált kisszerûség, a
mindent eladni kész jellemtelenség a maga diadalmas ódai hangnemét próbálgatja,
mintha megszólaltató maszkjai csak egy szokásos bizánci tróncserére készülnének.
Sikeres tróncserét várnak, intrikával és buta értetlenséggel.
Ezt ellenpontozza az apród és a zsoldosvezér szintén álságos szerepbe
öltöztetett mégis-hõsiessége. Õk, az alakoskodó és a pénzért-hõs figyelmeztetik
a császárt, hogy még megmaradt számára a hõsiesség esélye.
És
közben a drámai jelenetet megformáló hatalomittas császárné illogikus gesztusa:
az általa elõkészíttetett méregpoharat kiveszi férje kezébõl. Õ az eredetileg is
császárlány, ezzel még egy esélyt ad a császárnak hatalma gyakorlására.
Ebben az elsõ részben mindenki mást és másképpen énekel: a zene nem lényegüket
fedi fel, hanem álságosságukat. Nem romantikus szenvedély forr itt, inkább
kicsinyes megalkuvás. Félelem helyett hazug remény tompa érzelemtelen
hangoztatása. És közben egy-egy ária, egy-egy megszólalás, amely mégis felfedi:
emberek élnek ezekben a patkányokban is. Valódi vágyakkal, életre készülõ,
halálra is felkészült megszólalásokkal. Hányszor és hányféleképpen megéltük
ezeket a jeleneteket, megismertük ezeket a jellemtelen-jellemeket a dráma és az
opera közötti idõszak (a huszadik század) Európájában, és itt Magyarországon is.
Csak egy nap a világ: erkölcstelenségben és szenvedélyben.
Mintha egy képzeletbeli bírósági tárgyaláson ülnénk, ahol a vád tanúi képzelt,
betanult szöveget ismételnek, azt hallottam, hogy valaki azt hallotta, hogy…
Aztán egy-egy pillanatra felhorgad bennük a becstelenség túltengésekor az
indulat, mindent megtagadnak, visszavonnak. Semmi nem igaz! Kiáltanak fel. De a
bíró ezt a visszavonást itt nem hallja meg, zeneileg ez a lényegesen mai: mintha
észre sem venné: a visszavonás csak rikkantás-számba megy. Nem is kell
odafigyelni. A földi igazságszolgáltatás a maga rutinjával az igazságtalanságot
fedezi. Gyerünk tovább, újabb helyszín, újabb fórum, az álságos árulás
hazugsághalmaza már nem is figyel az igazságra. Mondja-ismétli a betanult
megalkuvó szöveget. És az igazságot képviselni megfogadott ügyvéd? Gyáván
meghunyászkodik. Látszólag õ a védelem, valójában már el is adta a védelemre
szorulókat. Kincstárnok, hadvezér, szeretõ férfihõs? Újabb és újabb védelmi
megbízásra várva nem meri elkötelezni magát egyik sem az élet-halál küzdelemben.
Jó szakember? Elméletben. Valójában már a túlélésre szervezkedik. Nem igazság él
itt, csak a megszokott szabályokat mérik, évszázadok menetrendje szerint. Bizánc
elárulta önmagát. Hõsi szabályok szerint, törvényt szimulálva gyáva megalkuvók
áruló hada. Zeneszerzõ legyen, aki ezt a kavalkádot mai eszközökkel
felfigyeltetõen felfedi. Selmeczi ihletében összetalálkozott a történet
bonyodalma és a közben megéreztetett halálos fenyegetés.
És
aztán a második rész! Amikor mindenki leleplezõdik. A jog helyébe az igazság
lép. Kiderül: lehet felemelt fejjel szembe szállni az intrika hatalmával. Bizánc
kisszerû, megalkuvó összjátéka felett lehet valódi ítéletet mondani. Az igazság,
az Isten nevében megszólalhat! Csak kell egy ember, aki meri vállalni az álság
hálójának szétvágását, a túltekintést a kisszerû árulásokon. A hazugság
rendjének elfogadása helyett az emberi nemesség valódi igazságának kimondását
végül is elvállalva. Az emberi méltóság diadalát ünnepelve.
És
a császár rádöbben az egyetlen tisztességes megoldásra: a nem megalkuvásra. A
bukásban a hõssé válásra. Amely a kis apród szerelmes virrasztásától ível a
szuka-császárné Rómeó-Júliás áldozatáig. És mindezek felett Bizánc keresztény
harangjai, amelyek a nyitány halálkórusának megfelelve a kiüresedés patetikus
megszólalásai. Bizánc ekkor marad igazán magára. És ekkor nyílik meg a császár
számára a hõsi tett lehetõsége. Az égi út. Mert mehetett volna, mert
megaláztatásában életét õ is menthette volna. De nem: õ az utolsó ítéletének
gesztusával egész Bizáncot hõsi múltra emeli. A kicsinyesség itt, ebben a
döntésben ítéletté válva áldozattá nemesíti a keresztény Bizáncot. A kisszerû,
az ármánykodó, az árulásra kész város ellenében megszólaltatja a mártírium
szólamát. Az Istenhez fohászkodó keresztény világ áldozatos értékét az egyházi
könyörgés kóruséneklõ méltóságába emelve.
* * *
A
Keselyák Gergely irányította kolozsvári énekesek és a kórus, valamint a zenekar
érdeme, hogy ez az összetett megjelenítõ elemeket összefogó nagyszerû opera meg
tudott nyilvánulni bemutatóján. Nem hagyományos zenét hallhattunk, hanem olyan
vibrálását a zenei megszólalásnak, amely egyszerre utal vissza az eszményeket
megszólaltató romantikus operára (mondjuk a dramaturgiai õsképre, Verdi
Attilájára), de ugyanakkor bele tudta szõni, meg tudta mutatni a szõttes
túloldalát, az eszmények vesztett alkalmazkodást megszólaltató, az emberi
személyiséget szétesettségében jellemzõ zenét.
Mindennek pedig keretet adott Zeke Edit díszlete és jelmezei, amelyet
kihasználva Zakariás Zalán feszes rendezése zárt egésszé, teljes világgá
alakította az elõadást. A Müpa pár évvel ezelõtti Attila-rendezésére
emlékeztetõ búcsúzó római birodalmi építményrendszer egyszerre egy örök emberi
alkotást sugall, amely idõkön felül, rendszereken túlélve hirdeti a történelmi
változásokon túl is fennmaradó emlékeztetõ képet (mintha Csontváry keleti tárgyú
látomásai közé hívná a nézõt). Rom és mégis fenséges alkotmány. Érdemes érte
megküzdeni. És mindez a nyitó „halál, halál” kórus és a búcsúztató-kiüresítõ
harangzúgás zseniális zenei megoldását a teljes díszletezésbe belevonja. A
mulandóságot és az értéket kiemelõ utolsó keresztény imát egyként életszerûvé,
hitelessé igazolja. Ehhez a zenéhez ez a díszlet volt szükségszerû.
És
a ruhák? Az öltözet? A kicsinyesség és a fenség egyszerre való megjelenítése.
Császári udvar, amely az alantas alamuszi intrikára éppúgy felkészült, amelyben
a beöltözöttek az árulás halmazát képesek marionett-figuraként végrehajtani –
ugyanakkor egy kultúra utolsó pillanatában annak valahai búcsúztatását is
megérzékítik. Ezekben a jelmezekben minden megtörténhet. Az utolsó pillanatig
árúba lehet bocsátani mindent, de lehet egy Rómeó-Júlia-jelenetet zárásul
rögtönözni bennük.
Zene szól, énekhang hirdeti emberek jelenlétét. Életét. Közöttük mi nézõk ott
vergõdünk a választásra felkészülve. Ez a zene, ebben a keretben a ránk váró
történelem „begyûrûzése”. Olyan zene, amely választás elé tud állítani: kisszerû
árulók legyünk mi is, megalkuvók, legyünk-e „kicsinyek”? Avagy, merjünk
megfelelni az erkölcsi kihívásnak. Példává emelkedni, a megalázót megalázni!
Milyen jellemzõje ennek a „Gesamtkunstwerk”-nek
Ahmed, a trónörökös, a követ, a néma szereplõ. Aki kihívó arroganciával még a
trónszékbe is beleül. Mint új vevõ néz szét a fenséges város romjai között. Nem
is gondolja, hogy kijár számára mindezért a büntetés.
Mert megszólalnak a harangok. A harangok, amelyek Bizáncért szólnak, de
valójában a zene nyelvén miértünk hangzanak. Kiüresítjük-e magunkat, vagy
magunkba szállva, a misztérium magasában imává szelídült könyörgésünkkel
megtaláljuk lelkünkben a hõsi lehetõséget, kapcsolódást a fenségeshez, tudunk-e
még szólni jobbik énünk hangjain, és tudunk-e könyörgõ imával egyesülni
Istennel. Tudunk-e olyanokká válni, amiért valaha teremttettünk?
A
zene egyszerre ihletõdik a Mussszogszkij-féle népoperától, és a Ligeti-féle
misztériumjátéktól. Mindkettõnek az iróniája és lelki megtisztulásvágya egyként
utódjára talál Selmeczi György most hallott operájában. Kérdés, mi, hallgatói
miként tudjuk lelkünkbe oldani a zenének ezt a csodálatos kettõsségét. Milyen
arányban tudjuk átvenni ennek a megszólalásnak a lelkiségét.
Személyes vallomásom és gratulációm: magam benne éltem a népoperában, tudtam
szégyenkezni embertársaim és magam gyengeségei miatt, – és ugyanakkor átéltem a
misztérium lelki megtisztulásvágyát. Ott érezni magamat, akikért a harang szólt.
Az ima-dallam az én lelkembõl is felszállt. Remélem.