Testgyompollen

Szíves engedelmükkel korábbról kezdeném: a szerzõ,
Alek Popov
nálunk – s még számos országban – évekkel ezelõtt megjelent regényénél.
A Londoni küldetésrõl szólnék, a könyv egy számomra nagyon erõs
pillanatképérõl; annak leírásáról, amikor az angol királynõ látogatást
tesz a londoni bolgár nagykövetségen. A biztonsági emberek, csupa
kipróbált régi róka, s más követségi beosztottak az ügyeleti
helyiségben ülnek, zárt láncú belsõ kamerán követik az eseményeket,
persze, az egyik képernyõre a külsõ adás is rá van téve, hiszen
hamarosan kezdõdik a Leeds – Manchester rangadó. De most még nem, most
a brit média hírösszefoglalói futnak, többek között az angol királynõ
mozambiki látogatásáról. Peregnek a képek, sötétbõrû daliás mozambiki
vendéglátó a királynõ mellett, háttérben pálmafák, gyerekhad,
díszegyenruhás hadfik. A londoni bolgár nagykövetség ügyeleti
szobájában pedig kezd eluralkodni a tanácstalanság. Hát ezt most így
hogy, kérdezhetnénk máshonnan ideszökõ szlenggel, mondják is: „de hát õ
most itt van nálunk!”

És ez lesz a megoldás, a sokat látott-hallott, tapasztalt emberek
módján megmagyarázzák egymásnak, hogy akit a képernyõn látnak, az
hasonmás, hiszen hát minden diplomácia hasonmásokkal dolgozik, az
eredetit csak nem engedik oda, a majmok közé, hasonmással dolgoztak
Brezsnyev, Jelcin esetében is, még a mi Zsivkovunknak is volt
hasonmása, szól a verdikt. „Hát Clinton, amikor Bulgáriában volt?”, jön
a tamáskodó ellenvetés, de a felelet meggyõzõ: „Clinton akkoriban el
sem hagyhatta az országot, mert vizsgálati fogságban tartották a Mónika
miatt”. Csend. Akkor nézzük a meccset, határoznak egyöntetûen.

Azt gondolom, óriási szerzõi pillanat ez, amolyan nagy entrée; de
hagyjuk is a színpadi zsargont. Ráadásul elvisz kicsit, hiszen a kötet
vége felé történik mindez, miközben a könyv addig is sziporkázik,
kegyetlen iróniával, gyilkos szarkazmussal veséz ki minden kivesézhetõ
gyarlóságot, rendkívül jó és szórakoztató mestermunkát olvashatunk,
számomra mégis az iménti jelenet felidézése volt lényeges ahhoz, hogy a
szerzõrõl beszéljek. Amikor elsõbben azt definiálnám, ideje lenne egy
nagy világirodalmi körképet rajzolni a rendszerváltást ábrázoló
szépírói teljesítményekrõl, szépen sorolódnak már egymás mellé a
nemzeti és nemzedéki önarcképek orosz, szlovák, lengyel, szlovén,
magyar, és, persze, bolgár szerzõk által; egy tematikus
kiskönyvtár-sorozatot is megérne a dolog, élén – hadd legyek itt
szubjektív – a portugál Lobo Antunes etalonjával, Az
inkvizítor kézikönyvével. Az a könyv a '74-es portugál szegfûs
forradalom kórusregénye, nem közép-európai história hát, de mindenképp
az említett sor élére kívánkozik; amennyiben nagyon pontosan bemutatja:
milyen rendszerváltásról is beszélünk akkor, amikor valójában
félig-meddig végrehajtott elitcserék történnek; amikor erkölcseiket rég
elveszített, elkoptatott emberek érkeznek leváltani az ugyanolyanokat;
lényegében már belül kifáradt diktatúrák omlanak össze és kifáradt
emberek próbálkoznak még valamicskét összehozni, át- s kimenteni a
romokból; s amikor az illúziók elképesztõen gyorsan fogynak el, tûnnek
semmibe, csak részben amiatt, hogy sorra kiderülnek a korábbi rendszer
nagyobb s még nagyobb gazemberségei; mert ehhez hozzáadódnak az új
rendszerek eklektikus, inkoherens viselkedései; s az új rendszerek új
embereinek hiábavaló igyekezete abban, hogy új, szerethetõ s követhetõ
társadalmi modellt találjanak.

Marad, mint egyetlen megoldás, számukra most is a kívülálló, gyanakvó
távolságtartás, párosítva persze a könyöklõ, képmutató, hajbókoló és
szervilis karrierizmussal, végsõ soron elfogadva az ugyanúgy megszületõ
kontraszelekciós modellt – az legalább ismert terep.

Pazarul ír errõl Popov, például a Derrida látogatásában, mert már rég a
ma este szereplõjérõl beszélek, azt gondolom, hiszen amikor körülírtam
Lobo Antunes könyvének definícióját, arra a megkerülhetetlen útra
utaltam, amelyen és csak azon lehet eljutni a hiteles szembenézésig.
Mindent elsõsorban önmagunk felõl nézve, saját identitásunk
lehetõségeit és határait vetítve ki arra az újra, amelyen haladva vagy
megtaláljuk a helyünket, vagy nem. S ha nem, mert hát ez a nem a
hangsúlyosabb az úgynevezett posztországokban, akkor meg kell nézni:
hogyan is vágtunk bele? Mekkora s milyen belsõ tartással, tartalékkal?
No, itt már konkrétan is a szerzõ novelláira térnék, arcéle, arcképe,
szándékairól vélt leírásaim után; s ami azt illeti: azonnal nagyon erõs
kiemeléssel élhetünk.

Válogatott novelláinak (Testgyomok) elsõ darabja ugyanis az
imént ismertetett regény szoros elõzményeit feltáró folytatásként is
olvasható, amennyiben persze szereplõinek semmi köze egymáshoz, a
cselekmény teljesen más szinten zajlik, mûfaja amolyan nagy-monológ,
semmiképp sem nevezhetõ regénynek, s hangvétele sem nem ironikus, sem
nem szarkasztikus, mondhatni inkább brutálisan morbid. S még az sem
azonnal, bár lehet, ezt csak azért mondom, mert felütése az egyik rám
nagy hatást tett könyvet idézi, Tom Rob Smith munkáját (A 44. gyermek),
de annak is csak annyiban van köze Popov novellájához, hogy szintén
brutális objektivitással meséli el az éhínség állapotát. Miként jut el
egy közösség odáig, hogy felfalja maga közül a gyöngébbeket, hogyan
születik meg a tápláléklánc ilyetén biztosításának gondolata, s lép a
szándék a megtervezettség fázisába. Tudom, mindennek van elõzménye,
Swift Szerény javaslata, vagy Mrozek Nyílt tengeren címû munkája kinek
ne jutna eszébe – de így van jól. Mert akinek igen, az megfigyelheti:
Popov hogyan teszi – mondjuk ki – náluk is mesteribbé a szituációt,
hogyan teszi félreérthetetlenné azt, ami a nagy klasszikusok
értelmezésénél sokszor vakvágányra fut. Mert ott az éhezés, az éhség
adekvát kiindulópont; itt, Popovnál, maga a kérdés egy fiktív
visszatekintés: volt-e Bulgáriában éhínség?

S ahogy haladunk elõre az egyes szám elsõ személyben elmondott
történetben, visszaemlékezésben, úgy válik nyilvánvalóbbá: nem az a
kérdés, hogy volt-e, hanem az, hogy észrevette-e valaki azt, amirõl
most képet kellene alkotni, tapasztalta-e bárki is akár ott,
Bulgáriában, akár távolabb, a nagyvilágban, a hírek bizonytalan
áradatát figyelve, s akik most bizottságot állítanak fel ennek
kivizsgálása érdekében, miért is teszik? Az elmaradt cselekvések
nyomába miért lépnek pótcselekvések? Himnikus történet ez az ember és
az emberiség egyre egyetemesebb árvaságáról, amúgy zseniális írói
ábrázolásmód, hosszú elemzést igényelne, még csak nem is említettem
azt, hogy – most megpróbálok még nagyobb olvasói kíváncsiságot
ébreszteni – az ábrázolt éhínség milyesfajta táplálék hiányára utal, s
milyesfajta táplálék próbálta azt megoldani, s próbálja. Mert ahol
emberek élnek, mindig marad utánuk valami, nem?

Marad. Önöknek például, ma estére, de húzhatják hét végéig, marad egy
tucat novella. Tizenegyrõl nem is beszéltem. Pedig lehetne, lenne mit;
az egyikrõl (A bolgár kalauz) például ha módomban állna, szívesen szót
váltanék Tarr Bélával. Mert ez az írás tulajdonképpen egy neki való
forgatókönyv, gyönyörû képeket alkothatna a szövegek nyomán; vagy ott a
másik (Derrida látogatása), röviden mondva: dettó mozi. S a többi sem
rossz, de hát idõnk sem végtelen. De a vége felé most azért elvarrnék
néhány szálat, ami úgy maradt, de nem feledékenységem okán.  Remek
szerzõi entrée-rõl beszéltem, említvén a korábbi regény egyik
félelmetes jelenetsorát; nos, ezt mélyítsük most el kicsit, újból
hangsúlyozva a lényeget. Milyenek vagyunk mi, hogyan látjuk önmagunkat,
engedjük-e, hogy õszinte kép alakuljon ki rólunk, saját szavaink és
viselkedésünk alapján? Mert ez a lényeg. Tipizálhatunk jól s rosszul,
idealizálhatjuk önmagunk körülményeit, megteremthetjük az örök harc
mezejét magunknak, amelyen a küzdelmünk ki tudja, mióta s meddig tart,
miért s mi ellen, vagy írhatunk olykor egy-egy regényt, egy-egy
novellát önmagunkról. Kegyetlen, vállalt õszinteséggel.

Ahogyan Popov, akinek munkái, csavarjunk még egy picinykét az
összképen, mintha összefüggõ nagy-regénnyé formálódnának. Ezért, hogy a
felütés (A függetlenség napja) a korábbi regény elõzményeként hat;
annak alakjai ugyanis egy ilyen érzelmi kifosztást túlélve érkeznek a
megcsalatás egy késõbbi fázisába; amikor azt gondolják, akár még közük
is lehet a saját életükhöz, de hát egy többször megszakadt film sem
viseli el a sok-sok ragasztást, ha pereg is tovább, látjuk, hol lett
kivágva belõle valami fontos; de, Popovot olvasva, azt is láthatjuk:
hogyan engedtük meg ugyanezt új korszakok új sebészkéseinek. Mert a
hazugság nem vész el, csak átalakul. De ki tudja. Talán át sem alakul.
A magam részérõl nagy kíváncsisággal várom Alek Popov
életnagyregényének újabb szeleteit.