"Sötét volt még a szobában, csak a televízió apró, piros készenléti fényjelzõje világított szemben, a szekrénysor polcáról. Az utca felõl se hallatszott különösebb zaj. Nagy ritkán egy-egy elkésett, vagy korán ébredõ autós kocsija búgott föl az ablak alatt. Korán van még ” gondolta.” A buszok se járnak. Vissza kellene aludni, mert különben egész nap olyan bágyadt, fáradt lesz, mint egy alvajáró. Lám, az asszony is olyan édesdeden fújja mellette a kását, hogy vétek lenne fölébreszteni."
T.Ágoston
László
A négylábú
ember
Sötét
volt még a szobában, csak a televízió apró, piros készenléti fényjelzõje
világított szemben, a szekrénysor polcáról. Az utca felõl se hallatszott
különösebb zaj. Nagy ritkán egy-egy elkésett, vagy korán ébredõ autós kocsija
búgott föl az ablak alatt. Korán van még ─ gondolta.─ A buszok se járnak. Vissza
kellene aludni, mert különben egész nap olyan bágyadt, fáradt lesz, mint egy
alvajáró. Lám, az asszony is olyan édesdeden fújja mellette a kását, hogy vétek
lenne fölébreszteni. Nem is teszi, ─ határozta el magában ─ csak csendben kimegy
könnyíteni magán, aztán visszakéredzkedik az álmok országába.
|
|
Óvatosan |
Reggel már a rendelési idõ elõtt ott volt nála a doktor. Végigtapogatta a
csontjait, megmozgatta az ízületeit, a reflexeit nézte, meg az ujját kellett
követnie a szemével.
─
Nem ártana egy röntgen a biztonság kedvéért ─
mondta ─, bár nem tapasztalok törést. Egy alapos kórházi vizsgálat…
─
Szó se lehet róla, doktor úr ─ tiltakozott az
öreg. ─ Ebben az influenzás idõben meg se látogathatna a feleségem. Épp tegnap
este jelentették be a kórházi zárlatot.
─
Doktor úr! ─ vágott közbe az asszony. ─
Megígérem, hogy ha elmúlik ez az influenzás idõszak, magam viszem el a
szakrendelõbe. Jó lesz így, öreg?
─
Jó hát, csak azt nem értem, doktor úr, miért nem
raktam le legalább a kezemet? Az ember reflexei automatikusan beindulnak…
─
No, igen ─ bólintott rá az orvos elgondolkodva.─
Az ember reflexei megkopnak a kor elõrehaladtával, Pista bácsi. ─ Aztán a
porckopás sincs jó hatással rájuk. Mióta gyõzködöm, hogy meg kéne csinálni azt a
csípõprotézist?
─
Az egy dolog, doktor úr. Most viszont úgy
eldõltem, mint egy krumpliszsák. Ne mondja már, hogy ettõl…
─
De bizony, mondom. Az ember bonyolult szerkezet,
és minden mindennel összefügg. Éjszaka leesik a vérnyomása, a hirtelen
mozdulattól megszédül, és máris kész a baj.
Mihelyt megerõsödött annyira az öreg ─ no meg feloldották a kórházban a zárlatot
─, hogy be tudott ülni a kocsiban az anyósülésre, az asszony felhívta telefonon
a szakrendelõt, hogy idõpontot kérjen a röntgen vizsgálathoz. Hallotta õ már
korábban is, hogy valami várólistára kell feliratkozni, de évek óta nem volt
szükségük másra, mint hogy a szomszédban lakó körzeti orvos felírja a naponta
szedett gyógyszereiket. A vérnyomáscsökkentõt, meg a légzésjavítót. Hallották,
hogyne hallották volna a tévében, meg a rádióban is, hogy nyugatra mennek
dolgozni az orvosok,meg az ápolónõk. A szomszéd Pali is panaszkodott, hogy
elbocsátották a portási állásából, mert orvoshiány miatt összevontak két
kórházat, így félannyi portás is elég. Orvoshiány? Nem is olyan régen még arról
szólt a fáma, hogy a privatizált kórházakban félannyi személyzettel javul az
ellátás minõsége. Ja, hogy az még az elõzõ miniszter volt, akirõl utólag
kiderült, hogy… Lám, ez a hosszú élet átka; az ember olyasmire is emlékszik,
amit rég illet volna elfelejtenie. Az viszont tény, hogy várólista van, az
orvosi váróban több a beteg, mint a szék, és nagy elõny, ha az embernek van
olyan ismerõse, aki alkalom adtán odaszól. A magánkórházakban persze egészen más
a helyzet, de külvárosi nyugdíjas ne álmodozzon! Marad a várólista, alig másfél
hónap. Ez alatt a beteg vagy meggyógyul, vagy eltemetik. Pontosabban ott is
várólistára kerül, mert kevés a sírásó Ezek is nyugatra mennek.
Az öreg Pistának szerencséje volt, túlélte. Csak a sebész fõorvos ingatta
furcsán a fejét, miközben a röntgen leletét nézte.
─
Hát bizony ezt jól odaverte, kedves bátyám ─
dünnyögte maga elé.─ Szerintem két megoldás közül választhat. Vagy csípõprotézis
mûtét, vagy csípõprotézis mûtét.
─
Már megbocsásson, fõorvos úr ─ szeppent meg az
öreg ─, de mi ebben a választási lehetõség?
─
Az, hogy kivel csináltatja meg. Én úgy be vagyok
táblázva, hogy a jövõ nyárig egy kificamodott csuklót se tudok fölvállalni.
Ellenben…─ csapta föl a noteszét ─ van egy kedves kollégám. Kitûnõ szakember.
Mondhatom a címét?
─
Még ne! Várjon! Valami más megoldás… gyógyszer,
kenõcs, vagy akármi…
─
Én megértem, de tizenöten várnak kint a folyosón…
A telefonszámot megadja a nõvérke.
Aludtak rá néhányat, kétszer megkérdezték a körzeti doktort, aztán felhívták a
kórházat, azt a bizonyos ortopéd sebész fõorvos urat. El is vállalta. No, az
idén már nem, de ha még januárban is megkapja a kórház a tavaly megígért állami
támogatást, és ha elmarad a félve emlegetett kórházösszevonás, talán úgy március
körül sor kerülhet rá.
Otthon az asszony elõvette a régi barátok, kedves kollégák telefonszámaival
telerótt kisokost. Egész este csak telefonált. Kért, könyörgött, alkudozott.
Hol, mikor, miért, hogyan mennyiért? Ilyen ostobaságokat manapság nem illik
kérdezni. Tény, hogy az egyik egykori jó barát közölte: van megoldás. Az egyik
lista valamilyen oknál fogva /most ne firtassuk hogyan és miért/ megüresedett
húsvét elõtt. Oda esetleg be lehetne illeszteni Pistát, ha felvállalják, hogy
egy hónap alatt elintézik a szükséges vizsgálatokat.
Felvállalták. Az asszony egész nap telefonált, váró listákra alkudozott, aztán
felöltöztette a férjét, beültette a kocsiba, és meg se állt a szakrendelõig,
ahol színtiszta emberbarátságból ebédidõ alatt elvégezték a kért vizsgálatot.
Alig telt el három hét, és együtt volt a dossziényi lelet a vértõl a fémallergia
vizsgálatig.
─
Régen ezt úgy csinálták ─ jegyezte meg Pista egy
csinos, fiatal nõvérnek, aki afelõl érdeklõdött, nincs-e véletlenül ismerõsük
Hamburgban ─, hogy befeküdt a beteg a kórházba, aztán ott elvégezték rajta egy-
két nap alatt az összes vizsgálatot.
─
Lehet, hogy régen úgy volt ─ mondta a leány ─, de
manapság nincs annyi pénze a kórháznak, hogy annyiféle orvost tartson. Sõt,
tudja mi van? Két hónapja tartoznak a túlórapénzemmel, és lehet, hogy még két
hónap múlva se kapom meg. Itt is hagyom õket, mint Szent Pál az oláhokat. A
kolléganõm, aki tavaly dobbantott, fél annyi munkával négyszer annyit keres,
mint én.
─
Megértem én, kislány. Maga szép, okos, fiatal,
élvezni szeretné az életet. De képzelje el, akinek mondjuk nincs kocsija, meg
olyan áldozatkész felesége, mint nekem, és a harmadik faluban lakik a körzeti
orvosa, hatvan kilométerre a szakrendelõ… Az a szerencsétlen beteg mit tehet?
─
Az a helyzet, papa, hogy én se miniszter, se
pártelnök nem vagyok. Azokat maguk választották. Én elmegyek, amíg van hová.
Tudja, mi már az óvodában is azt énekeltük, hogy „oda megyünk lakni, ahol tejet
kapni”. Itt csak legelnek a tehenek. Oda megyek, ahol fejik õket.
A mûtét után meglátogatta a régi barát, akivel harminc évig egy szobában
rajzolták a gépalkatrészeket. Bicegve jött, és riadt képpel nézegette a takaró
alól kikandikáló csöveket. Miután sorra vették a régi ismerõsöket, halkan, a
beteg füléhez hajolva megkérdezte:
─
Mennyit adtál az orvosnak?
─
Nem tudom, az asszony intézi.
─
Látod, nekem is kellene, de félek.
─
A fájdalomtól?
─
Ahhoz már hozzászoktam. Attól, hogy kevés lesz rá
a nyugdíj.
─
Hát, az biz’ kevés. Emlékszel? Ötven évvel
ezelõtt még a nóta is azt ígérte, hogy „az ifjúságé a jövõ”.
─
Azt. Orrba-szájba énekeltették velünk a DIVSZ-
indulót, vagy mi a fene volt az. Aztán úgy is maradt, csak mi öregedtünk ki
belõle. Most is az ifjúságé a jövõ száz évre titkosítva. Csak hogy mire
feloldják a titkos akták titkos záradékait, nem lesz ifjúság. Elszélednek világ
szerint tova. Mindössze néhány csípõprotézis mûtétre váró nyugdíjas marad, akik
az ajtó elõtt várják a postást, vagy a bankkölcsönt kasszírozó végrehajtókat.
─
Hallom, már megint politizálnak ─csóválta a fejét
az ajtón éppen belépõ asszony.
─
Szó sincs róla, Jolika kedves ─ mondta a vendég.─
Csupán az ifjúságunk szép emlékeit idézgetjük.
─
A Hanság lecsapolását, meg a gyümölcsszedõ KISZ
–táborokat?
─
Azt is, meg a szép lányokat. Bizony, azok a néhai
kis fruskák is lassacskán a dédunokáikat dajkálhatják.
─
Már amelyiknek még itthon él az unokája. A friss
diplomájukkal elmennek Amerikába bébiszitternek, aztán vagy meglátogatják az
óhazában maradt ómamát, vagy beíratják egy internet tanfolyamra. Így is láthatja
a dédunokát. Beszélni meg úgy se tud vele, hiszen a gyerek egy kukkot se ért
magyarul.
─
Hallod, Pista? És még õ mondja, hogy mi
politizálunk…
─
Ez az, látod, ez volt a mi életünk legnagyobb
tévedése. Azt mondták rólunk, hogy mi politizálunk, holott mindig velünk
politizáltak a nagyok.
Meleg nyáridõ volt már, amikor hazakerült a kórházból. Igazán hálás lehetett az
orvosának, mert a mûtét után megszûntek a fájdalmai. Csak éppen mozdulni nem
tudott. Mintha nem is lett volna lába. Aztán jött a gyógytornász és megmozgatta.
Néhány nap múlva már el is indult a kórteremben a járókerettel. Mire
hazaengedték, a két könyökmankó is elégnek bizonyult.
Épp akkor volt az unokája, a legifjabb Pisti diplomaosztója. Nem tudott elmenni
az ünnepségre, így a gyerek vitte el neki megmutatni a még tintaszagú
diplomáját.
─
No, és hogyan tovább, kisfiam? ─ tette a vállára
a kezét az idõsebb Pista.
─
Mármint hogy hová tovább?
─
Arra gondoltam, hol fogsz dolgozni, mihez kezdesz
a diplomáddal?
─
Ja, hát elõször is kipihenem magam, aztán majd
szétnézek az interneten. Van két nyelvvizsgám, néhány barátom Angliában, egy
lányismerõsöm Berlinben… Nem tudom, majd kialakul.
─
Itthon nem is próbálkozol? Azért, mondjuk Pécs
mégis közelebb van, mint Bécs, vagy Los Angeles…
─
Ez a ti nagy tévedésetek, nagyapa. Abból, amit
egy pécsi gyárban keresnék, mondjuk havonta egyszer utazhatnék haza. A Los
Angeles-i gyakornoki fizetésembõl akár minden hét végén. És onnét még a telefon,
meg az internet is olcsóbb. Az meg kit zavar, hogy kínai angol akcentussal
köszön vissza a szomszéd?
─
És a régi barátok?
─
A Józsi szeptembertõl Párizsban dolgozik valami
kutató intézetben. A Peti leszerzõdött egy harmadosztályú osztrák focicsapathoz.
Dániel barátom, a jeles tanári diplomájával egyelõre a svéd taxisok csapatát
erõsíti. A tavalyi nagy szerelmem, Ági, Hollandiában lesz bébicsõsz egy
gyárigazgató családjánál. A többiek még nem döntöttek. Attól tartok, nagyapa,
nagyon szegény és magányos lennék Pesten.
Az öreg Pista két kézre fogta a mankót, felállt, mint aki valami fontosat akar
mondani, aztán lassan becsukta a száját és bólogatva visszaült.
─
Te tudod, mit, miért teszel, kisfiam…
Eljött az a nap is, amikor a két mankóra támaszkodva lebicegett az udvarra.
Pali, a szomszéd, éppen a füvet nyírta. Kalap, meg mankólengetéssel üdvözölték
egymást.
─
Látom, már virgonckodik, Pista bátyám ─ nyújtotta
át a kerítés fölött a kezét az ifjabb.
─
Hát, ha ezt nevezik virgonckodásnak, akkor igen.
De tény, hogy voltam már fürgébb is életemben. És maga? Talált valami szakmába
vágó munkát?
─
Ne is bosszantson vele, szomszéd! Tudja, milyen
jó esztergályos voltam. Bármit megcsináltam, amirõl rajzot adtak a kezembe. Nem
mondom, meg is becsültek. Többet kerestem, mint a mûvezetõm. Aztán elúszott a
gyár, akár portás is lehettem. Aztán összevonták a két kórházat, és ötvenévesen
itthon nyírom a füvet. Azzal bíztatnak, hogy az õsszel kapok az önkormányzatnál
közmunkát. Napi nyolc órában gereblyézhetek a parkban. Ha nem lenne az anyósom
nyugdíja, nem tudnánk kifizetni a villanyszámlát.
─
A feleségének sincs munkája?
─
Volt. Majdnem egy teljes hónapig volt árufeltöltõ
a sarkon, abban a nagy áruházban. Tudja, miért rúgták ki? Meghûlt szegénykém, és
egy órán belül kétszer kellett kimennie wc-re.
─
A sógora, az a kõmûves vállalkozó, nem tud
segíteni?
─
Hát õ aztán végképp nem. Árverezik. Váltig
mondtam én a marhájának, hogy ne vegyen föl svájci frank alapú bankkölcsönt,
mert akörül bûzlik valami. Kinevetett. Fölvette. A házra. Befulladt az üzlet,
viszi a bank a házat. Csak azt nem értem ezzel a hülye fejemmel, hogy a ház
kétszer annyit ért, mint ami kölcsönt fölvett. Sokat vissza is fizetett belõle.
Most mégis ugrik a ház, és még az adósságból is marad egy rakás. Maga okos
ember, mérnök úr. El tudja magyarázni, hogy van ez?
─
Lehet, hogy nagyon okos vagyok, Palikám, de erre
mégse vállalkoznék.
─
Na látja… Csoda, hogy iszik, mint a kefekötõ? Már
az asszony is otthagyta. Elviszik a házát, megy az utcára hajléktalannak. Mit
tudok kezdeni vele? A felségem, meg az anyós siratja, én meg legföljebb
káromkodhatok. Kit érdekel?
Reggeli után, amikor még nem tûzött olyan perzselõen a nap, leballagott a
kapuhoz, hogy szót váltson az éppen arra járó ismerõsökkel. Mirõl? A mûtétjérõl,
arról, hogy négylábú lett, az ismerõsök ismerõseirõl, no meg a legfrissebb
hírekrõl, amit a rádióban, tévében hallottak. A nyugdíjas postásnak még azt is
elpanaszolta, hogy az unokája Amerikába akar menni.
─
Nem új dolog ez, Pista ─ mondta a postás.─ A
dédapám az ezernyolcszázas évek végén ment ki szerencsét próbálni. New Yorkban
õk építették a felhõkarcolókat. Kétszer is megfordult, kivitte a barátait is.
Jól megfizették õket. Aztán rázuhant a daruteher és annyi. Öt gyerekkel maradt
özvegyen a felesége. Az egyik nagybátyám szociáldemokrata volt. Õ akkor emigrált
Amerikába, amikor Rákosi egybeolvasztotta a két pártot. Felét lecsukták, a másik
fele nyugatra szökött. Ötvenhatban a bátyám ment ki. Fegyverrel harcolt az
oroszok ellen, nem volt kétséges a sorsa, ha itthon marad. Aztán a nagy jólétbõl
hazajöttek meghalni.
Bennünket
Gyõrnél leszedtek a határõrök a bécsi vonatról. Már a disszidálási szándékért, a
határsáv átlépéséért is legalább hat hónap börtön járt. Meg a priusz. Büntetett
elõéletû lettél. Méghozzá politikai. Soha nem kaptál útlevelet. Az unokáink
elõtt újra megnyílt a határ. Csak el ne tévedjenek ebben a nagy szabadságban...
─
Mint például azok a srácok ott, a túloldalon ─
lendítette meg ösztönszerûen az egyik mankóját a mérnök. ─ Reggel kilenc órakor
tökrészegen szédülnek ki a kocsmából. Vajon kinek a pénzét isszák?
─
Nekem szóltál, négylábú? ─ torpant meg némi
ingadozás után az egyik.─ Ide mondjad, a pofámba, ne suttogjál, te szarmócsing!
A két öreg úgy tett, mintha nem is hallották volna.
─
Süket is vagy, buzi is vagy, és még pofázol is?
Srácok, hadd verjem pofán! ─ mondta, és elindult az öregek felé.
─
Ne verjed már, te hülye gyerek! Nem volt elég a
csapos? ─ csillapítgatta az egyik hasonlókép dülöngélõ jó barát. ─ Még ránk
küldik a zsernyákokat, aztán hûsölhetsz napokig.
─
Az anyád, az!...─ rántotta ki a karját a másik
kezébõl. ─ Kieresztem a béledet, aztán pofázhatsz te is.
─
Bassza meg…ez mindig ilyen hülye, ha iszik? ─
lépett arrébb a harmadik.
─
A frászt, csak akkor, ha be van lõve. Különben
igaza van. Mit pofázik ez a vén gané, amikor mi tartjuk el õket? Mondták a
rádióban is, hogy egy dolgozó tart el két vagy három nyugdíjast. Dögöljenek
éhen, és akkor több jut nekünk!
─
Hehe…─ nevetett föl a jó barát. ─ Abból, amit te
bútyáztál, éhen is dögölnének.
─
Kuss! Most én pofázok ─ fogta be a száját a másik
─
Nézze, fiatalember ─ kezdte a postás, és a
biztonság kedvéért közelebb lépett a kapuhoz. ─ Ha ezek a szarházi nyugdíjasok
nem nevelték volna fel becsülettel a maguk szüleit, most nem lenne kivel
beszélgetnünk.
─
Mit pofázik ez? ─ nézett bambán a haverjára az
erõs fiú. ─ Hogy õ, meg a muter? Azért, mert sose volt apám? Hadd kapjam el a
torkát, skacok!
─
No, menjünk, mert ez még tényleg kibelezi! ─
indult el vele a társa.
─
Vigyék csak, otthon majd kialussza magát ─ így a
postás.
─
Te csak ne mondd meg, hogy mi hová menjünk! ─
vette elõ a zsebébõl a rúgós kést az erõs fiú és bizonytalan léptekkel elindult
a postás felé. ─ Majd én hazaküldelek téged, meg azt a négylábút is. Tudod, hol
a ti hazátok, b...d meg? A köztemetõben, ott. Annak is a legeldugottabb
sarkában, ahová a névteleneket hantolják.
A mérnök gyorsan kinyitotta a kaput, beengedte a postást, aztán gondosan kulcsra
zárta. Épp idõben, mert a felbõszült részeg már ott is volt elõre tartott
bicskájával. Éppen a vaskaput akarta berúgni, amikor az egyik társa
elrikkantotta magát.
─
Gyertek, barmok, itt a busz! Hagyd õket a …csába,
ezek itt lesznek holnap is!
─
Hát akkor mielõbbi teljes gyógyulást! ─ nyújtotta
a még mindig reszketõ kezét a postás. ─ Köszönöm, hogy megmentettél ezektõl az
itthon maradóktól.
─
Nem én ─ bólintott rá az öreg Pista ─, a négylábú
ember, aki már arra se képes, hogy elszaladjon.